Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)

2008-12-20 / 294. szám, szombat

14 Szalon

ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 20. www.ujszo.com

Szent Brigitta-pizza: paradicsomszósz, mozzarella, koktélparadicsom, arugala (csípős zöldsaláta) (AP Photo/Jocquelin Martin)

ETŰD

Bagatell

Hogy neki nem kell egy ilyen rühös, penészes falu, egy ilyen élőhalottakkal teli szemétdomb...

Valamilyen Huba

GYÖRGY NORBERT

Most éppen úgy állsz, hogy az ajtókeret optikailag a gerinceddel fut párhuzamosan, így az alakod mintegy harmada takarásban van, másrészt a téglából húzott tartó- és díszoszlop az ellenkező oldalon mindehhez cirka aranymetszésnyi távolságból asszisztál, amitől a kompozíció a kötelező mélység mellett egy kellemes svungot is kap, és a megfelelő szögben ülő Mindenkori Megfigyelő hajlamos könnyen rajtafelejteni a tekintetét, egy mókus?, ez jut eszébe, ahogy a szapora, mogyorótörő mozdulataiddal a szalámit szeled, vagy a tésztát gyúrod, innen nehéz megállapítani, de végül is mindegy, mivel múlatod az időd, az viszont már korántsem, hogy a szemközti kis szellőzőablak üvegén, ha látni ugyan nem is, de sejteni mindenképpen lehet, amit eddig egy Mindenkori Megfigyelőnek csak elképzelnie állt módjában, nevezetesen az arcodat, és bár nem szívesen teszi, de itt már kénytelen beismerni, hogy szüksége van erre a látványra, mivel fontos, hogy legyen egy pont, amitől majd elrugaszkodhat, s tulajdonképpen kicsit már szerelmes is beléd, bár erről Neked tudomásod nem kell, hogy legyen, de mire mindezt alaposan végiggondolná, s még néhány hiányzó apróságot a helyére tolna, az egész beállítás, úgy, ahogy van, már elment a pocsékba, mert amilyen hirtelen bejöttél a képbe, ugyanolyan hirtelen távozol is onnét, így kénytelen összeszedni maradék bátorságát, ami a több adag elfogyasztott vodka-toniknak köszönhetően ekkor már sikerül is, tehát mozdulok Én is, mondja, ezzel mintegy feladva inkognitóját, és nem utolsósorban a kemény munkával kiharcolt kitűnő stratégiai pozíciót, amelyet eddig oly kitartóan őrizgetett, és átül a bárpulthoz, ami természetesen egy újabb príma kompozíciós lehetőséget rejt magában, a már említett téglából húzott tartó- és díszoszlop például most jóval közelebb, és az ellenkező oldalra kerül, amivel direkt provokál egy belsőmontázsos-rej- tőzködős játékra, de mindenekelőtt alkalom, hogy még egy vod- ka-tonikot rendeljen, és várjon, és reménykedjék, hogy hátha előbújsz a hátsó traktusból, már csak azért is, mert a helyiségben Rajtad, a Mindenkori Megfigyelőn és a pincércsajon kívül csak ketten tartózkodnak, egy fiú és egy lány, és ahogy elnézi őket, hát finoman szólva, jól elvannak egymással, tehát időd maradna később is bőven a nélkülözhetetlen mogyorótörő mozdulatokra, egyébként ez a pincércsaj se rossz bőr ám, és ami azt illeti, más körülmények között kedve is szottyanna rá, de Nekem, mondja, most Te kellesz, mert következetes vagyok, és ragaszkodom az eredeti elképzelésemhez, és alig várom már, hogy valamilyen úton-módon, mit tudom én, mondjuk helyet cseréljetek, hogy Te legyél a pincérlány, ez a csaj meg itt, szóval menjen hátra ő tésztát gyúrni, és akkor Én egy újabb adag vodka-tonikot rendelnék, és mélyen a szemedbe néznék, és elővenném az étlapot, ami ezzel a behajtható setét ket- tős-bibasszal a tetején úgy néz ki, mint egy lepattant középkori szárnyas oltár, vagy mint a zsalu- gáterek az alpesi házakon, és megkérdezném, hogy hogy a fenébe tudod megjegyezni, például, hogy a 11-es szám alatt egy igencsak pörverz, 490 grammos „Pizza Funghi Prosciutto” rejtőzködik, amely többek között paradicsommártást, sajtot, sonkát, gombát és oregánót tartalmaz, és nem téveszted össze a 20-as számú, enyhén keresztapás „Pizza Calzone”-val, amely ugyan 10 grammal kevesebb, viszont a sonka helyett finom császárszalonnát ígér, és mindenek fölé még újhagymával is kecsegtet, mert egy Mindenkori Megfigyelő, üljön, álljon bármilyen szögben is, efféle nüánszok között különbséget tenni bizony már képtelen, mire Te mosolyogva kitöltenéd az italom, és huncutul csak annyit mondanál, nem olyan ördöngös dolog ez, mintha kottából zenélnél, például, vagy megtanulnád felismerni a csillagképeket, szóval nem nagy ügy, mondhatni bagatell, egyszerű gyakorlat kérdése az egész.

Akárhogy törhetem is a fejemet, a vezetéknevét bizony elfelejtettem.

SZALAY ZOLTÁN

Pedig kis híja volt, hogy ráakasszák azt a nevet erre a taknyos falura, ahol azóta is nyomorgok, egyfolytában ,a Csöpi kocsmáros förtelmes fröccsét nyakalva, amitől aztán egész éjszaka kapar a torkom, minden áldott nap. Ez van, tocsogósra ázott már az agyam; a keresztnevére azonban még emlékszem a hapsinak: Hubának hívták, ezt nehéz lenne elfelejteni.

Este hat körül érkeztek a faluba; megmaradt bennem, hogy akkor figyeltem fel rá, milyen korán sötétedik már. Mindenki kitódult az ivóból, hogy meglesse a főutcán végigvonuló nagyautót; csak a kerge Frida bácsi maradt odabent, hogy beleigyon az ott hagyott fröccsökhe, ő még akkor is bele- szürcsölt a más italába, ha valaki hugyozni ment vagy csak elfordult kifacsarni a taknyát a padlóra, hogyne használt volna ki egy ilyen ragyogó alkalmat. A többiek azonban egytől egyig a kocsmaudvar kapujánál tömörültek össze, s nem kellett csalódnunk, a sötétített ablakos, démoncsendes nagyautó hamarosan elsuhant előttünk, a gyenge közvilágítás maszatfénye ijesztően csillant meg a feketeségén. Nem láthattuk, hogy ki ül odabent, de hisz nem is kellett látnunk, tudta azt akkor már mindenki, hogy a vén szenilis „főnökúr” látogat meg minket, aki épp a mi falunkat választotta ki, hogy a maga akarata szerint formálja át. így beszélték, hogy át akarja formálni, aztán hogy ez mit takar, azt csak találgatni lehetett. Találgattuk is rendesen. Annyi biztos volt, hogy az öregúr valami kivénhedt politikus, akit az új, feltörekvő nemzedék fiataljai azzal akartak félreállítani, hogy ha átengedi nekik a terepet, teljesítik az, úgymond, utolsó kívánságát. Az öreg meg azzal állt elő, hogy a sok hasznos szolgálatért, amit ennek az országnak, népnek stb. tett, adjanak neki egy várost valahol, hogy csinálhasson vele azt, amit akar. Ezt persze egy kicsit pontosítani kellett, az új, feltörekvő nemzedék fiataljai tartottak némileg az öreg perverz hajlamaitól, s végül, úgy beszélték, abban egyeztek meg, hogy válasszon ki egy falut valahol az országban, egy legfeljebb ötezres falut, s azt az ő nevére keresztelik át, díszpolgárává avatják és tiszteletbeli elöljárójává teszik meg. Az öregnek tetszett ez az agyament ötlet, és, így beszélték, vaktában bökött a térképre, úgy választotta ki a legfeljebb ötezres települést, amelyen uralkodni fog. Miránk bökött.

Ennek a bizonyos első látogatásnak, a hamarosan kiszivárgó hírek szerint, nem lett igazán szerencsés vége. Az öreg, akit állítólag mindenki főnökúrnak szólított, ahogy azt mindenkitől el is várta, finnyáskodott. Az izgága Palika számolt be a kocsmában másnap este a községházán lezajlott fogadásról, amelyen a taknyos falunk legizgágábbjai fogadták a főnökurat, volt minden, füstölt kolbász, barackpálinka meg kultúrműsor, de az öregember fa- nyalgott. Állítólag a penészre panaszkodott. Hogy még ha csak a falakon, az hagyján, az megesik jobb helyeken is, de hogy a poharakban, meg az emberek arcán

is... Azért mégiscsak evett-ivott, és a pálinka úgy megízlett neki, hogy azonnal jegyzőkönyvbe foglaltatta, hogy mától fogva az ő nevét viselje. Bepakoltatott néhány üveggel a csillogó nagyautó kofferjébe, és elhúztak.

Aztán soká nem történt semmi, a Csöpi kocsmáros büdös fröccse csaknem az egész ügyet kimosta már a fejünkből, mikor egy délután megint beállítottak. Ezúttal nappal jöttek, állítólag azért, hogy láthassa a főnökúr, kik is, milyen népek laknak tulajdonképpen az ő falujában. Betért a kocsmába is, és rendelt magának a pálinkából, ami már akkor az ő nevét viselte, bár csak ő maga hívta úgy. És kérdezgetett minket, hogy milyen az életünk, ismerjük-e az ő pályafutását, tudjuk-e, mi mindenen ment már keresztül, és hogy micsoda hasznos szolgálatot tett ő ennek az országnak, népnek stb. Meg hogy mit szólnánk, ha a falu egyébként is kihasználatlan kul- túrháza helyébe egy monumentális emlékművet emeltetne, hogy a falu minden házának ablakából rá lehessen látni. A saját emlékművét, persze. Valaki erre megkérdezte, hogy minek az az emlékmű, talán nem emlékszik magára a főnökúr, mire mindenki csak értetlenül nézett, a sörökben is megálltak a buborékok. Az öreg aztán csendesen kuncogni kezdett, mások szerint zokogni. Mindenesetre a látogatás megint nem sült el jól. Az izgága Palika másnap este arról számolt be, hogy a főnökúr útban hazafelé a nagyautóban bánatában seggrészegre itta magát, és telehányta a nagyautó belsejét. Még jó, hogy nem velünk tisztíttatták ki, dörmögtük mink a fröccsünk mellett.

A harmadik látogatásáról csak utólag értesültünk. Bár ez nem teljesen igaz. Láttuk ugyanis az öreget, egy aprócska, görnyedt kis alkoholista ült délután két órán keresztül a kocsmában, és barackpálinkát vedelt, senki nem ült le mellé, senki nem szólt hozzá, amikor azonban hugyozni ment, a kerge Frida bácsi rendre kihörpintette a poharát. Csak másnap este mesélte az izgága Palika, hogy baj van. Elbaltáztuk a nagy lehetőséget. A főnökúr ugyanis álruhában látogatta meg a faluját, hogy így valóban hiteles, a személyiségéből áradó fény által szemernyit sem torzított képet kaphasson rólunk és erről a helyről egyáltalán, de csalódott. Azt panaszkodta, hogy nem lát fényt az emberek szemében, semmi fényt, mintha mindenkinek sötét üvegből volnának a szemgolyói. Erre a falunk egyik izgágája felvetette, hogy talán segítene ezen a vigasztalan helyzeten, ha rendelettel köteleznénk a lakosságot, hogy ezentúl minden fiúgyermeket Huba névre kereszteljenek a faluban. Hogy akkor micsoda bensőséges kapcsolata alakulna ki a falusiaknak a főnökúrral, hiszen szinte egyek lennének vele, s nemcsak a vezetékneve, hanem a keresztneve is beépülne a falu valóságába. A főnökúr állítólag könnyes szemmel köszönte meg az ötletet, és olyany- nyira megvigasztalódott, hogy arról kezdett ábrándozni, a monumentális emlékmű mellett egy még monumentálisabb lovas szobrot is szeretne a falujába. Kihúzott szablyával szeretne megülni egy paripát, mondjuk a jelenlegi óvoda helyén. Úgyis kevés a gyerek, minek ide óvoda. Az új, feltörekvő nemzedék fiataljai azonban erre már bekeményítettek. így beszéltéklegalábbis. Hogy megálljt parancsoltak az öregúrnak: nem lehet mindenki Huba a faluban, hiszen majdnem a teljes lakosság a Nagy vezetéknevet viseli, s ha még a keresztnevük is ugyanaz lenne, az beláthatatlan következményekhez vezetne. Ellehetetlenülne az adminisztráció, állították. A főnökúr persze vérig sértődött. Állítólag tombolva jelentette ki: látja már, hogy ez az egész kezdeményezés csak az ő lejáratását volt hivatott szolgálni. Hogy neki nem kell egy ilyen rühös, penészes falu, egy ilyen élőhalottakkal teli szemétdomb, soha többé nem is teszi a lábát erre az utálatos helyre. És hogy a fiatalok csak várjanak, tárol ő még a széfjében néhány olyan dokumentumot, amelyekkel sok mindenkire sok mindent rábizonyíthat.

így esett, hogy a falunkat erről a Holub nevű, rég halott politikusról nevezték el. Vagyis át, a régi neve meg ment a süllyesztőbe. Merthogy, így beszélték, a fiatalok végül is ki akarták engesztelni a főnökurat, s abban egyeztek meg, hogy a főnökúr legnagyobb ellenségének nevét viselje a falu, hogy akárhányszor ránk gondol, jót röhöghessen rajta, hogy ennek a Ho- lubnak egy ilyen nyomorult, utolsó helyjutott.

Annak mindenesetre örülök, hogy a fiamat nem kellett Hubának keresztelnünk, hanem, ahogy mindig is akartuk az asszonnyal, Sanyi lehetett. Bár őneki elég mindegy ez az elne- vezősdi, így is, úgy is elég nagy tahó lett belőle, lássuk be. Mondhatni: szakasztott apja. Egyszer csak ő is a Csöpi kocsmáros húgyízű fröccsénél fog kikötni, amitől minden este úgy kiszárad a torkom, hogy másnap reggel megszólalni se bírok. Nem mintha zavarna; úgysincs igazából túl sok mondanivalóm.

„Volt minden, füstölt kolbász, barackpálinka meg kultúrműsor..." Jelenet Jaroslav Papoušek 1969-es Ecce homo Homolka című filmjéből (Kép: ČTK)