Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)

2008-12-20 / 294. szám, szombat

12 Szalon

ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 20. www.ujszo.com

Mindkettőben csak annyi az érdekes, amennyi az irodalom bennük. Ez a könyv attól érdekes, hogy irodalom, s hogy a két rész nem válik el egymástól. Egy példa: a regényben a Tomi gyereket az iskolában a vénséges Nagy Sándor tanár elvtárs tanítja, aki Doberdónál harcolt, és ebbe szegény tényleg belebolondult, és a térképen is már csak a boldogságot keresi, Tomi apjának meg, aki gyerekkorától nem tudja eldönteni, valójában kicsoda, magyar-e vagy szlovák, Imre bácsi Nagy Sándort hozza fel példaként, mondván, hogy az ő hódításai révén lett a hellén kultúrából vüágirodalom, mert Nagy Sándor, a félig görög, félig macedón jobban ismerte a görög irodalmat, mint a született athéniak. Most lehet, hogy te erre nem emlékszel, mert még nem olvastad a regényt, és az is lehet, hogy ez a két Nagy Sándor nem volt tudatos választás, szóval hogy szándékaidtól függetlenül mindkét Nagy Sándor egyszerre személyes és történelmi alak is, sőt a történelminek személyesebben nagyobb a családi súlya. De hát ez az, amit én tehetségesnek és művészinek tartok. Vagyis az én olvasatomban te nem a személyes történetedet írtad meg és nem a világ- történelmet, hanem regényt írtál, hiába nevezed végig következetesen könyvnek.

Én végig ezt akartam, és ez volt az elhatározásom is, de itt van az a bizonytalanság, amit már említettem. Tehát erre nem tudok válaszolni, mert szándékom szerint én is regényt írnék vagy írtam volna.

Akkor jó. Mert ráadásul azt mondtad, hogy valami maradandót akartál létrehozni, holott telj esen világos, hogy más tevékenységeidben is sok a maradandó és jelentős. Eleve aki családot alapít, hogy nagyon távolról kezdjem, vagy a Márai Sándor Alapítványt, hogy olyatis említsek, ami már nincs, hogy egyebet ne is a katalizáló szerepeid közül, amelyekről a nagy nyüvá- nosság nem is biztos, hogy tud. Orvos vagy, elismert szakember. Nem véletien, hogy mégis, ezek dacára a regényedhez vezető utad ecsetelésekor hoztad szóba a maradandóságot. Nyilván az sem véletlen, hogy édesanyád is írásban akarta rögzíteni, ami fontos volt számára. És az sem, hogy ebben a regényben majdnem mindenkinek füzete van, amelyekbe szinte kényszerűen gyűjti és jegyzi le a számára fontos dolgokat, a neveket, a számokat, a vicceket, más-más céllal, de mindenki ír. Ezek mind mániákus írók, és mind abban bíznak, hogy ez jó lesz valamire.

Ez így igaz, ehhez nincs mit hozzátenni.

Pedig szerintem egy jó orvosnak a gyógyítással sokkal nagyobb az esélye a maradandó- ságra, hiszen legföljebb megint fölkeresi a már gyógyultnak hitt páciens, de akkor megint kap az orvos egy esélyt arra, hogy kigyógyítsa. Míg egy regényről eleve tudni lehet, hogy a mara- dandósága független a mai megítélésétől. Hiába nem fogadod el szerkesztője véleményét, s hiába vagy kíváncsi számodra idegen olvasók véleményére, ők a maradandóságáról semmi érvényeset nem mondhatnak. Művésziélek vagy, hiszen ott akarod a maradandót létrehozni, ahol annak nincsenek rögzíthető ismérvei.

Igen ám, csak ne felejts el egyet, és ez is nagyon jellemző, jellemző rám és miránk. Életem első komoly szakmai megszólalása ’92-ben

volt: meghívtak az amerikai pszichiáterek szövetségének éves közgyűlésére, mégpedig a megnyitó beszéd megtartására kértek föl. Én tudtam, hogy ez nem Hunčík Péternek szól, hanem Havel elnök tanácsadójának. Közölték, hogy miről szeretnének hallani. A közép-európai ember leikéről, deformitásairól, ha vannak ilyenek, mit okozott a mi lelkűnkben a kommunizmus, és müyen állapotban leledzünk most. Ennek az előadásomnak a kereteit a Karinthy Frigyes egyik írásával, A cirkusz cíművel adtam meg: a kisfiú, aki szeretne fellépni a cirkuszban: a fények a kupolából a porondra esnek, ott áll ő, mindenki őt nézi, ez a vágya. S mit tudsz? Hegedülni. Azt a cirkuszban nem lehet, mondja az igazgató, és elküldi. De a kisfiú visszajön, és rimánkodik, mire az igazgató beengedi azzal, hogy akkor meg kell tanulnod a cirkusz művészetét is. A kisfiú az állatoktól kezdve az artistaművészet minden fokán végigmegy, és amikor már megöregszik, ősz a haja és fonnyadt az arca, eljut arra a pontra, hogy az igazgató azt mondja neki, most fölléphetsz. És fölmászik a kupola csúcsába, ott is egy széken egyensúlyoz, fejjel lefelé, a szék három lába a levegőben, a nézőtéren mindenki visszafojtott lélegzettel figyeli, mi lesz a mutatvány, ő pedig benyúl a trikójába, előveszi a hegedűjét, és végre vén fejjel eljátssza azt a dalt, amit még gyerekként elő akart adni. Ez volt ennek a San Franciscó-i kongresszuson mondott beszédemnek az alaptörténete. Tehát hogy ezt kell megértenie annak, aki bennünket nem ismer, ahhoz, hogy kik vagyunk mi. Abban igazad van, hogy már sok mindent próbáltam, voltam tíz évig körzeti orvos a belgyógyászaton. Anélkül, hogy itt valamit elértem volna, átbucskáz- tam a pszichiátriára, ahol öngyilkosság-kutatással foglalkoztam. Jött ’89, és otthagytam. Aztán belementem a politikába, és az egészet, megkeseredve az egésztől, otthagytam. Visszamentem a pszichiátriára, mely közben elszaladt tőlem, egészen máshová fejlődött. Akkor vezettem konfliktusmegelőző tréningeket mindenféle alaptudás nélkül, úgyhogy jártam egyetemről egyetemre konfliktus- kezelést tanulni, de negyvenhét éves diák voltam, miközben a többi diák huszonhét éves volt. így történt, hogy a pszichiáterek közt én voltam a társadalomkutató, a társadalomkutatók között a pszichiáter, mindenütt én voltam az a másik. Nem volt olyan szakma, ahol azt mondhattam volna, hogy ennek én vagyok a janija. Semmihez nem értek. Mindenhez értek egy kicsit. A legnagyobb rémálmom, álmaim legszömyűbb félelme, hogy gyerekes helyzetben látom magam, gyerekként az iskolában, felelni fogunk, de a padban nem a kisgyerek Hunčík Péter ül, hanem ez a szemüveges-nyakken- dős ember, és Nagy tanár úr azt kérdezi, mi az a boldogság, fiam. Amitől elkezdek hebegni-habogni, ő vár egy ideig, majd kijelenti, hogy fiam, te nem tudsz semmit. Aztán erre rákontráz Diósi tanár úr, hogy fiam, te még a pisíkot sem ismered, mert ez maradt meg bennem, ahogy magyarázta, hogy alfasík meg betasík meg pisik. Fiam, te semmit nem tudsz, mondják álmomban, és nekem az egész életem ebben a félelemben telt, hogy jön majd valaki, és azt mondja, fiam, hiszen te nem tudsz semmit. Mert tulajdonképpen én semmit lényegesen nem tudok! Hát az agyról nem tudok lényeges dolgot mondani! Nem tudok lényegeset mondani a gyógyszerek farmako- kinetikájáról, tehát hogy honnét tudja az a hülye aszpirin, hogy nekem a fogam fáj, nem pedig a fenekem, vagy a fogam, nem pedig a fülem. Borzasztó egyszerű kérdés, az aszpirinnek ezt tudnia sem kell, de ha én értenék valamit az orvostudományhoz, akkor ezt nekem meg kellene tudnom válaszolni. Mert ennek nagyon pontos a meghatározása: hogy mit jelent a gyulladás, hogy egy gyulladásnál milyen állapotban van a receptor, és ennek a gyógyszernek a hatóanyaga azt hogy blokkolja le - nem tudom megválaszolni. És más ilyen primitív kérdést sem, például hogy mért van az, ha egy pohár vízbe belenyomom az ujjamat, és belemegy. És nyomom tovább az ujjam, de az üvegbe már nem megy bele. Mért? De tényleg. Ezek annyira primitív kérdések, hogy meg kellene tudni válaszolni őket. Nem tudom megválaszolni ezt se, és ha a liberalizmusról faggatnál, akkor sem tudnék lényegeset mondani, csak egykét frázist. Egy-két frázist a konfliktuskezelésről, egy-két frázist a nyelvekről, és ezer szót forgatok angolul úgy, hogy ezekből olyan mondat legyen formálható, amely érvényes. Vagyis ha nagyon szigorúan magamba nézek, olyan keményen, mint ahogy anyám szokott velem, belém, rám nézni, mert ő aztán kőkeményen tud, felemelt ujjal, hogy lássuk csak az orrocskádat, ugye hogy puha, hazudsz, tehát ha nagyon szigorúan, az anyám szemével magamba nézek, akkor azt kell mondanom, hogy Pétiké, Pétiké, hát te semmit nem tudsz! De látom, hogy szólni akarsz, ezt, kérlek, ne forgasd ki, mert ezt nem kell kiforgatni.

Jó. Ez a Határeset azért is jó regény, mert a te nagyon primitív kérdéseidre és a többi, még ezeknél is primitívebb kérdésre nem adja meg az egyértelmű választ. Nem ad olyan válaszokat, amilyen válaszokat a tudomány a tudományos kérdésekre meg szokott fogalmazni, aztán legföljebb helyesbít vagy elismeri a kérdés nehézségét. A Határesetet azért is tartom jónak, mert nagyon sok szemszögből vizsgálja a történelmet. Ebből az derül ki, hogy nincs egyetlen válasz vagy igazság, hanem nagyon sok válasz és igazság van, és ezek nem oltják ki egymást. Mint a cirkuszban, ha már ezt említetted, a légtomászok alatti háló, amelynek a közepe éppen attól olyan feszes és biztonságos, hogy nagyon sok ponton van felfüggesztve. Nagyon sok szálból fontad ezt a hálót. Nem sokkal a Határeset előtt jelent meg Pavol Rankovnak a tiédhez hasonló regénye, a Stalo sa prvého septembra. .., mely harminc évet fog be, ’38-tól ’68-ig. Ennek is egy kisváros áll a közepében, Léva, de ugyanúgy bejárja a mai Szlovákia más területeit is, mint a tiA bulgakovi kérdés: Mi az igazság?, kérdezi Pilátus Jézustól, mire Jézus azt feleli: mindenekelőtt az, hogy tenéked fáj a fejed.

éd, s az egyik szereplőjét ugyanúgy kiviszi Amerikába, ahogy a Határeset. De nem járja be Európát, ahogy a Határeset, s távolról sincs annyi szereplője, amennyi a tiédnek. Annak is van egy személyes történelmi rétege, vagy mondjuk így, egy olyan, amely a hétköznapi emberekről szól, s egy olyan, amely ismert személyiségekről. Ezeket a történelmi alakokat ironikusan és humorosan kezeli, a hétköznapiakat viszont halálkomolyan. A Határesetben ez éppen fordítva van. Hitler, Sztálin és a többiek úgy jelennek meg benne, hogy se az elbeszélés, se a szereplők nem viszonyulnak hozzájuk, nincs személyes álláspontjuk velük kapcsolatban, s főként nem rendelődik hozzájuk ironikus felhang. A kisembereket, a regény családtagjait, a város és a régió figuráit viszont közelről szemléli, és legtöbbnyire iróniával és humorral. A két nagy különbség közül, amit a két regény között látok, a térbelit tartom fontosabbnak, tehát azt, hogy a Határeset tágabb területet fog be, több nemzetet, több kisebbséget, köztük nem európaiakat is. Szerintem azért mondhat a Határeset többet például a magyar-szlovák viszonyról, mint a Rankov-re- gény, mert a Határesetben szerepel egy francia is, aki nemcsak a franciákról nyújt képet, a maga elgondolása és logikája szerint, hanem az angolokról és az amerikaiakról is, sőt a belgákról, vagyis amit nemzeti előítéletnek meg sztereotípiának szoktunk tartani, az a te regényedben több tucat oldaláról látható.

Sok mindent mondtál, én ezeken így nem gondolkodtam. De hogyan is tudnának az én szereplőim Hitleren, Sztálinon vagy Hor- thyn ékelődni, amikor nekik ők valóságos Hitler, Sztálin és Horthy volt, akiket halálkomolyan kellett venni. A Sztálin halálakor Ipolyságon és a többi kisvárosban rendezett kegyeleti ünnepség nem volt vicc azok számára, akik ezt megérték és akik ezeken részt vettek, én pedig nem fogalmazhattam meg helyettük más álláspontokat. Én tehát ismertem azokat a véleményeket és mondatokat, amiket a ságiak megfogalmaztak, és ezeket írtam le. De nem ismerem a regény elméletét, és nem foglalkoztam azzal, hogy ezt vagy azt a véleményt milyen regénytechnikai módszerekkel lehet vagy szokás megragadni, úgyhogy a te ilyen jellegű kérdéseidre sem tudok válaszolni. írás közben ezekre nem is gondoltam. Amire gondoltam, az Tominak a gyávaságérzete volt, és a gyávaság úgy általában, hogy mondd ki ezt vagy amazt, ne félj

tőle. És ilyenkor valószínűleg nagyon tudatos a választás. Szondinak van egy nagyon szép elmélete, hogy az ember tudatosan választ, megválasztja a maga betegségét, a halálnemét, a barátait és a szakmáját - aszerint, hogy milyen alkat. Szondi a szakmán keresztül magyarázza, hogy tanítónak például az megy, aki jól érzi magát a kisdiákok közt, ahol fölteheti a kérdést, hogy na, mennyi kétszer kettő? Nem tudjátok? Majd én megmondom. Ez a tanító tudatos választása, hogy olyan biztonságban lehet, ahol ő mondhatja meg a többieknek, hogy mi van. Az elmegyógyász pedig Szondi szerint oíyan ember, aki tele van problémával, s úgy gondolja, én majd előbb meggyógyítom magam, és amennyi még marad az erejéből és tudásából, azt továbbadja a többieknek. Tehát ti is kaptok belőle, de előbb magamat szeretném meggyógyítani. Vagyis írás közben legföljebb a kételyeimre gondoltam, amelyek bennem vannak, saját magammal kapcsolatban. Sok mindent megtanultam a szakmámmal kapcsolatosan. Például hogy nem nyerek azzal semmit, ha állandóan kitakarva mutogatom magam. Hogyjó az, ha inkább a pozitív tulajdonságaimat fejlesztem, mert azáltal a negatív visszaszorul és talán magától eltűnik - ezt mind megtanultam. De ez mind-mind nem elég ahhoz, hogy bizonyos helyzetekben bizonyos kérdésekre választ adhassak. Még az olyan nagyon egyszerű kérdésre sem, hogy adott esetben mi a jó és mi a rossz. Mert ehhez már tovább kell tanulni. Mondok egy példát. Manapság mifelénk nagy divatja van a keleti vallásoknak, a buddhizmusnak, a lámaizmusnak, a hinduizmusnak, s közben Siva istent nevetségesnek tartják. Hogy ez mekkora mese, mondják. Mert Jézus Krisztus nem mese. Azt hisszük. Amiben az indiaiak hisznek, az mese. Vagyis a valóság és bármilyen adott dolog egész más Indiából nézve, mint mondjuk Európából vagy Dél- Amerikából. Nos, ezek után hogy merészelhetném én vagy bárki, akit megszemélyesítek dörgedelmes hangon kimondani az egy igazságot. Ugye, ez a klasszikus bulgakovi kérdés: Mi az igazság?, kérdezi Pilátus Jézustól, mire Jézus azt feleli, mindenekelőtt az, hogy tenéked fáj a fejed. Emiatt engem nagyon sokan gyávának és megalkuvónak tartanak. Valószínűleg nem véletlen, hogy konfliktuskezelőként dolgozom, és megpróbálom elérni, hogy egy picit a te igazságod is létezzen, meg az övé is. Mert nagyon ritka az, amikor csak egy igazság van, és nagyon veszélyes is. A huszadik század is ezektől az egynek hitt igazságoktól vált veszélyessé, amikor csak egy elmélet, egy filozófia érvényesült, s mindenkinek ehhez kellett igazodnia - ettől ment tönkre a személyiségünk, az életünk, a mindenünk ebben ment tönkre. Tehát semmi mást nem akartam, mint ezt megfogni és leírni. Anélkül, hogy még ebben a kérdésben is állást mernék foglalni az egyik vagy a másik oldalon, kimondva, hogy ez micsoda szemétség volt, hiszen ugyanakkor azért olyan jól tudtunk ebben is élni. A regényben ez például ott fogalmazódik meg, hogy amikor az az utasítás, írják össze, kikjárnak templomba, kiderül, hogy elég kevesen, s ha már ez a feladat, írjunk oda még más neveket is, és írjuk tele az egész papírlapot, mert ha már egyszer gyűjteni kell a neveket, ne csak tíz emberrel szégyenkezzünk. így dolgozunk össze a rendszerrel, hiszen mindenkinek meg kell élnie, annak is, aki az utasítást adja, s annak is, aki végrehajtja. Szóval, írhattam volna a végére egy olyan fejezetet, amelyikből kiderül, hogy mi akkor az igazság a történelemben és az emberek életében, de nem tudom.

„A Sztálin halálakor Ipolyságon és a többi kisvárosban rendezett kegyeleti ünnepség nem volt vicc azok számára, akik ezt megérték..." (Somogyi Tibor felvétele)