Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)
2008-12-15 / 289. szám, hétfő
22 Ünnepi melléklet ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 15. www.ujszo.com Egy újság akkor tekintendő jónak, ha meglepő, egyszeri, eredeti; ha lapjai nem állnak össze egyhangú elbeszéléssé. Ha minden egyes lapszám külön világ... Az idő (múlása) MIKLÓSI PÉTER 1 Hatvan év néz vissza ezekről az újságoldalak- • ról! Az olvasók hatvan éve. Újságírókként a mi hatvan évünk. Ötvenkét esztendő az állítólag „rövid” huszadik századból, nyolc év a huszonegyedikből. Hatvan év (Cseh) Szlovákia, hat évtized (cseh)szlovákiai magyarság. Hatvan év címlapokba, belső oldalakba falazva, hasábokba tördelve. Hatvan év tükre mindannak, ami a világban, az országban, ami Dél-Szlovákiában történt. Hatvan év Új Szó. Hatvan év hazai magyar újságírás, ha tetszik. Ha nem, akkor is. Hatvan év épp elegendő idő már ahhoz, hogy látni is akarjuk, hiszen minden idő előbb-utóbb látnivalóvá válik. Leválik rólunk, eltávolodik, lekerekedik, s a megnyíló távolságban képpé sűrűsödik össze, mely látnivaló. Érdekes látnivaló, megrendítő látnivaló, hasznos látnivaló, fenyegető látnivaló, örömteli látnivaló. Mikor mi. Ez hát - az Új Szó esetében nemkülönben - a látnivaló idő. De csak azért látni egy-egy visszapillantás erejéig, mert már elszelelt. Amiképp az az idő is tovasuhan, amiben éppen benne vagyunk, ami ellep, elborít, eltakar, elpikkelyese- dik. Ki tudja, mikor és kiknek lesz meg hozzá a látásuk, azaz távolságuk, hogy ne csak megpillantsák az Új Szó eddigi és jövőbeni évtizedeinek összképét, hanem értékén mérjék is azt. Mert az idő, az idő múlása elől képtelenség menekülni; viszont meglátszani benne lehetséges, mi több, kötelesség a tülekedő tömkelegben is. Bár a napilap egynapos műfaj. Ahány nap, annyi arc. Innen nézve: a világ lapszámtól lapszámig tart. Fellobba- nástól kihunyásig, lapfelkeltétől lapnyugtáig. Persze, ennek a láthatatlan lapszámfolyamatnak is van belső - formai, értelmi és anyanyelvi - folytonossága, hiszen mind olvasókként, mind újságírókként napról napra eltéveszthetetlenül ráismerünk; ugyanakkor sem spirituális, sem tartalmi összefüggés, sem gondolkodásmódbeli járom nincs az egymást naponta követő lapszámok között. Sőt! Nem is szabad, hogy legyen, hiszen az ödettelenségnek, a pártsajtó hagyományai öregbítésének, már-már a nyomdafesték meddő pazarlásának hatna, és méltán okozna csalódást az olvasónak. Egy újság akkor tekintendő jónak, ha meglepő, egyszeri, eredeti; ha lapjai nem állnak össze egyhangú elbeszéléssé. Ha minden egyes lapszám külön világ. Ez ellenben nem jelenti azt, hogy a kérészéletű lapszámok egyáltalán semmivé sem állnak össze; hogy egy bizonyos távolságból - például hatvan év távolából nézve - nem folyhatnak össze az élet benne tükröződő mozaikdarabkái az idő képévé. 2 Az Új Szó időképe, ez a kereken hat évtized már • eleve történelmi időszaknak tekintendő, a szlovákiai magyarság mindennapjait nézve pedig tekintélyes korszak is. Az, mert a Pozsonytól Nagyszelmencig élő magyarok számára ez az 1948 decemberétől már az Új Szó hasábjain is nyomon követhető hatvanéves időszak kezdeti hatájjelét a második világháború utáni kollektív jogfosztottság és a nyűt magyarüldözés éveinek befejezte jelenti; intő jeléül, szerintem, a 2001-ben tartott népszámlálás szolgál, amelynek hivatalos adatai alapján a szlovákiai magyarság létszáma 1991 óta (tehát kereken egyetien évtized alatt!) 10,8%-ról 9,7%-ra, illetve a bevallottan magyar anya- nyelvűeké 11,5%-ról 10,7%-ra csökkent; innenső határkövét pedig a nacionalizmust újfent kormányzati szintre emelő Fico- kabinet hatalomra kerülése adja. Egy olyan kormány országlása ez, amely annak örülne, ha a szlovákiai magyar elfelejtené, melyik az ő szíve; ha magányos lenne, mint a remény; ha anyanyelvét hűtőszekrénybe dugva hovatovább megnevezni sem tudná önmagát... 3 Otthonomban az Új Szó néhány korábbi, még a • hatvanas évek közepéről származó évfolyamainak bekötött példányait is őrzöm. Akkoriban már újságíróbojtárként szerepel- gettem lapjain, mostanában kíváncsi olvasóként nézem vissza bennük a múltat, a régen tovaröppent hétköznapokat. Grimasza az életnek, hogy az ott leírtak időközben mássá váltak; elpárolgott belőlük a hajdanvolt aktualitás pillanata, megjelent viszont egy másik erő - az idő képének történelmi ereje, amely elgondolkodtatólag, helyenként dermesztőleg hat az emberre. Például a személyes én, a civil halandó, az állampolgár eltűnése a mindenkit egybemosó, elsősorban azonban az egyéni felelősséget el- sinkófáló többes szám első személy eluralkodása miatt. A vezércikkek arról szólnak, hogy nem dolgozunk elég jól és eleget, hogy sokat fogyasztunk, hogy elrontottunk, elpazaroltunk, halogatunk és bizonytalankodó az értékrendünk, hogy nem látjuk a szocialista rendszerjóságos előnyeit... Ugyanakkor a belső oldalakon mind az esztergályos, a fejőnő, a traktorista, mind az öntudatos szocialista munkabrigád, vagy a pártszervezet irányította termelőszövetkezeti kollektíva túlteljesít, túlszárnyal, a békét védi, érdeklődve barátkozik a Szovjetunióval, éberen őrzi az országhatárt. Most, évtizedek múltán, ebből a mindennapos skizofréniától nyüzsgő-hemzsegő eseményvilágból ránt ki a látnivaló idő egy-egy kapálózó tényecskét, hogy a maga tényszerűségében felfedje a valót. Nevezetesen: az idő képében jobbára épp az válik láthatóvá, ami aközben történt, miközben a szlovákiai magyarok két nemzedéke is „tette, amit kell”. Azt akarom mondani, hogy a sárguló újságoldalak időközben mássá váltak. Lehullott róluk a pillanat muszájbüincse (amelyben és amely kedvéért egykor megszülettek). Megjelent viszont egy másik erő: az idő képének történelmi ereje, amely így, már az évtizedek távolából egyszer mulatságosan, másszor dermesztőleg s elgondolkodtatólag hat. Oda akarok kilyukadni, hogy van ebben a régi újságokat lapozgató időzésben valami, ami a szomorújátékkal rokon, elvégre átéltük mindannyian, akik húszévesnél öregebbek vagyunk. De van benne valami szabadító erő is, ami mitikus ereje révén mérhetetlenül hatalmasabbra utal. Az anyanyelv valóságelvére. Arra a lapszámról lapszámra őrzött princípiumra, amelynek meghatározó szerepe volt/van abban, hogy 2001-ben még 9,7%-ot összesítettek nekünk a népszámlálási kérdőívek. Ez pedig azt jelenti, hogy újságírókként sem a rendszerváltás előtt, sem 1989 után nem dolgoz- tunk/dolgozunk hiába. Ha az elmúlt hatvan év során volt szerepe és küldetése, sőt: érdeme az Új Szónak, akkor ez mindenképpen az. 4 Más kérdés, hogy ha haszontalanul nem is, de • vajon mindig fényesen, nyelvüeg csiszoltan végeztük/vé- gezzük-e munkánkat? Mert a szót érdemlő nívón végzendő újságírás kemény dolog. Szenvedélyből, tehetségből, akaratból, gyakorlatból, mívességből, erőfeszítésből áll. Nincs érdemleges számontartást igénylő kézikönyve, a jó újságíró sorai mégis szikráznak, a valamirevaló riporter pedig mindenhez hozzáad. Nem másít! Hozzáad. Önmagából. A derék zsurnaliszta tudja, hogy az embereket a sokak ügye érdekli; hogy az olvasó a legszenvedélyesebb ember. Akiért érdemes néha órákon át, olykor napokon keresztül gondolkodni az első négy-öt soron. Megtalálni a hangvételt, s már ekkor megfogni, odaszegezni az olvasót. Visszapü- lantva tehát a (közel)múltra, talán nem tűnik szakmai kényeskedésnek, ha úgy érzem; néhány gondolat erejéig szóba illik hozni, hogy az utóbbi esztendőkben alig beszélünk, alig-alig vitázunk a szlovákiai magyar újságírás színvonaláról, az új transzcendenciát jelentő pénzen kívül a napi lapkészítés szakmai gondjairól. Például arról, miért kevés az újságírás képes műfaját megtestesítő riport, Éetve van-e, lesz-e elegendő riporter; egyáltalában újságot csinálunk-e még, vagy az újság csinál-e bennünket, újságírókat? Vagy arról, mivel alapozhatja meg egzisztenciáját, szakmai tekintélyét egy-egy fiatal (ráadásul szlovákiai magyar) újságíró ebben az adatözönnel elárasztott szám- és betűgyártó világban, ahol az újság- készítésnek manapság már se igazi kockázata, se valódi presztízse sincs. Egy pályakezdő újdondász annyi aláírás meg szignó közül mivel emelheti ki a sajátját; mikor érezheti úgy, hogy nem holmiféle lihegő hírgyárban, hanem bizser- gető várakozással teli (mi több: szlovákiai magyar) alkotóműhelyben próbálja kamatoztatni talentumát? A mindennapi .favágás” helyett mikor érezheti úgy, hogy - például riporterként - a hazai valóságot látja és láttatja, annak minden ága-bogával, gyötrelmével együtt. Úgy, hogy a „tetthelyen” legyen ideje beszélgetni, faggatni, jegyzeteim, meghallgatni, fülelni. Még a csendet is, hátha megnyüat- kozik. És egy idő után visszamenni a helyszínre: mi történt? Történt-e azóta valami? Ha nem, miért nem? Mert ha mindezzel pusztán egyetlen ember életét teszi jobbá, már megérte. 5 Fentebb utaltam már rá, hogy jómagam a múlt • század hatvanas éveinek derekán szegődtem el újságíróbojtárnak a szlovákiai magyarok mindmáig egyetlen napüapjához, az akkoriban még a mainál négyszeresen nagyobb példányszámban megjelenő Új Szóhoz. Azóta já- rok-kelek nyitott szemmel a világban, s az egyszer hosszabb, mászszor rövidebb (kényszer) pihenő ellenére próbálom tenni, amire még tizenévesen föltettem az életem... Ma, több évtized múltán annyival azért bölcsebb vagyok, hogy már tudom és tudatosítom: a vérbeli újságírás olyasmi, akár a házasságtörés - végletes vágy és szenvedelem szükségeltetik hozzá. Életem első „riportját” az utcáról vittem egyenest a szerkesztőségbe, ismeretíe- nül. A portás direkt az akkori főszerkesztő-helyettes, Zsilka László ajtaja elé kísért. Kopogtam, mély levegőt vettem, s kezdtem sorolni, ki vagyok, hol érettségiztem, hány prózamondóversenyt nyertem, hány írásom jelent meg az iskolaújságban, és ha kell, hát egykori tanáraim között ajánlóm is akad. Zsilka László fel sem nézett az íróasztalától, úgy mondta, valami távoli hangon: - Hadd ezt, ha lehet. Hoztál kéziratot, vagy nem hoztál? Ha igen, tedd le, és gyere vissza holnapután. Micsoda barátságtalan modor - mondtam magamban, amikor kiléptem az utcára, s úgy éreztem, kár volt idejönni. Harmadnap mégis visszamentem, és váratlan meglepetés ért: a főszerkesztő-helyettes leültetett és szülte mondatról mondatra olvastuk el az írást. Ez jó rész - mondta időnként -, ez viszont lapos. Vékony ceruzavonásokkal előre bejelölte, hol kell egy-egy jelzővel javítani, illetve hol kell változtatni a kéziraton. Ahol javítást javasolt, rám is nézett, hozzájárulok-e a változtatáshoz. Eleinte csak bámultam rá, hogy ő, a tapasztalt szerkesztő tőlem, a zöldfülű kezdőtől megkérdezi: hozzájá- rulok-e a javításhoz! Elértette zavaromat, mert elmosolyodott: - Nem kell hozzájárulnod, találj ki jobbat. A te kéziratod, nem az enyém. Talán mondanom sem kell, Zsilka Lacitól (de Fonod Zoltántól, Szűcs Bélától, Gály Ivántól is) két dolgot már akkoriban megtanultam: a kézirat tiszteletét és a műhelymunka fontosságát. Valószínűleg ennek az iskolának köszönhetően máig „csak” újságírónak tartom magam. És e „csak” okán az 1968-as eseményeket követően az utcára kerültem, s lettem hosszú-hosszú évekre kegyből megtűrt művészeti szakelőadó a Csemadokban, illetve hála a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján még tekintélyes példányszámban megjelenő Hét „engedékenységének”, betűjelek meg álnevek alatt publikálgató skribler. Újságírói pályafutásomnak eme keserű emlékű közjátéka egészen a nyolcvanas évek derekáig tartott, de a valós fordulatot csupán 1989 novembere jelentette, amikoris az Új Szó megkövette a „hatvannyolcasokat”. Zsilka Lászlóval, Szűcs Bélával, Ozorai Katalinnal, Petrőci Bálinttal, Tóth Mihállyal együtt így kerültem vissza én is e napüap szerkesztőségébe, ahol 1990-ben a lap általános főszerkesztő-helyettese, később a Vasárnap vezető szerkesztője is lettem. Tartott mindez 1996 nyaráig, amikor a redakció kötelékéből való másodszori kiválásom napján - hajdani kipenderítésem- mel szemben - magam ugrottam a szabadúszás mélyvizébe, hogy megőrizzem az ars publicisztika hitelét önnönmagam, de talán az olvasóim előtt is. Azóta egyetlen szakmai hajtűkanyar volt az életemben, amikor az 1998-as parlamenti választások után - amely vokscsata a mečiarizmus stigmájával megbélyegzett sajátos szlovákiai „szinténdemokrácia” kudarcát, ületve a demokratikus erők felülkerekedését hozta - csaknem hat éven át miniszterelnök-helyettesi főtanácsadóként és szóvivőként tevékenykedtem. És bár akkoriban szinte alig-alig írtam, több időm volt el-eltöpren- geni az újságíró tudományán, előre megérezni valami lényegeset abból, ami következik; s egyúttal megtanulni azt is, hogy nem elsősorban az igekötőben különbözik egymástól az oda- mondogatás, illetve bizonyos tények megmondása. 6 Engem, több műit négy évtizeden átívelő pá- • lyám során, erre tanított meg az idő (múlása). És arra is, hogy az olvasó a legjobb pedagógus. Ó dönti el, számára ki a jó újságíró; ő határozza el, aznap is kezébe veszi-e kedvenc lapját? Újságíróként ebbe soha sincs beleszólásom. Én „csupán” annyit tehetek, hogy szívvel írom meg mindazt, amivel az olvasóm ro- konszenvében bízok. Most, hogy visszanézésem végére érkeztem, döbbentem tapasztalom, hogy azzal kell befejeznem, amivel kezdtem: hogy végül is mi az újságírás, a lapcsinálás? Az idő hasábokba tördelt tükre? Valóság? Szenvedély? Igazmondás? Anyanyelvőr- zés? Eltörődés a loholásokban? Újabban pusztán szenzációhajhá- szat? Jelenlét? Érték? Ez a kerek évforduló kitűnő alkalom arra, hogy elpletykáljam: egyszer azt mondtam egy ifjú barátomnak: csak akkor írjon, ha tudja, mit akar. Ha kirekesztés, előítéletesség, billogosztás nélkül tudja. Ugyanis az újságírás, végső soron, függetlenség és tartás kérdése.
