Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)
2008-12-15 / 289. szám, hétfő
6 Ünnepi melléklet ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 15. www.ujszo.com Állampolgári jogainak visszaállításával egyetemben olyan intézményeket kapott a szlovákiai magyar ember, mint például 1948. december 15-én az Új Szót A lőrinczi internacionalizmus fénye és lidérce SZIGETI LÁSZLÓ Valamennyi társadalmi intézmény eredete személyhez is köthető. Ami már csak azért is természetes, mert a társadalmi intézmény fogalmával többnyire olyan szociális agglomeráció képzetét kapcsoljuk össze, amely személyekből áll. Esetünkben az állampolgárságukat és nemzetiségüket az 1948 februári kommunista hatalomátvétel nyomán visszakapott csehszlovákiai magyarokból. Közöttük több olyan kommunista is volt, akik a kifinomult szimatukhoz kellő szolgálatkészséget is rendeltek, s a legfelsőbb hatalmi körökben még a legkockázatosabb időkben is hitelesnek tűntek. A korabeli szlovákiai magyar politikai reprezentánsok közül Major Istvánnak volt a legerősebb legitimitása. Kommunista szenátorként már a masaryki időkben rendkívüli népszerűséget szerzett a szlovákiai magyar munkások és parasztok körében. A pártvezetés tanácsára azonban 1945-ben reszlova- kizált, vagyis lemondott magyar nemzetiségéről, s talán ez a mozzanat késztette a szlovák kommunista vezetőket arra, hogy az urbánus értelmiségi vonalat képviselő Lőrincz Gyulának is ugyanekkora bizalmat szavazzanak. Kétségbevonhatatlan kommunista múltjuknak köszönhetően 1948-ban mindketten tagjai lettek a Szlovákia Kommunista Pártja Központi Titkársága által létrehozott öttagú Magyar Bizottságának. Ennek a bizottságnak az volt a legfőbb feladata, hogy a kassai kormányprogram asszimilációs kudarcára, illetve a magyarokat ért sérelmekre valamiféle gyógyírt találjon. A hontalanságba taszítottaknak újból hont teremtsenek. Egy újfajta, kommunista, intermacionaüsta hont. Amelyben az egyenlőség sokkal nagyobb, műit a masaryki polgári demokráciában volt. Kettejük közül Lőrincz Gyula volt a fiatalabb. S mert nem re- szlovakizált, a kommunista vezetés joggal feltételezte, hogy a közvélemény előtt az ő gondolkodása és érzései révén kellő súllyal jeleníthető meg a magyar nemzeti azonosságtudat közösségképző ereje. A cseh és a szlovák kommunisták a Magyar Bizottság létrehozásával azt sugallták az országban maradt kisemmizett magyaroknak, hogy szerintük is gyufa kell, kenyér és magyar szó. Ami a magyarok nyelvén azt jelentette: fényesség és családi béke, erő és egészség, anyanyelvi kultúra és a megismerés szabad szelleme. A kommunisták nyelvén: becsületes munkás és szorgalmas paraszt, dolgos kezek és elmés termelőerő. Az ötös fogatban az intuitív Lőrincz ismerte fel a leggyorsabban, hogy az új helyzetben milyen lehetőségek rejlenek számára. Egyik elemzője, Lacza Tihamér 1998-ban találóan nevezte el őt kisebbségi machiavellistának. A később történtek teszik vüágossá, hogy ez a machiavellizmus a csehszlovákiai magyar dolgozók hetilapja, az Új Szó megjelenésében is nagy szerepet játszott. A hetüap négy és fél hónapon belül napüap- pá, 1952 májusában pedig a Szlovák Kommunista Párt politikai na- püapja lett, Lőrincz Gyula főszerkesztésében, aki akkor már harmadik éve a Csemadok országos elnöki posztját is betöltötte. A kollektív megszégyenülés erkölcsi gyalázatából kimozdított magyarok zöme, s talán még Lőrincz és ötös fogata is joggal reménykedett abban, hogy a kommunisták össztársadalmi játékában a csehszlovákiai magyarok állampolgári jogainak helyreállítása volt a tét. A nemzetállamban gondolkodó cseh és szlovák politikai elitek azonban - mind a jobb-, mind a baloldaliak, mind a kommunisták - tudták, hogy a valódi mozgatóerő nem a kisebbségi jogok helyreállítása. A sztálinizmus befolyása alá került ország rohamos gyorsasággal súlyos gazdasági helyzetbe került. A külföldről érkező szorításokkal és késztetésekkel párhuzamban az ország egyre gyengülő gazdasága kényszerítette a nemzetállam eszmerendjét irgalmatlanul meghonosító cseh és szlovák kommunistákat arra, hogy felülírják a - javarészt az akkor éppen köztársasági elnökként funkcionáló Klement Gottwald még 1945-ben Moszkvában fogalmazta - kassai kormányprogram néhány tételét, s felhagyjanak törvényesített asszimilációs politikájukkal. S mert szükség lett a dél-szlovákiai éléskamra jogfosztott magyarjaira, Klement Gottwald hidegvérű fordulattal gyufát, kenyeret és magyar szót ígért nekik annak a nemzetállamnak a nevében, amely pár hónappal korábban még kifosztotta őket vagyonukból és nemzeti identitásukból. Az emberhez méltó élet hite biztosan. Ugyanakkor teljes erkölcsi alá- valóságba süllyesztenénk magunkat, ha lemondanánk annak megállapításáról, müyen áron állhatott fel a csehszlovákiai magyarok közössége arról a szégyenpadról, ahová a csehszlovák nemzetállam vágyának eszménye ültette. Es közvetve bár, de a legfőbb vádirat tartalmára még egy félreismerhetetlen pszichológiai elem is rányomta bélyegét. A szlovák kollaboráció - amit valahogy menteni, annullálni kellett. Noha magánál a sztálini szellemiségű Beneš-Gottwald paktum legfőbb eredményénél, a kassai kormány- program megszületésénél nem lehettek jelen, a tisói köztársaság a fasisztákkal lepaktált, illetve fasizmussal szimpatizáló polgárai - mert ez mégiscsak két kategória - meglehetősen nagy mértékig azonosultak a tartalmával. A magyarokkal és a németekkel való bánásmódot illetően pedig teljes mértékig. A kollektív megszégyenítés törvényesített szertartásának ugyanis éppen az a célja, hogy a vétkes közösség megszabadulhasson saját bűnétől. Hogy jog- fosztottság alkalmazásával saját gyalázatát áthárítsa a bűnbaknak kikiáltott közösségre. kezmény vizsgálatát, tisztára mosását. Először az ösztönösség vakhite, s csak utána a tudatosság méltósága. És ettől kezdve ez a torz lelki alkat természetesnek, a mindennapi megvetés és gyűlölet szerves elemének tartja, hogy a ' jogfosztottsággal, vagy éppen az etikai, faji vagy vallási másságával izolált közösség tagjai az övéi, vagyis a kirekesztő közösség tudatában természetes ellenség, aki ellen önvédelmi és hatalmi ösztönnel küzdeni kell. Ebben a létállapotban az ellenség egyenlő a permanensen traumatizáló, hazafias éberségre kényszerítő gonoszság ikonjával. Nem csodálkozhatunk hát, hogy szlovák és szlovákiai magyar viszonylatban a megszégyenítés rítusai ma is működnek. Az erkölcsi megszégyenítést ugyanis mind az egyéni, mind a közösségi emlékezet makacsul tárolja. A szlovákok ezért emlékezhetnek a kiegyezés utáni magyar kisebbségpolitikára. Az Apponyi-féle magyarosító programra, gimnáziumaik bezárására, a Matica slovenská megbüntetésére. Műiden ellenük irányuló törvényesített denkor és mindenütt a nemzeti érdekek védelmének nevében. A kínálkozó helyzet szerint hol törvényes, hol törvényszegő módot nyer az erőfitogtatás. A többségi nemzet kisebbségekkel szembeni etikai ítélkezése, törvényhozói szabadsága, jutalmazásra és 'büntetésre alkalmas hatalmi pozíciója deficites demokráciájú országokban akár intellektuális kalandtörténetenként is felfogható. Az Új Szó legelső évfolyamainak politikai cikkeiből kiolvasható, hogy Lőrincz Gyulának és a szlovákiai magyar kommunistáknak az internacionalizmusba vetett hit kölcsönözte a csehekkel és a szlovákokkal való egyenrangúság reményét. Komolyan hitték, hogy vége a kollektív jogfosztott- ságnak, s ezért hajlandók voltak elnézni a megmaradt szimbolikus- rejtezkedő, áttételes- erőszaktételek praktikáit. Állampolgári jogainak visszaállításával egyetemben olyan intézményeket kapott a szlovákiai magyar ember, mint például 1948. december 15-én az Új Szót, 1949 januárjában a magyar rádiózást, 1949 márciusában a Csemadokot, majd valamivel később magyar színházat. Elsődleges kötelességük a kommunista ideológia és a csehszlovák hazafiság magyar nyelvű terjesztése volt. Azok a munkás- és parasztfiatalokból toborzott új keletű értelmiségiek pedig, akik az országból elűzött értelmiségiek nyomán keletkezett űrt voltak hivatottak kitölteni, ha nem is szakmai, ideológiai vonatkozásokban lelkesen tettek eleget ennek a feladatnak. Az Új Szó első szerkesztőinek zöme ugyanis keményvonalas kommunista volt. Fél évszázad távlatából, na és a kutatások hiánya miatt csak találgatni lehet, vajon az érintettekben a kommunista vagy a nemzeti ideológiába vetett hit volt-e az erősebb. Az internacionalizmus lidérce vagy a nemzeti szolidaritás fénye? Cinikusan akár azt is mondhatnánk, ma már mindegy, hiszen hajtóerőként működhettek ideológiák feletti hitek is. A modem politikai történetírás a második világháború idején már alaposan ismerte a származásbűn kategóriáját. Az olyan emberüldöző államok büntetőjogában - mint amüyen a Szovjetunió is volt, de természetesen más államokat is említhetnénk - a származásbűn alapján történő kollektívjogfosztás az emberi tekintélyrombolás és megszégyenítő gya- lázkodás eszközeként mindenkor és minden esetben ideológiai célokat szolgált. A megfélemlítés eszköztárával véghezvitt asszimiláció, a föld-, az ingatlan- és a vagyonszerzés, illetve a kulturális- és nyelvi térfoglalás mindig is a nemzetállami élménypolitika eleme volt. A monarchiabeli Ausztriában és Magyarországon is. A nemzetállami élménypolitika di- daktikaüag akkor ér célba, legnagyobb közösség-lélektani sikerét akkor és ott aratja, amikor és ahol az ellenségkép megteremtésével eltorzítja a nemzet polgárainak egyébként békés, emberszerető lelki alkatát. Humanizmusukat célirányosan dehumanizálja azzal, hogy a humánus elé az ani- málist helyezi. Előre a cselekvő gyűlöletet, s csak utána a követvagy szimbolikus erőszakot a szlovák kisebbségi közösség jogfosztásaként rögzíti közösségi emlékezetük. Európában a származásbűn legsúlyosabban a zsidó nemzet tagjait sújtotta - az elostobult ideológia a közösség fizikai likvidálását alkalmazta végső megoldásként. A származásbűn másik nagy elszenvedői az etnikai származás alapján képzett bűnbak-közösségek. A második vüágháború után ennek estek áldozatául a csehszlovákiai magyarok. A közösségi emlékezet az etika zsinórmértéke. Egyrészt hasznos a makacssága, mert arra vall, hogy az erkölcsi és etikai értékeknek a modern társadalmakban még műidig jelentős szerepük van, másrészt kockázatos, mert akadályozza a feloldáshoz és megoldáshoz szükséges megbocsátást. Lőrincz Gyula művészi emlékezete nyilván nem felejtette a második világháború utáni cseh és szlovák sajtó ma is iszonyúan üracio- nális magyar- és kisebbségellenes- ségét. Azzal is tisztában kellett lennie, hogy a nemzetállami élménypolitika alapja az erőfitogtató kirekesztés elvéhez való következetes ragaszkodás. Persze, miniOor Kővár felvétele Pedig azoknak műidig konkrét gyanúsítottja és konkrét bűnbakjelöltje volt. Az ilyen engedményektől torz és zsákutcás minden olyan nemzetépítő szándék, amely egy nemzeti kisebbségi közösség becsület- és rangvesztésére, társadalmi súlyának lefokozására, nyüvános procedúrákban történő megszégyenítésére és kirekesztésére játszik a kisebbség javára való törvénykezés hiányával, vagy éppen az ellenük üányuló re- torziós törvényekkel és az azokat kísérő ritualizált beszédrendjével. Ilyenkor a nemzetépítő szándéknak mintha saját nemzetére vonatkozó emberi- és szabadságjogok tartalmaihoz sem lenne hozzáférése - s ez az, ami hatalmi fur- fangját leleplezi. A szimbolikus erőszak aktusai aljasabbak a konkrét erőszak aktusainál. A szimbolikus erőszaknak abban rejlik mélységes erkölcsi problematikussága, hogy nem tudni, mikor üt vissza. S korántsem egyértelmű, hogy maguknak az elkövetőknek - általában az utódoknak kell elszenvedniük a bumerángok ütéseit. A politikai cselekvésnek akkor van igazi távlata, ha megkíméli az utódokat az ilyen ütésektől. Lőrinczék az internacionalizmus lidércének vakító erejétől reménytelinek láthatták azt is, hogy a cseh és a szlovák politikusok a magyar kisebbség változó jogállásáról ugyanazzal az empátiával beszéltek, mint ők, szlovákiai magyar kommunisták. És Cicerótól meg Quintilianustól már akkor is tudható volt, hogy a politikus retorikája az erkölcsi cselekvés alapeszköze. Hogy ez a retorika is maga volt a furfang, az csak később derült ki. Feloldhatatlan történelmi ellentmondás az is, hogy-amíg a cseheknek és a szlovákoknak „a jégtörő február” az állami függetlenség és demokrácia felszámolását jelentette, a csehszlovákiai magyaroknak az emberi méltóság visszanyerését. Persze, rövid időre. Igaz ugyan, hogy az Új Szó elindításával és a többi nemzetiségi intézmény megjelenésével, valamint a magyar oktatásügy újraélesztésével az akkori Csehszlovákia és a magyar kommunisták, élükön Lőrincz Gyulával a jogfosz- tottság megszűnését kívánták demonstrálni, s egyúttal terhes kölöncként sutba hajítani a kassai kormányprogram és az annak szellemében fogalmazódott Eduard Beneš köztársasági elnök dekrétumainak kolonizáló-vagyon- szerző és asszűnüáló-dehumani- záló jellegét - a magyar közösségi emlékezet mélyén azonban mindmáig ott lüktet a bizonytalanság és bizalmatlanság, s időnként, kivált a szlovák-magyar ellentétek durvább kiéleződése idején, a jogfosz- tottság megszűnését a jogfosztott- ság felfüggesztéseként érzékelik. Egy biztos, Lőrincz Gyula az Új Szó megalapításával nem követett el tudatos rosszat. Keményvonalas praktikáinak legjava a hatvanas évekre, s kivált hatvannyolcra tehető, amikor a Dobos László és Szabó Rezső nevével fémjelzett kommunista reformoknak tudatosan keresztbe tett, s azt követően, a normalizáció időszakában pedig a Gustáv Hu- sákkal és pozsonyi elvbarátaival kötött elvi szerződés, ületve személyének funkcionális legitimitása alapján rombolta a szlovákiai magyar közösség állampolgári és nemzeti tudatát. Lőrincz Gyula és a Szlovákia Kommunista Pártja lapjából 1989 decemberében független magyar napilap lett. Egy olyan napilap, amelyet lőrinczi intuícióval az Együttélés elnöke és a szlovákiai magyar liberálisok is szerettek volna bitorolni, de szerencsére egyiküknek sem sikerült. Nélkülük is magyar ez a lap, s benne a nyitott társadalom szellemében a kozmopolitizmus a nacionalizmussal, a nemzeti radikalizmus az életképes tradicionalizmussal, a provincializmus a modernséggel ütközik nap mint nap. Legfőbb eszménye a véleményszabadság, s noha a lapot alkalomadtán kívülről befolyásolni akaró politikai és gazdasági törekvések furfang- jai mentén hajszálvékony törésvonalak érzékelhetőek, ezek nem olyan erősek, hogy szétszakítsák, szétrombolják a szlovákiai magyar írásbeliség minden bizonnyal leghatékonyabb újságját. Napjaink Uj Szójának nem a külső erők, nem is az egypártrendszer vagy egyetlen ideológia uralma jelenti a legnagyobb kihívást, hanem az európaiság igazi tartalmainak közvetítése, az új médiatechnológiákkal való lépéstartás, illetve az, hogy a múlt és a jelen feszültségeiben milyen gondolati minőséget lesz képes közvetíteni ajövőben.
