Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)
2008-12-06 / 282. szám, szombat
SZALUN ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 6. www.ujszo.com SZABÓ G. IÁSZLÓ Huszonöt hangjátékával Mándy Iván színültig töltött kincsesládát hagyott a magyar rádióra. A 20. századi széppróza egyik legjelesebb képviselője, aki lelket lehelt a tárgyakba, novelláival írta be magát a magyar irodalomba, hangjátékaival azonban ugyanazt az önmaga által kijelölt utat követte, mint rövidebb lélegzetű írásaival. A pálya szélén lődörgőket, a nosztalgiázó vén padokat, a liftre várakozókat figyelte-hallgatta rendületlenül és rendíthetedenül. A Vera szerelmei, a Legenda az Árusok teréről, az Üres osztály és a Lépcsőházban 1972 és 1974 között Marton László rendezésében szólalt meg a rádióban, s olyan színészek hangján jutott el a hallgatókhoz, mint Káldi Nóra, Kállay Ilona, Ungvári László, Pécsi Sándor, Bili- csi Tivadar, Szatmári István, Körmendi János, Miklósy György, Basüides Zoltán, Márkus László és Dégi István. Marton László mint fiatal színházi rendező 1972-ben a Magyar Rádió jeles dramaturgjától, Kopány Györgytől kapta a lehetőséget, hogy megszólaltassa Mándy Iván doku- mentum-játékszerű életképeit. „Kopány György elkötelezett híve volt Mándy Ivánnak, s mint nagy tudású dramaturg, az ország egyik legkitűnőbb szellemi műhelyének vezetőjeként az én munkáimat is nagyon jól ismerte - mondja Marton László, a Vígszínház igazgatója. - Úgy képzelte, hogy az a fajta metodika, ahogy én dolgozom, ahogy a szöveget értelmezem, ahogy a színészeket instruálom, alkalmassá tesz arra is, hogy egy Mándy-művet vegyek a kezembe. Ami egészen kivételes megtiszteltetést és rangot jelentett. Nekem személy szerint nagyon hiányzik Mándy. A személyisége, az a fajta hihetetlenül kifinomult érzékenység, amellyel ő a formát megalkotta. Most ugye azokról az időkről beszélünk, amikor a tartalmat és a formát gyakran szembeállították egymással. Az ún. szocialista ideológiában ez egyfajta vád volt. Aki túlságosan sokat törődött a formával, azt a korabeli ideológia elítélte, és nem tartotta nagy művésznek. Mándy Iván művészete pedig épp azt bizonyítja, hogy csak kifinomult formaérzékkel, ezzel a gyémántcsiszolói módszerrel, a részletek tökéletességének a megtalálásával lehet a legigényesebben kifejezni azt a tartalmat, amelyre ő gondolt. Ilyen értelemben volt nekem rendkívüli élmény, hogy az ő rádiójátékam dolgozhattam. És itt ki kell mondanom valamit: én nem vagyok rádiórendező, és nem is voltam, én a magam módján dolgoztam a színészekkel. Amikor például megkaptam a Legenda az Árusok teréről című írást, elmentem Pécsi Sándor lakására, és nyolc napig dolgoztunk a művön, mielőtt e felvételre sor került volna. A Legenda... megítélésem szerint talán beletartozik a magyar irodalom öt vagy tíz legjobb, legjelentősebb művei közé, amelyeket dialógusban írtak. Ez egy olyan rövid remeklés, olyan elképesztő költői leltára, összefoglalása annak, hogy egyáltalán van-e értelme élni, és Mándy ezt olyan tömören foglalja össze, hogy erre tényleg csak a legnagyobb költők képesek.” Mándy sajátos vüága kezdettől fogva lenyűgözte Marton Lászlót. „Én mindig azt szerettem csinálni, ahhoz volt igazán közöm, ami megérintett. Ahol éreztem a személyes kötődésemet. Engem meg kell, hogy szólítson egy mű, csak akkor tudok dolgozni vele. Látnom kell benne vagy a saját, vagy a szüleim, vagy a nagyszüleim történetét. Mándy költői látásmódja mindig elvarázsolt. Álom és valóság, realitás és illúzió nála olyan különösen csúszik össze, és olyan sajátos fénytörésbe kerül, hogy az ember pillanatonként nem is tudja, hogy most akkor álmodik, vagy már kint van a valóságban. Mándy egészen kiforrott és rafinált formaérzékkel fogalmaz meg mindent, nála minden egyes szónak, jelzőnek, pontnak és vesszőnek költői jelentése van. És ezt olyan személyesen teszi, mint a nagy lírai költők. Ilyen értelemben engem Ba- bitsra vagy Kosztolányira emlékeztet, mert ők sem ismertek megalkuvást abban, hogy megtalálják a megfelelő szót, az adott szövegkörnyezetbe illő jelzőt.” Első találkozásukra ma is pontosan emlékezik Marton László. Mándy Iván az Andrássy úton, a Lukács cukrászdában várt rá. „Én már akkor messziről ismertem őt, tudtam, hogy kicsoda. Ápolt, illatos, nagyon szép ember volt, rendkívül finom modorú. Felejthetetlen, ahogy megrendelte a kávét és a brióst. Áz a stílus, ahogy a felszolgáló kisasszonnyal beszélt, egyszerűen utolérheteüen volt. Abban volt valami, ami azt jelentette: igen, a mai Budapest helyén állt valaha egy másik Budapest. Egy szép, tiszta, kulturált, jómódú emberek által lakott, európai, sőt világvárosi Budapest, amely szellemüeg és erkölcsileg a vüág jobb részéhez csatlakozott. S a Mándy-jelenségben, ami egyszerre a művek és a költő személye, ez együtt van jelen. És ez egyszerűen mögé varázsolódott. Tehát amint én végre odamehettem az asztalához, és leülhettem oda, dobogott a szívem, és izgatott voltam, mert sok mindent olvastam és ismertem tőle, és nagyon tiszteltem őt. Emlékszem, egy kis cédula feküdt előtte, nem volt nagyobb, mint egy névjegy. Addig nem is mertem odamenni, amíg azt az egy-két mondatot, amit erre a cédulára írt, be nem fejezte. Nagyon koncentráltan és gondosan foglalkozott ezzel a papírszelettel, s addig én vártam egy másik asztalnál. Amikor odaléptem, fogta a cédulát, és a szivarzsebébe dugta. Később olyan bátor és tisz- telettelen voltam, hogy megkérdeztem: mi volt azon a cédulán? Egy mondaton dolgoztam, felelte. Ezért használtam a szót, hogy mint a nagy ékszerészek, a nagy gyémántköszörűsök, olyan finoman csiszolta azt a mondatot. Ott ült, és egész délután annak a mondatnak a tökéletesítésén gondolkozott. S akkor percek múlva megjelent Kopány György egy hatalmas aktatáskával, és tulajdonképpen ő mutatott be minket egymásnak Mándy Ivánnal. így indult el az első közös munkánk, a Vera szerelmei.” Igényességét védve Mándy Iván konok ember volt. Konokul ragaszkodott szavakhoz, mondatokhoz. A saját gondolatait, a saját stílusát, a saját megfogalmazását védte a hangjáték szabályait mindvégig figyelembe tartva. A felvételek idején többször is megjelent a stúdióban. A leggyakrabban a rendezői fülke mélyén keresett helyet magának, ott ült harcra készen, némán figyelve a színészeket, s vigyázva a kimondott szavakra. „Mándy azok közé az írók közé tartozott, akik a színészekkel közös nyelvet beszélnek - vélekedik Marton László. - Szellemi sugár kapcsolta össze őket. Értették egymást. A színészek valósággal rajongtak érte, maguk közé fogadták a legelőkelőbb klubba. Egyszer, évekkel később, amikor ugyancsak a Lukács cukrászdában készültünk kávézni Mándy Ivánnal, véletlenül találkoztam Ruttkai Évával, akinek ott volt inteijúja. Mándy is üdvözölte őt. Feláílt, váltottak pár mondatot, s ebben a rövid beszélgetésben a barátságnak, cinkosságnak, kölcsönös megbecsülésnek és szeretetnek olyan ernyője alakult ki felettük, ami csak a kiválasztottakat illeti meg. Felvillanyozó volt, amikor Iván bent ült a stúdióban. Az egyik legnagyobb magyar író volt jelen a személyében, s ez mindany- nyiunkat a legjobb teljesítményre sarkallt. Egyébként én soha nem harcoltam volna azért, hogy valamit megváltoztassak abban, amit ő út, mert a felvételeket mindig gondos előkészítés előzte meg. Amikor a cukrászdában kitettem az asztalra a Vera szerelmeinek a rádiórendezői példányát, s látta, hogy én abban az égvüágon mindent kipreparáltam, amit beleképzeltem ebbe a különleges akusztikus vüágba, neki ez nagyon tetszett. Meglepte őt. Imponált neki, hogy nekem ez ennyire fontos, hogy ennyire készülök a munkára. Minden egyes szereplővel külön megbeszéltem a dolgát, így amikor megérkeztek a stúdióba, már mindent tudtak. A rádióban annak idején gyorsabb volt a ritmus, mint egy színházi próbán, de mivel én nem voltam rádiórendező, nyugodtan dolgozhattam úgy, mint a színházban. Mándy ezt nagyon szerette, és vonzónak találta. Hihetetlenül könnyedén talált szót a színészekkel, de végig nem volt ott soha. Megjelent, amikor elolvastuk a szöveget, egy pillanatra jelezte felénk, hogy igen, ez fontos, hogy mi ezt csináljuk, de nem maradt ott nyomasztó árnyékként. Élvezte, hogy olyan csapat jött össze, amelynek tagjai szeretnék a legszebben megszólaltatni azt, amit ő írt. Különlegesen kifinomult ember volt, akinek a személyében kérdőjelek nélkül testeseden: meg egy létező jó vüág. Tehát hogy még ebben a szörnyűségekkel teli korban is lehet élni másfajta elvek alapján úgy, hogy önmagából egyedenegy millimétert se kelljen feladnia. Ez jelent meg az ő személyében, s ez önmagában véve is óriási teljesítmény volt.” Mándy írásai komoly visszhangra találtak a rádióhallgatók körében. A hetvenes évek első felében különlegesen fontos volt egy-egy Mándy-hangjáték megszületése. Amikor azt kérdezem Marton Lászlótól, elképzelhetőnek tattja-e a szerző mai színpadi megjelenítését, azt feleli: „Természetesen elképzelhető. De! Egyszer a főiskolán osztályfőnökként, Valló Péter barátommal, aki tanított az osztályban, színpadra állítottuk a Régi idők moziját. Egy-másfél órás anyag volt, rengeteg gyönyörűséggel, és mégis valahogy azzal szembesültünk, Fellini zsenialitása kellene ahhoz, hogy ez az anyag zeneiségében és képisé- gében is maradéktalanul meg tudjon jelenni, hiszen Mándy rendkívül sokat bíz a képzeletre. A rádiójáték érdekes mód azért volt tökéletes forma, mert a képzeletben lévő képi vüágot használja fel. A Legenda az Árusok teréről című írását példáid bele lehet tenni egy színházi estébe, de szimbolikájában, asszociációs rendszerében, képi vüágában, abban a különleges gazdagságban, amit ez a zseniális írás képvisel, nem lesz-e valahogy mégis kevesebb? Magyarul: nem redukálódik-e az írás ahelyett, hogy a színpad hozzáadna valamit? Én ezt érzem a legteljesebb problémának. Ha Mándy, akkor hangjáték. Ő mindig tudta, hova fogalmaz. Épp ezért a legjobban azt szeretném, ha egyszer valakinek az jutna az eszébe, hogy ebből müyen csodálatos hangoskönyvet lehetne készíteni.” Hogy miképpen jelent meg Marton László előtt Mándy Iván, miközben róla beszélt? „Én minden alkalommal a gyengédség és a rokonszenv sugarát láttam a szemében. Kulturált, kiforrott, rendkívül szép ember volt. Múlt egy mozisztár. Számomra ő volt az, aki az igazi nyugatosok szellemét képviselte. Egy magyar író, aki európai,” Kilencvenéves lenne Mándy Iván Az égi lift előtt
