Új Szó, 2008. november (61. évfolyam, 254-276. szám)
2008-11-29 / 276. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2008. NOVEMBER 29. www.ujszo.com Csak nézni, nézni, ahogy repül szépen a falevél, kamikázézik rá a langyosan nedves többire, melyekben szintén az imént állt meg a zöld sors... Avar, gázfröccs, túrafazék (Fénykép: REUTERS/Tobias Schwarz Hát igen, az avar, az nagy dolog. Galkovics, ha teheti, és főleg ha vasárnaponként áll úgy a csillagok folyása az univerzumban: hanyatt- homlok belefekszik a vályogház mögött összehúzott avarba. SZÁVAI ATTILA Avarzás, ahogy nevezi ezt a szerinte kifejezetten meditativ állapotot. Ehhez semmi más nem kell, csak az olyanok, hogy langyosan fűszeres illatú avar, szelíd napfény, borostába dörzsölt ökömyál, némi húsleves a hasban, egy szolid kisfröccs, amit inkább csak szórakozásból vesz magához az ember, nem pedig a mámorért. Lényeges, hogy legalább másfél méter magasra kell összehúzni az avart, aztán csak a hanyatt vágott jókedv hallatszik, a lélek buzgó-bugyborékoló böffentései, ezek a szellemi petárdacsattogások, az izzadtan ragadós viszketés a drótszőrű tarkón. Aztán csak nézni kell a felhőket, ezeket a nagy vizes hasú, nagyvizeletű égi jegesmedvéket, na meg a repülőgépek kondenz- csíkjait, amik tolják szépen maguk előtt a csillogó fémtesteket. Ezeken a Galkovics nagyon jól el tud fantáziálni avarzás közben, például, mekkora szalámi van a szendvicsekben, amiket a manö- kenhasfalú légikisasszonyok visznek kiskocsin körbe a gépen. Vagy hogy milyen lehet odafent nagy- dolgozni a gép fedélzeti budijában, miközben alattad szalad a táj, rohan a szántás, két nyomás között annyit mész a levegőben, mint innen a harmadik falu. Nem kis dolog, az biztos. A repülők alulról nézve az avarzás során gyakran olybá tűnnek Galkovics- nak, mintha a gépek a fák üres ágai közé hálót fonó különös pókok lennének. Pókok, amiknek nem számítanak a távolságok, szférák és dimenziók. Galkovicsné, született Galko- vicsné szerint az ura is ilyen állat, aminek nem számít se ember, se az, amiből lett az ember. Akkor jutott ez először az asszony eszébe, mikor többszöri indítás után azt mondta az öreg a kapálógépre, hogy identitászavara van a masinának. Az ilyesmiken aztán mindig jókat veszekednek, a háziorvosuk szerint kell is a jó adrenalin az életbe, mielőtt megsavanyodna a végzet az állatvilág ember című állatában. Hogy sok legyen a frissesség a feleségben, Galkovics a minél hatásosabb avarzás végett az asszonnyal vereti le a leveleket a fáról, nem várva meg, hogy a természet úgy elrendezze magát a fában, ahogy megszokta. Galkovicsné így vascsővel kényszerül verni a fa alacsonyabb ágait, plusz a törzset, ami már egészen fényes lett az ütlegeléstől. Először még tiltakozott, hogy nem kellene a vascsövezést, meglátják a szomszédok, mit szólnak majd. De az ura csendre intette, hogy te drága tarlóvirág (Stachys annua), a szomszéd című emberi faj azért lett kitalálva, hogy legyen, aki beleszóljon a másik ember életébe. Legyen kire fogni, ha lekozmál a lelkiismeret, ha összedől az udvari budi, üssed csak, Jolánkám, üssed. Galkovicsné, született Galkovicsné egyszer már majdnem végiggondolta, elmondja az urának, ha még egyszer avarzani fog, ő meg fogja frusztrálni a Galkovi- csot. Viszont ugyanazzal a lendülettel jutott eszébe Galkovics lehetséges visszavágása. Például, hogy az ember az alapvetően egy büdös állatfaj, vagy hogy ne legyen ez így ilyen kemény: hajlamos szaglani, kedves Jolánkám. Te sem tehetsz erről, vannak dolgok, amik ellen nem tehetünk semmit, amiken nem segít a fürdés, a sárkaparó nyers hidege, a hármas szemcsenagyságú csiszolóvászon lágy suhogása a hónaljon. Van, aki nem tehet erről, Jolánkám, hogy csak saját szagában tudja megfogalmazni a helyét a csillagok között. Ezt, hogy kedves Jolánkám, mindig nagybetűkkel mondta a Galkovics. Mert szerinte Isten is nagybetűkkel mondta ki először az olyanokat, hogy avar, gázfröccs, túrafazék. Meghatározó dolgok ezek egy ilyen család életében. Az öreg szerint az ő életük sem sokkal különb egy átlagos sárga, őszi falevélnél mint ideológiai közegnél. Jolánkám - mondta a legutóbbi avarzás során -, édes oxidált rézvirágom (Zinnia elegáns), gyere közelebb ide, mind a küenc és fél lábujjkörmöddel, aranybogár, nádi poszátám. Ha a mi életünket is feltartanánk a napba, jó, nem mi, hanem az, aki meg tudja ezt tenni, mindjárt látszódnának szépen a legkisebb részletek, a vékony családi hajszálerek, a kiharapott szélek. Nincs mit takargatni, nem is kell, mondjuk, Gal- kovicsék vagyunk — lengette meg mutatóujját az öreg -, nem betonszarkofág. Még ha egyszer főzeléket akartunk is csinálni az avarból, avarfőzeléket. Aztán Galkovics rájött egy avarzás során, hogy az ő élete is olyan, mint a falevél, hogy jól alá kell füstölni, lássa az egész falu, micsoda erők is tartották egybe az anyagot. Vagy csak nézni szépen, ahogy hullik le a fáról a levél, nem szólni közbe, nem rakni alá a vödröt és dobni, önteni vissza, mint már ez több ízben megesett a Gal- kovics-portán. Nem. Csak nézni, nézni, ahogy repül szépen a falevél, kamikázézik rá a langyosan nedves többire, melyekben szintén az imént állt meg a zöld sors, fejeződött be a fotoszintis végzet (ezt is Galkovics találta ki így, becézve), roló le, pláne függöny, gáztalan gázkazán. Van egy szép kép a Galkovics borotválkozótükre mellett, szép kövér aranysárga falevél van rajta, ahogy esik le éppen a fáról. Galkovics szereti az olyan képeket is, mikor valamilyen zuhanás van ábrázolva. Volt idő, mikor a vécéajtó belső felére az ország dzsídí- píjét ábrázoló grafikont rakta, hogy könnyebben jöjjön az ihlet a nagyobb, jelentősebb dolgokhoz. A hulló faleveles képet azért tette ki a tükör mellé (túl azon, hogy el- takaija az egyik lyukat, amit a leszakadó vécétartály okozott), hogy legyen mit nézni, amíg húz, köt meg a borotvahab, vagy mikor a ritkás fogkefével dörzsöli ki szájüregéből a légszennyezést, ezt a pállott keserű gőzt, amit a kocsmából haza szokott vinni. Legutóbbi avarzása során rájött még: nem azért teremtette a mindenható a testét, hogy az a fejét, tehát a lélek ólját elcipelje a kocsmába. Ennek tükrében rendszeres testmozgásba kezdett. Először csak kicsiben: a kapálógépet nem kapcsolta be, úgy húzta a kerten keresztbe-hosszában, aztán, hogy legyen némi vertikális virtuozitás is, fáradjanak a dimenziók is, ne csak ő, a diófára is felhúzta a kapálógépet. A szomszédok persze csak néztek, mint a tehervonat. Azt mondta nekik, azért csinálja, hogy ne unatkozzon, meg azt mondják, a testnek akkor a jó, ha jól meg van mozgatva. ETŰD Chaplin HORVÁTH GERGŐ Sötét éjszakánk volt. A dögsza- gú és koromszínű nagyvárost a hold is elkerülte, lentről csak rendőrautók szirénája úszott bele az amúgy néma csöndbe burkolózó sikátori homályba. Már éjfél volt, mikor Chaplint kikísértem a toronyház teraszára. A bálteremből könnyű country szűrődött ki. Ö, a Kölyök, ahogy egyébként mindenki szólította, nemes amerikai dohányból sodort cigarettát szívott, miközben ábrándosán nézett le a mélybe. Tipikus régimódi fekete-fehér jelenetben találtuk magunkat, ott kint, a város tetején. Valahogy úgy éreztem, épp csak a piros ruhás nő hiányzott a nagy giccskörképhez. Két pezsgőspohár volt a kezében. Az egyiket feltehetően nekem hozta, mintha nem tudta volna, hogy nem szeretem a pezsgőt. Valahogy ilyen volt az ő humora. Vállam fölött hátrapillantva láttam, amint Kerouack halad el a bálterem üvegajtaja előtt. Mutatóujjammal odaintettem neki, amolyan jó barát a jó barátnak köszöntésszerűen. Pillanatokon belül kint is volt, szokásához illően az elmaradhatatlan intenzív belépővel nyitott Chaplin felé és énfelém.- Müyen élettel szolgálhatok, savas legyen vagy mentes? - kérdezte egy pincér sznobszerű kevélységével magát meglehetősen kihúzva. Széles mosoly ült ki az arcára. Én magam ezt a kis élcelődést könnyűszerrel vettem. Mondom neki, mindegy, de ne keverje túl szárazra. Tessék, erre meg elnevette magát, mintha komolyan gondoltam volna. Szóval, nem mondhatom, hogy ez a szofisztikáit pesszimizmus, amivel Chaplin és ő oly gyakran megtaláltak, nem volt szórakoztató, de azért parányit fárasztóvá vált az idők során. Csak mi hárman voltunk kint az egész teraszon. Kerouackból dőlt a szó. Nem csoda, a bor és a konyakban áztatott mézédes gyümölcsök már mámoros bódulatba taszították. Amiket beszélt, akkor és ott, nem jelentettek semmit. Annyit viszont felétlenül, hogy megbizonyosodhassak felőle, már nincs teljesen magánál. Az utolsó tablettákból még nyelt párat, majd gondosan visszacsomagolva őket egy újságpapírba, elhajította a feje fölött, egyenesen a mélybe. Chaplin végignézte, ahogy zuhanás közben a papír szétnyílt, rajta egy remegő kéz, Kerouack versjegyzeteivel. „Napszállta - / egy srác bottal veri tönkre / a pitypangokat.” Tudom, hogy a Kölyök végigolvasta, és ennek nyomán, vagy csak a csend iránt érzett mérhetetlen tiszteletének köszönhetően, de sokáig egy szót sem szólt. Engem ez a csend sokkal kevésbé zavart, mint az ittas Kerouack. Nagy sokára azonban Chaplin felnézett a mélységből.- Tudod - szólalt meg egyszerre -, szabadesés közben az ember könnyebbnek érzi az életet. így van az, ha valami a pusztulás felé tart, még sokáig nem veheti észre. Az ilyen szabadesés - mondta - mérheteden felelősséggel jár. A földhöz közeledvén a „minden üres” megtelik a nyöszörgésünkkel, és aki meghallotta már ezt a hangot, annak a súlytalan léte egyszerre elviselhetedenül nehézzé válik. Akkor már biztosan földet ér. Azok vagyunk - tette hozzá -, akiknek a körhinta üressége nem egyéb, mint az olyan hiány megtapasztalása, melyet úgy töltünk ki magunk, hogy mindeközben észre sem vesszük, micsoda kihívás is kibukni belőle. Mindig csak egy kicsiny rés marad, menekülni csupán a jegybeszedő és a pénztár közötti hirtelen elsuhanás során van esély. Persze, ilyenkor megütjük magunkat, és az kivételesen nagyon fáj. Furcsa érzés, nem igaz? Csak később árulta el - amit már azelőtt is jól tudtam -, hogy ha jól emlékszik, egy kortárs színdarab szövegéből származik az iménti monológ, melyet elmondott, és hogy azért állt kint a teraszon, mert émelygés fogta el a túlzott melegtől és dohányfüsttől, amely teljesen belepte a báltermet. Később azzal folytatta, hogy a felmondott idézetnek egy szavát sem érti. Magam is csodálkoztam, hogy honnan ismerheti Chaplin ezt a szöveget. Valójában egy forgatókönyvből való, melyet én írtam és melyben címszereplőnek szántam. Persze a Kölyök erről még mit sem tudhatott. Épp ez alkalomból találkoztunk aznap este. Őszintén mondom, nagyon szórakoztatott a naivitása. Megmosolyogtatott, habár mindig is tudtam, müyen kiábrándítóan jó a humora. Kerouack, nos hát a végén még örült is a szerepnek. Azt mondta, nem is számított rá. Jelenet a Nagyvárosi fények (1931) című filmből (ČTK/AP SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
