Új Szó, 2008. november (61. évfolyam, 254-276. szám)
2008-11-29 / 276. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. NOVEMBER 29. Szalon 13 Wir »penden jeden tehnten Euro Ihre* Einkaufes an die Soziale Einrichtung: .Free Mobil“ Amikor az üzlet reklámozza a művészetet. Itt a soha vissza nem térő alkalom, siessen, akinek lába van, mert az akció korlátozott időre szól. A Möc-Ceiz diszkont szerint nagyon megéri ellátogatni a Fridericianumba... De ha már patinás múzeumban járunk, van egy adag intézménykritika is, összetört, kifosztott üvegvitrinek, csak a névcédula maradt meg, az alkotások technikájával, keletkezési korával és méretével, a műtárgyak egytől egyig hiányoznak. Ebből a részből nyílik a talán legfinomabb humorú, legtöbb szálat követő és felmutató térrész is, egy ismeretlen portás lakása (talán múzeumi dolgozó, nem tudni, kicsoda, nem biztos, de erre utal több fénykép, kivágás is), dolgozószoba, az asztalon kekszmorzsák, cigarettacsikk, a Bild Zeitung egy több tíz éves példánya, megfakult képeslapok, a falakon újságkivágások, sokukon korabeli documenta-recenziók, majd jön a lakószoba, hatvanas éveket idéző bútorok, ülőgarnitúra, tapéta, a tévé képernyőjén a 74-es, német diadallal végződő vb-döntő felvétele. Mintha csak egy pillanattal ezelőtt hagyta volna el a szobákat a lakója, vagy éppen mi pottyan- tunk volna vissza harminc-negyven évvel ezelőttnyire. Közben maguk a formák, a terek is beszédesek, felfedezésre, feltárásra késztetnek, szűkös folyosókon kell vagy lehet átsétálni, néhány kamraszerű helyiséget elsőre észre sem vesz a látogató, van, hogy egy szobát téglafal szel ketté vagy voyeurként egy résen pillanthatunk be egy-egy zugba. Önkéntelenül is eszünkbe jutnak Gregor Schneider Totes Hausának kihalt, szűk cellái, minimalista jellegük ellenére is félelmetes helyiségei. Mindenképpen pozitívan értékelhető Büchel finom humora, az, hogy sok-sok szálat következetesen végigvisz, és -gondol, hogy az egyes helyiségek és tárgyak, jelentés- és utalásviláguk sokfélesége ellenére is kellemes egységet tudnak alkotni. Elegáns, intelligens, ugyanakkor józan és kritikus módja ez annak, hogy miként lehet egy megfoghatatlan fogalmat, egy nemzetet, egy ország vélt vagy valós lelkiállapotait, metamorfózisait képzőművészetileg tematizálni, interaktív médiumként kezelni, hogyan válik egy sokszálú reflexió élvezhető, egészségesen provokáló élményanyaggá. Habár komoly témákat kóstolgat és reflexiónál, nem sokkol és sért már-már hatásvadász pozíciókkal, mint mondjuk S. Sierra, aki benzingőzt eresztetett egy kiállítási terembe, a látogatók pedig gázálarcban műélvezhettek. Vagy mint a Büchelnél is fiatalabb Jonathan Meese, akinek egymásra halmozott szimbólumoktól tobzódó, a dadaistákat idéző hitieres és vilmosos perfor- manszai inkább kínosan vicces pózok, mintsem komolyan vehető Németország-recepció. Ha volt is botrány, csak a valós feszültségre tapintott rá, létező, bejegyzett pártokkal, s minden félnek megadatott a szólás szabadsága. Törvényes keretek között, személyének minimális beavatkozásával felszínre hozott egy nyűgös pontot, és annyiban máris sikeres volt, hogy a történtek feldolgozása máig zajlik az országos sajtóban és a politikai fórumokon is. Különösen frappáns szerintem az, ahogyan Christoph Büchel a múzeum előtti Friedrichsplatzot kezeli, ezt a már sok mindent átélt közeget. Tartománygrófok és császárok kedvelt gyakorlatozási helye volt, majd a hitleri időkben is megkülönböztetett helyű felvonulási tér, a háború alatt az itt álló épületek nagy része porig égett, 1955-től pedig rendszeresen új kontextust kap, minden documen- ta hagy itt magából valamit. Állt itt már Richard Serra fémkolosszusa, a minimalista Walter de Maria Erdkilometere máig benn nyugszik a földfelszín alatt, itt maradt Joseph Beuys tölgyfája is, innen meredt az ég felé Jonathan Bo- rofsky Man walking to the sky-ja, legutóbb, 2007-ben Sanja Ivekovic az egész teret pipacsokkal ültette be, Frigyes kontraposztba merevedett kőalakja körül pedig Andreas Siekmann polit-carousselje keringett. A tartománygróf most egy időre le lett takarva (a bádog- szerkezet, amelyben eltűnt, egy takarmánysiló), igen, erőszakos koncepció, de talán érthető, nem feltétlen muszáj ezt a múzeumalapítónak látni (ki tudja, tetszene-e neki), és amúgy is, most egy ideig antimúzeum lett a múzeumból, így aztán Frigyes sem Frigyes, hanem néhány hónapra maga is csak egy helyspecifikus objekt. A Friedrichsplatz földje meg már annyira ki van fáradva, hogy szegény ezúton is pihenne egy múzeumi idénnyit, ha már így jól fel lett szántva, meg lett trágyázva, ráfér egy pici kontextusnélküliség (ami viszont megint csak tudatos művészi beavatkozás). Vagy éppen a művészeti nagyiparnak mutat fityiszt, traktorostul, ganajos- tul. A félisten Beuys sudár tölgyfája mellé Büchel még bepalántált két sor törpefenyőt, úgy nyomorognak ott, mint bármelyik karácsonyi vásáron, mindegyikük egy- egy, a kiállításon megjelent pártot jelképez, erről árulkodik az ágaikra tűzött névjegykártya is. Rein Wolfs bemutatkozása tehát sikeresnek mondható, emberközeli, kalandos és problémáktól nem mentes szezont ígért, egy olyan műcsarnokot, amelynek kiállításai nem csupán kulturális ap- ropójú időhúzások két documenta között. Ki tudja, ha ez így megy tovább, lassan el is tűnnek Kassel aluljáróiból azok a kézzel sokszorosított plakátok, amelyek azt szeretnék tudni, hogy miért csak ötévente történik itt valami. (Christoph Büchel: Deutsche Grammatik. Kunsthalle Fridericia- num, Kassel, 2008) Lajtkocsi a múzeum előtti téren, Frigyes grófa pléhhenger alatt... Mielőtt belépsz, vásárolj. DDR-tusfürdő egy euróért A német műkedvelő szeret válogatni, spórolva fogyasztani És persze játszani is szeret, főként ha ez benne van a jegyárban A szélsőjobb helye a múzeumban (A szerző felvételei)
