Új Szó, 2008. november (61. évfolyam, 254-276. szám)
2008-11-19 / 267. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. NOVEMBER 19. Szülőföldünk 29 Bár kétség nem férhet hozzá, hogy a helyzet ugyancsak kiéleződött a Duna mindkét partján, az eltelt két évtizedben láthattunk már ennél cifrábbat is A Kárpát-medencei kórság neve: magyar-szlovák (v)iszony kosokat, akik nem óhajtanak és nem tudnak Szlovákia területén élni”. 1998 - az MKP kormányban történt szerepvállalását követően úgy tűnt, a kedélyek tartósan csillapodnak. Ám amikor a magyar országgyűlés törvényt akart elfogadni a határon túli magyarokról, Szlovákia diplomáciai úton tiltakozott. Budapesten, a szlovák nagykövetség előtt a „hatvannégy vármegyések”, valamint kétezer szimpatizánsuk a lengyel-magyar határ visszaállításáért tüntetett. A további felsorolástól eltekintek, mert talán ennyiből is kitűnik, hogy végtelen történettel állunk szemben. Mégiscsak jobb a békesség Zászlóégetés, részleges határblokád, tüntetések, egyenruhás felvonulás az egyik, magyarverés, gyanúsítgatás, cinizmus a másik oldalon - ez nagyjából az eltelt három hét mérlege. A táblarongálás, falfirkálás közben mindkét nemzet folklórjába beépült (mondhatni: multikulturális elemmé vált), s azt, hogy a szlovák rendőrség rohamosztagának november elseji fellépése mi is akart lenni, majd a történészek megmondják. Úgy száz-százötven év múlva, ha az akkori parlament feloldja az ide vágó akták titkosítását. Arról, hogy a jelenlegi „válsághelyzetnek” vajmi kevés köze van a valós viszonyokhoz, a szlovák tankokkal, magyar gárdákkal épp eleget riogatott közembernek is megvan a véleménye. Míg a határszéltől távolabb eső, nemzetiségileg homogénnek tekinthető területeken ez a vélemény szélsőségesebb, a Duna vonalához közeledve „szelídül”. Nem titkolt szándékkal térek be a magyarországi Rajka központjában található ivóba - a közhangulatot próbálom felmérni Európa etnikailag talán legszínesebb területén, ahol a magyarok mellett romák, németek, horvátok és Pozsonyból beköltözött szlovákok is szép számban élnek. Ha valahol, itt érdemes lenne kiszámítani az egy négyzetméterre eső nemzetiségiek arányát. A pultnál békésen iddogáló, talán ötvenes éveit taposó úriember tartózkodóan nyilatkozik; a Magyar Gárda hétfői részleges határblokádja hallatán csak legyint, mint aki sok üyet látott már, s a kisfröccs után nyúl. Idősebb Próbálom minél tömörebben jellemezni a magyar-szlovák viszonyt, mely már inkább iszonynak nevezhető, de folyton csak a szocialista iskolákban ideológiai beöntésként alkalmazott alaptételnél lyukadok ki, mely kimondja, hogy a proletariátus és a burzsoázia közötti ellentét, az kérem, antagonisztikus. Szép anyanyelvűnkön fogalmazva: kiengesztelhetetlen. LŐR1NCZ ADRIÁN Valahogy így vagyunk ezzel a kölcsönös viszonnyal mindannyian, a Kárpát-medencében megrekedt magyarok és szlovákok egyaránt. Arra, hogy egész pontosan miért is haragszunk egymásra, már senki sem emlékszik, bár a honfoglalás kori történelem homályában kutakodók olykor egész értelmes magyarázatokkal állnak elő. Például azzal, hogy a kies Kárpátok tövébe nyereg alatt puhított lovon érkező eleink lerombolták a szlávok virágzó birodalmát, mely a hegységtől egészen Pécsig (történelmi nevén: Päťkostolie) terjedt. Mondjuk ezt a tételt lényegesen több elfogadható bizonyítékkal lehet alátámasztani, mint a dunaszerdahelyi rendőrattak jogosultságát - például Győrffy György: Az Árpádkori Magyarország történeti földrajza című örökbecsű művével -, s ettől fogva már tényleg csak elhatározás kérdése, ki milyen népcsoport leszármazottjának vallja magát. Ámikor közel egy évvel ezelőtt Dušan Kováč történésszel, a Szlovák Tudományos Akadémia alel- nökével a beneši dekrétumok kapcsán arról beszélgettem, miként ítéli meg a nemzetközi történésztársadalom a magyar-szlovák viszonyt és úgynevezett közös, rendezeden dolgainkat, azt válaszolta: a szakma számára ez nem téma, mivel a történetkutatásban nem jelenik meg ez az ellentét. „1990 óta számos nemzetközi konferencián vettem részt - idézem fel szavait -, ám ez a probléma sehol sem csapódott le úgy, mint mondjuk némely balkáni állam, vagy Bulgária, Macedónia és Görögország viszonya. Sőt arra sem emlékszem, hogy a szlovák-magyar viszony történészek között vita tárgyát képezte volna. A gond inkább azzal van, hogy a történészek által feldolgozott szakirodalmat csak egy nagyon szűk réteg olvassa mindkét oldalon.” Kár - mert ha mást nem, leg- alább elgondolkodnánk fölötte. Végtelen történet Ha már a történelemnél tartunk, érdemes végigtekintenünk a rendszerváltás óta eltelt közel két évtized történésein, hogy belássuk: a konfliktus azzal kezdődött, hogy a másik fél visszaadta a pofont. 1991-et írtunk, amikor Vladimír Mečiar nyilvánosan bevallotta: azért ellenezte a Matica slovenská nyelvtörvényjavaslatát, mert kilenc hónappal korábban a titkosszolgálat tudatta vele, hogy Magyarország hadtestösszevonásokat tart a magyar-szlovák határszélen. Természetesen ezt később nem tudta bizonyítani. Egy évre rá, amikor a szlovákok életre keltették a bősi víziszörnyet, Antall József és kormánya visszautasította Rudolf Chmel akkori nagykövet meghívását az ez alkalomból szervezett zsúrra. Ehelyett európai politikusokkal vonult ki Dunaldlitibe a határt ért sérelmet bemutatandó, majd valamennyi magyar miniszterelnökének nevezte magát, ami természetesen újabb szálka volt Pozsony szemében. 1993-ig Prága gyakorta volt villámhárító a magyar-szlovák konfliktus során, ám Szlovákia önállósulását követően kilépett ebből a szerepkörből. Két év múltán Horn Gyula és Vladimír Mečiar már szerződést írt alá a jószomszédi viszonyról, aminek a ratifikációja mindkét ország parlamentje részéről jó ideig váratott magára. Közben mozgásba lendült a Slota- gépezet; előbb az alternatív oktatás, majd az egynyelvű bizonyítvány bevezetésével, végül pedig az engedelmességet megtagadó magyar tannyelvű intézmények megszüntetésével riogatták a lakosságot. 1997 szeptemberében Győrben Horn és Mečiar a szlovák-magyar egyezmény gyakorlati megvalósításáról próbált egyeztetni. Utóbbi azt követelte: Magyarország változtassa meg álláspontját a határon túli magyarokkal szemben, s az anyaország „fogadja be mindazokat a magyar nemzetiségű laki itt az idegen ? (Somogyi Tibor felvételei) „kollégája” lényegesen beszédesebb; azt mondja, hogy nem kell felülni minden uszításnak, szélsőségesek mindig voltak és lesznek is. Fő a békesség és az üzlet, s ezen a ponton átvált a Pozsonyból betelepült szlovákok méltatására. Hogy jó és rossz oldalai egyaránt vannak a dolognak; például az, hogy megjelenésüket követően sosem látott magaslatokba szöktek az ingatlanárak ebben a határ menti nagyközségben. Rá is fáztak néhányan - mert jó pénzért eladták a szülői házat, panelba költöztek Mosonmagyaróváron, most meg jönnének vissza - de nincs mibe. „Mert, tudja, minden pénz elfogy egyszer...” A söntéspult túloldalát uraló hölgy tudatja velem, hogy nincs itt ezekkel a szlovákokkal semmi gond - udvariasak, előre köszönnek, s vagy húszán már be is iratkoztak magyar nyelvtanfolyamra itt, a helyi általános iskolában, Bazsó Lajos, Rajka polgármestere: „...szítják - maguknál is, itt is!" szlovákiai jövedelmük utáni adó egy része ide, a lakóhelyükre kerülne - foglalja össze Bazsó. Egy faluval odébb, Dunakiliti- ben Suri László polgármester-helyettes tájékoztat a kialakult helyzetről. „Dunakilitit most kezdik felfedezni maguknak a szlovákok - mondja -, eddig mintegy húszharminc család költözött be. Tehetik, hiszen eladó ingadan van elég, szélsőséges megnyilvánulásoktól pedig nem kell tartaniuk. Itt, a községben az ilyen csoportok semmilyen támogatottságot nem élveznek.” Az ingatlanárak túlzott, 30-40 százalékos emelkedésével a saját családi fészekre vágyó helyi fiatalok járnak rosszul, mivel a pozsonyiak diktálta árak mellett vajmi kevés az esélyük arra, hogy saját „kéglihez” jussanak. Megcsodálom a községben épülő, negyvennyolc luxus-apartmant magában foglaló Kiliti-par- kot. A beruházó és az óriásplakát szlovák, a deszkapalánkon meg magyar tábla hirdeti, hogy „Idegeneknek belépni tilos”. Azóta is próbálom megfejteni az üzenetét, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy ezekben a vészterhes időkben majd pont itt nem találkozom semmi uszítással, sorok közé rejtett mondanivalóval... Négy és fél évtized Túl a vezető szlovák hírcsatorna békítőshow-ján, valamint országló politikusaink legmagasabb szintű találkozóján, lelki szemeim előtt már felsejlik, amint szorgos történészkezek írják azt a bizonyos szlovák-magyar történelemkönyvet, mely miértekre és hogyanokra egyaránt választ ad. Mi ettől ugyan már nem leszünk jobbak, de a nyomdokainkban poroszkáló nemzedék feltehetőleg igen. Jó példaként tartsuk szem előtt Németország és Franciaország esetét, melyek ellentéte túlmutatott mindazon, ami az „antagonisztikus” jelzővel még egyáltalán érzékeltethető. A két ország közötti nagy közeledés azzal kezdődött, hogy 1962-ben Charles de Gaulle francia elnök és Konrad Adenauer német kancellár részt vett a reimsi katedrális- ban tartott megemlékezésen és misén, s alig több mint négy és fél évtizeddel később már napvilágot is látott a közös német-francia történelemkönyv! Anélkül, hogy ünneprontó akarnék lenni, közlöm azt, amiről valamennyi hírforrás mélyen hallgat: hogy a magyar és a szlovák vezetők még az első közös miséig sem jutottak el. Azt meg független (tehát nem szlovák és nem magyar) elemzők vélik tudni, hogy a jelenlegi helyzet mind az eladósodással küzdő magyar, mind pedig a nem reális költség- vetést készítő szlovák kormánynak megfelel, hiszen a két nép egymással van elfoglalva. Nos, innen számítva még legalább négy és fél évtized... Idegeneknek belépni Bazsó Lajos, Rajka polgármestere szerint a határzárról talán csak a kocsmában esett néhány mondat, különösebb felindulást nem váltott ki az itt élőkből. Az uszítást meg lassan megszokják. „Ha a határ menti térség összefonódásáról beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a gazdasági kapcsolatokat sem - mondja. - Sok munkás jár át innen mindennap a Pozsony környéki építkezésekre dolgozni, az egyik rajkai üzem pedig szlovákiai munkaerőt is alkalmaz, körülbelül húsz-huszonöt személyt.” Eddig mintegy száz-százhúsz szlovák család telepedett le a községben, s továbbiak várhatók. A községben ugyanis idén négy, jövőre meg újabb hat társasház épül, s az ezekben található lakások egy részét biztosan külföldiek veszik meg. Ha a helyi vállalkozókat kérdeznénk, arról számolnának be, hogy a szlovákok beköltözésével megnőtt a bevételük; a község viszont elesik bizonyos normatív támogatástól, ami azért nem egészen helyénvaló. A megoldás az lenne, ha a két ország jogszabályait harmonizálnák, s a hogy megtanulják a nyelvet. A hétvégeken Rajkára ki-kiruccanó pozsonyi tinédzserekkel már több baj van; „bemulatnak” a diszkóban, s randalíroznak a faluban. De nem nemzetiségi alapon - részegen... Épülő lakások a község szélén
