Új Szó, 2008. november (61. évfolyam, 254-276. szám)

2008-11-15 / 265. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. NOVEMBER 15. Szalon 15 ZENE A SZALONBAN Ned Rorem egy öt évvel ezelőtti felvételen (AP Photo/Jessica Griffin) Ártatlan gyerekgyilkosságok - Ned Rorem 85 éves CSEHY ZOLTÁN „Tibor megfogja Zsuzsát. / Először jól megveri. / Aztán megfojtja. / Végül földarabolja. / Sziveit, májait mind kirakja / egyik kerítéstől a másikig. / Zsu­zsa gondolkodik: Én nem mon­dalak be, / de ha nem tudsz visszacsinálni, / mehetsz ám a javítóba” - úja Weöres Sándor Kisfiúk témáira című versében. A gyermeki ártatlanságból fakadó, az agresszióval űzött groteszk já­ték a tárgya Ned Rorem a Három nővér, akik nem nővérek című egyfelvonásos operájának is, me­lyet az október 23-án 85 éves mester épp 40 éve, 1968-ban komponált Gertrude Stein nagy­szerű szövegére. A darabot a Met Opera Studio rendelte, gyereko­perának szánták, de miután át­tanulmányozták a partitúrát, a hajuk minden egyes szála égre meredt, és elálltak a darab be­mutatásától: az opera ugyanis gyerekek eljátszott gyilkosságai­ról szól, és olyan drasztikusan mutatja be a felnőttek agresszió­ját feldolgozni vágyó gyermeki tudatot, hogy az valósággal sok­kolta az amerikai illetékeseket. Három nővér (akik nem nővérek, csak árvaságukban azok) és két fivér (akik viszont vér szerinti fi­vérek) latolgatják, mit is játssza­nak, míg Sámuelnek remek ötle­te támad: játsszanak gyilkososat. A darab a továbbiakban a játékil­lúzió és valóságillúzió ádáz har­ca lesz, nem tudni, ki tettes és ki áldozat, vajon a gyilkosság meg­történt-e vagy csak morbid fan­táziakép. A rendőrszerep megje­lenése csak tovább bonyolítja a szituációt, ahogy a gyerekek ér­zelmi kitörési is, a testvér­gyűlölet és a szeretetéhség egy­mást kioltó feszültsége. A har­madik „felvonás” elején már a teljes bizonytalanság uralkodik: a játékszabályok nem felnőttsze­repek immár, egyszerűen elvesz­tik jelentőségüket. A kilátástalan kaland ijesztő valósága veszi át a vezérszólamot. Sámuel (Fre­derick Urrey) azt énekli: ,jaj va­lakit megöltem”, mire az ágy alatt kuksoló Jenny (Andrea Matthews) örömmel válaszolja: „Nem lát engem nem lát engem én fogok először végezni vele igen én fogok”, erre Sylvester (Mark Singer): „Sylvester vagyok és meghaltam megölt engem / mindenki azt hiszi Sámuel tette hogy ő végzett velem de nem ő volt” és így tovább, míg végül Jenny ágyba parancsolja a gye­rekeket. Rorem zenéje fergeteges hu­morú, érzékletes, noha az ének kí­séretét szokatlan módon mind­össze egyetlen zongorára bízza. Jellemformáló erejű dallamai az abszurd és a morbid minőséget ragyogóan képesek ötvözni a gyermeki naivitás idillikus hangu­lataival. A morbid játék zeneileg helyenként bájossá transzformá­lódik, majd egyre-másra válik ka­otikussá, de lélektanilag mindvé­gig hiteles marad. Ned Rorem a zene R. D. Laingje (Beszélgetések gyerekekkel című könyve nálunk is sikerkönyv), mondhatnánk: ugyanolyan szenvtelenséggel tér­képezi fel a gyereklogikát, és ugyanolyan pontossággal tanul­mányozza a gyerekiélek nyelvvé alakult megnyilvánulásait. A populáris regiszterre való fi­nom utalások, a gyerekjátékok ártatlanságának képzete egyfajta Virgil Thomsonra jellemző derűt kölcsönöz a darabnak. A naivitás és a tisztaság ironikus zenei ér­telmezésében számos közös jel­legzetesség mutatkozik Rorem operája és Thomson Négy szent három felvonásban című neoba­rokk remeklése (1928) viszony­latában. Ezt nyilván a közös szö­vegkönyvíró groteszk látásmódja is megelőlegezi, de köztudott az is, hogy a fiatal Rorem Thomson másolója és titkára volt. Rorem ártatlanságfelfogásában azonban mintha Szent Ágoston gondolata is visszaköszönne, miszerint „az érzékek révén a gyermekek el­vesztik ártatlanságukat, még mi­előtt bűnbe esnének.” Megjegy­zendő talán, hogy Rorem ironi­kus hangja a romantikus opera­színpad teátrális gyilkosságjele­neteit is parodizálja. A Gyerekkori csoda című Ro- rem-opera szintén egyfelvoná­sos, és a Newport Classic közös cd-n jelentette meg a fenti da­rabbal. A művet Franciaország­ban és Marokkóban komponálta 1951-ben Elliott Stein szöveg­könyvére. Két gyereklány, Violet (Darcy Dunn) és Peony (Michele Couture) egy hóembert (Patrick Greene) építenek, akibe belelát­ják a maszkulinitást, a férfiprin­cípiumot és a fiútestvér gyön­gédségét egyaránt. Az autoritativ apa (Peter Castaldi) jelenlétét el­lensúlyozó polifunkciós, hóból lett vágyfiú Peony csókjától megelevenedik. Az épp hazatérő apa „számonkérés” végett, a lá­nyok tiltakozása ellenére becibál- ja a fiút a házba, ahol természet­szerűleg elolvad. A lányok őr­jöngve szaladnak ki a viharrá ka­vargó hóesésbe. Hószobrokká válva találnak rájuk. Elliott Stein szövege freudi utalásokkal ter­hes, s ezt a lappangó érzékiséget és a szimbólumok szintjén je­lentkező szexualitást a zene is kiválóan érzékelteti. Rorem szé­les skálát választ: a jazz elemei éppúgy helyet kapnak benne, mint a klasszikus ária (Peony „Oh, Violet, his arms are so strong now!” kezdetű áriája és a hóember „It was a long trip” kezdetű elbeszélése különösen magával ragadó), a prózabetét vagy a musicalstüust idéző kó­rusrészlet. Rorem elsősorban dalszerzőként él a köztudatban (bár több operája és szimfóniája is gyakran műsorra kerül), jó­magam is először a The Nantuc­ket Songs (1979) sorozat egy William Carlos Williams-megze- nésítése (The Dance) hallatán (Phyllis Bryn-Julson hangján) kedveltem meg a szerzőt. A dal „dramaturgiája” azonban, mint látható, hallható, akár operává monumentalizálható. A hóesés örömét megjelenítő motívum folyamatos visszatéré­se a vágy uralmát jelzi a valóság kiábrándító józanságán. A hó testté válása a szüzesség felszá­molását is jelzi: az éteri tisztaság a test létre igézésével együtt vá­lik az érzéki vágy kiszolgáltatott­jává. A gyermeki morbiditás őszintesége itt is kiütközik Violet elbeszélésében, melyben egy gyűlöletes temetésről számol be, és Elisabeth néni halálán érzett őszinte öröméről. Az apai hata­lom természete nem pusztán a darab végén mutatkozik meg (a viharban eltűnt lányokat szoba­fogsággal fenyegeti meg), ha­nem az anya (Madeline Tsingo- poulos) és a látogatóba jött Emma néni (Mary Cidoni) be­szélgetéseiben is. („Most mesélj nekem a férjedről. Ver? Hogy bánik veled?” - énekli az anya, miközben az ablakon át lesik a hónak örvendező gyerekeket.) Rorem zenéje a szöveggel töké­letes összhangra törekszik, könnyen befogadható, de nem nélkülözi az intellektuális mély­séget sem, s úgy csábít a féle­lemmel teli emberismeret gro­teszk mélységeibe, hogy észre sem vesszük, mikor válunk ré­szeseivé a tragédiának. (Ned Rorem: A Childhood Mirac­le - Three Sisters Who Are Not Sis­ters, Newport Classic, 1995). ETUD KÖNYVAJÁNLÓ Kiszivárgott hír DANIELA KAPITÁNOVA Szlovákia fővárosának magát közelebbről megnevezni nem óhajtó városi képviselő-testüle­tének tagjai nem győztek cso­dálkozni azon, mikor a leg­utóbbi ülésükön egyiküknek, T. C. képviselőnek (jelenleg füg­getlen, korábban SDE-párti) a feje fölött egy ragyogó, arany­színben lüktető fénykoszorú je­lent meg. Ugyanakkor a képvi­selő sötétzöld öltönykabátjából két fehér szárny nőtt ki. Maga T. C. képviselő áttetszővé vált, felállt, széttárta karját, s meg­szólalt: „Testvéreim! Testvére­im, meg kell bánnom bűneimet! Loptam, hazudtam. Azzal az indokkal javasoltam a Thessza- loniki testvérek terén álló ház eladását, hogy balesetveszélyes, közben pedig magam vettem meg 14 ezer koronáért, s rög­tön el is adtam ötmillióért! Ki­harcoltam, hogy a városi park útburkolatának kivitelezését az unokatestvérem cége kapja, be­folyásoltam a Thesszaloniki testvérek szoborcsoportja pá­lyázatának eredményét, mert a szobrászművész 15 százalék ju­talékot ígért. Támogattam azt a javaslatot, hogy a képviselő-tes­tület tagjainak fizetését az a bank kezelje, melytől ezért ka­matmentes kölcsönt kaptam, de az így szerzett pénzt nem ma­gam használtam fel, hanem 25 százalékos kamattal a szomszé­domnak kölcsönöztem. Meggá­toltam, hogy egy garázsunk bérlője megvásárolhassa a ga­rázst, mert az illető egykori alapiskolai osztálytársam volt, aki folyton csúfojt az elálló füle­im miatt. Azok az összegek, me­lyeket jótékony célokra fordí­tottam, közpénzek voltak. Azt szeretném még mondani...” Ebben a pillanatban azonban félbeszakította őt a helyi képvi­selő-testület legidősebb és leg­tapasztaltabb tagja, M. B. (je­lenleg független, korábban KSČ, VPN, HZDS, DÚ, SDK), aki így szólt: „T.! Ne is folytasd! Nekünk szükségünk van rád! Szükségünk van olyan lefizet- hetetlen személyekre, mint ami­lyen te vagy! A következő ülé­sen akartuk előterjeszteni javas­latunkat, hogy légy az elnök! A hazának szüksége van rád!” T. C. képviselő visszaült a he­lyére, arcába visszatért a vér, szárnyai eltűntek, a feje fölötti fénykoszorú kialudt. „Mit is tehetnék - sóhajtotta. - Ha a hazának szüksége van rám, személyes gondjaimat fél­re kell tennem.” A képviselők viharosan meg­tapsolták. (Cs. G. fordítása) Nem szégyelled magad? NAGY ANIKÓ „Mit csinálsz? Nem szégyelled magad?” Ugye, ismerős a kér­dés. És ismerős az érzés is, ami­kor a lábujj hegyétől indulva iz­zani kezd a test, mígnem az arc is teljesen vörös lesz. Rajtakap­tak valami csínytetten! Micsoda szégyen! Vagy ahogy a magyar szleng fejezi ki ezt a romboló ér­zést: égés! Amikor az ember szégyellj magát, akkor elhiszi, hogy ő rossz, és azonosul a hibával, amit elkövetett. Ez haszontalan érzés - véli napjaink talán leg­ismertebb pszichoterapeutája, a magyar származású, de Vancou­verben élő Feldmár András. Akit megszégyenítenek, hamar meg­tanulja, hogyan éljen úgy, hogy elkerülje a szégyent. Az ilyen ember vagy elbújik (mondjuk egy betegség mögé), hogy senki ne lássa, ki ő valójában (így azonban elzárja magát annak a lehetőségétől is, hogy valaki megszeresse őt). Vagy bosszút áll. Megszégyenítették, ezért olyan „hatalmasra nő”, hogy ő szégyeníthessen meg másokat. Feldmár a megszégyenítést tartja felelősnek egyes pszichiát­riai rendellenességek kialakulá­sáért, a rossz szülő-gyerek kap­csolatért és az ellehetetlenülő tanár-diák viszonyért. Elutasítja a gyógyszeres kezeléseket, em­bertelennek tart általánosan el­fogadott pszichiátriai gyógymó­dokat (pl. sokk-kezelés), és nem hiszi, hogy betegségek címkéjé­vel kellene megbélyegezni azo­kat, akik pszichés problémával küzdenek. Feldmár András eredeti (so­kak szerint különc) gondolkodó. Ahhoz, hogy megértse, páciense mit miért tesz, előbb meg akarja ismerni őt, elfogadni olyannak, amilyen. Ez a Feldmár-féle terá­pia lényege. ,Á szeretet örül a másiknak, úgy, ahogy a másik van. Kritika nélkül, nem várva, hogy a másik változzék olyanná, amilyet én szeretnék...” Ha valakit szeretünk, akkor biz­tos, hogy nem fogjuk megszégye­níteni, nem fogjuk bántani. Ha bántjuk, akkor szeretetünk hamis. Az az ember, aki gyermekkorától sok ilyen hamis, ellentmondó ér­zelemmel találkozott, könnyen lehet, hogy védekezésből inkább egy betegség álarcát választja a normális élet helyett. A Szégyen és szeretet című könyv Feldmár budapesti elő­adás-sorozatának szövegeit tar­talmazza. Kiváló mesélőként sa­ját életéből és pszichiátriai pra­xisából hozott történetekkel te­szi izgalmassá és élvezetessé ezt az olvasmányt. FELDMÁR ANDRÁS (Feldmár András: Szégyen és szeretet, Budapest, Jaffa Kiadó, 2008, 168 oldal) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents