Új Szó, 2008. október (61. évfolyam, 227-253. szám)
2008-10-04 / 230. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. OKTÓBER 4. www.ujszo.com Schruff Milán: „Sokat kínlódtam, sokszor éreztem, hogy ez a pálya mégsem nekem való. De most, így utólag, ahogy nézem magunkat, nagyon szeretem..." Kalandorként járja a kelet-európai filmfesztiválokat Ő a legifjabb kalandor Paczolay Béla filmjében, amely a vukovári seregszemle fődíja után pár nappal ezelőtt Mladá Boleslav- ban, a vígjátékok nemzetközi fesztiválján a Cseh Televízió díját nyerte el. SZABÓ G. LÁSZLÓ De van már egy személyre szó- lóbb elismerése is: Kolozsváron, a Kalandorok két idősebb művészével, Rudolf Péterrel és Haumann Péterrel együtt Schruff Milánt a legjobb szereplőgárda tagjaként díjazták. Három javíthatatlan „szerencselovag”: nagyapa, apa és fia egy rozoga verdában valahol Erdély és Budapest között. Egy öregedő, egy középkorú és egy huszonéves fiatalember. Zsémbes felesége elől menekül az Öreg, erdélyi házában már nincs maradása, belefáradt pátja örökös féltékenységi rohamba. Fia, a lecsúszott trombitaművész minden vagyonát elvesztette már, negyedik házasságát tapossa, de már lakása sincs, felesége kihajította, hetek óta az autójában tanyázik. András, a fia, az Öreg unokája is csak ide-oda csapódik. Fix állása nincs, kétes üzletekből és alkalmi kapcsolatokból él. Három balek és egy szirmait hullató, szerencsétlen özvegyasszony. Körbejárja az unoka, megnézi magának az apja, mentő ötlettel áll elő a nagyapa: ahol nő van, ott van lakás is, csak udvarolni kell egy kicsit. Schruff Milán Andrása remekül manőverezik a filmben, de az ifjú színész sem marad alul a megmosolyogtató lelki kalandozásokban. Remek partnere Haumann-nak, megkérdőjelezhetetlen fia Rudolf Péternek. Néha ugyan zöldfülűnek látszik, de nem az. Kinőtt már a kamaszkorból. Laza, rokonszenves fiú, az a tipikus jópofa fickó, aki a kamera előtt is önmagát adja. „Kisfiam, a filmben éppen olyan vagy, mint otthon” - mondta az édesanyja, miután megnézte a Kalandorokban. Olyan? Milyen? Én egy fehérvári, panelgettós srác vagyok. És volt már hasonló helyzetben, mint a Kalandorok Andrása? Hasonló helyzetben? Mondjuk ott áll egy középkorú, vonzó nő előtt, aki ropogós fiatal testre vágyik. Attól függ, nülyen a nő. Ha olyan lepattintós, akkor nem vagyok bátor. Tizenhat évesen bátrabb, rámenősebb volt? Nem. Nálam minden a szituációból ered. Hpgy mennyire tudok a nő fölé kerülni. Azt megérzem. A kötelező körökhöz viszont nincs kedvem. A spontán dolgokat szeretem. Csak azért kérdezem mindezt, mert a Kalandorokban Bánfalvy Ági is olyan „spontán módon” kacérkodik Andrással. Az egri színházban játszom most Amold Wesker darabjában, A konyhában. Ott egy nálam hat évvel idősebb lányba kell beleszeretnem. Gondot okoz? Csak annyira, hogy még nem volt dolgom nálam idősebb nővel. Ki kellett találnom, hogyan közelítsek felé, hogy az valamit jelentsen számára. Ha két-három évvel lenne csak idősebb a partnerem, azzal nem lenne baj, de a hat év már jelez valamit. Kicsit másképpen látja a dolgokat, mint én. A magánéletben a nálam fiatalabb lányokat fogom ki, vagy a velem egykorúakat. De ki tudja, mit hoz az élet? A Kalandorokban mindenesetre, amikor a kocsiban ülünk Bánfalvy Ágival, már van egy zavar a fiúban. Megijed egy kicsit. Mert ugye, a nő elkezd beszélni arról, hogy egyedül van, milyen rossz neki... és mit lehet erre mondani? Hagyjál békén ezzel, ne terheld rám az életedet! Most mennyi is? Huszonöt leszek. Ezzel az arccal! Elég későn érő típus vagyok. Néha kisfiús, néha egyenesen infantilis. De legalább ezt is használni tudják bennem. Paczolay Béla mesélte: a gólyatáborban akadt meg rajtam a szeme, amikor felvettek a színművészetire. Fél lábon állt vagy felejthetetlenül kelepelt? Semmi extra. Lakótelep, panelház, s ami azzal jár. A táborban is így jelentem meg. Susogós nadrágban. És most egy ilyen fiút kell eljátszanom. Nem pusztán kötekedő, verekedő, nagy szájú állat, hanem egy rafkós, vagány kölyök, aki ide- oda siklik az életben. Érdekes figura. Sok a hasonlóság köztünk. Bár én minden szerepemre ezt mondom. Nem a különbségeket keresem, hanem az azonos pontokat. Akkor meglehetősen „összetett” lehet. Igen, de egyszerűen összetett. Vagyis színes. Az a fajta ember, aki pszichés alapon gyorsan beleviszi magát a történetbe. Az egy dolog, hogy az életben mik dominálnak bennem, de azonnal felismerem azokat a tulajdonságaimat, amelyek a figurához szükségesek. Igazából még magam sem tudom, ki vagyok. Csak azt érzem, a szerep által, hogy ,jé, ez bennem is megvan!” Kit játszik A konyhában? Pétért. Aki a végén szétveri a berendezést. Nagyon nehéz szerep. Sajátos koreográfiája van a darabnak. Van egy nagy tálalás, jönnek be a rendelések, az egész társulatnak észnél kell lennie. Egy zenekari mű a darab, amelyben mindenkinek megvan a maga szólama. Peter három éve dolgozik az étteremben, a nőnek, akit szeret, férje van, a fiú három éve nyaggatja, hogy hagyja már ott végre, utazzanak el, éljenek együtt. A nő már háromszor terhes volt tőle, de egyszer sem tartotta meg a gyereket, mert az igazi biztonságot, nyilván az anyagit, a másik pasi mellett érzi. A srácban meg csak gyűlik, gyűlik a sok idegesség, plusz a sok konfliktus a konyhában... nem szereti csinálni, elege van az egészből, minden nap ugyanaz. És az alvó vulkán egyszer csak kirobban. Máté Gábor, a darab rendezője osztályfőnököm volt a színművészetin. És mégsem a Katona József Színházhoz szerződött, ahol ő a főrendező. Nem ott voltam gyakorlaton, és különben is... a Katonában nagyon sok fiatal van. Én dolgozni akarok. Feladatokra vágyom. Nagy szerepekre. A főiskolán rendszeresen terheltek, nem lett volna jó, ha az megszakad. Egerben pedig számolnak velem. Pörgessük vissza az időt! Kezében a Kalandorok forgatókönyve. Most olvasta el. Mit érez? Nem tudom eldönteni, hogy ez mi? Elolvastam és vártam egy kicsit, míg az egész leülepszik. Elsőre csak a történet mélységét láttam, a humorát nem annyira. Volt néhány vicces mondat, pár megmosolyogtató helyzet... jó, leáll a kocsi, kifogy a benzin... és? A lényeget, azt hiszem, csak a rendező, Paczolay Béla látta. Dráma lesz vagy vígjáték? Egyikünk sem tudta, csak végeztük a dolgunkat. Az igazából szép az volt, hogy sem Haumann Péter, sem Rudolf Péter nem éreztették velem, hogy én vagyok a pályakezdő színész. Végig úgy kezeltek, mintha korukbeli kollégájuk lettem volna. És most bevallom: engem sem érdekelt a köztünk lévő, időbeli határvonal. Ha azzal foglalkoztam volna, begörcsölök. Nem a tapasztalt, híres kollégákat láttam magam előtt, hanem két nagyszerű embert, akik közel engedtek magukhoz. Szerintem ezt látni is a filmben, hiszen olyan kapcsolat alakult ki köztünk, ami nem arról szól, hogy idősebb színész, fiatalabb színész. Ott végig három embert látsz, lelkileg teljesen ösz- szefonódva. A film egyik legemlékezetesebb jelenetében könnyel telik meg a szeme. A két Péter ott ült a kamera másik oldalán. A jelenlétükkel segítettek. Haumann Péter, amikor látta, mennyire készülök a jelenetre, azt mondta: „Lazítsd, oszd be az energiádat!” Én ugye, próbáltam elmélyülni magamban, igyekeztem valami rossz érzést, fájó emléket felhozni, amelytől majd megindulnak a könnyeim, ő meg szólt, hogy „Hagyjad! Ne foglalkozz ezzel! Ülj le, csinálj valami egészen mást! Majd ha elindul a felvétel...” Még a nagytotálban sem engedték, hogy ellőjem az energiát. „Majd a közeliben!” - mondták. Nagyon féltem ettől a jelenettől, de a végén, amikor felvettük, olyan állapotba kerültem, hogy szerintem ott vannak a legőszintébb mondataim a filmben. Amikor ki vagyok borulva, és azt mondom, hogy nem akarok olyan lenni, mint az apám, akire nem lehet felnézni, mert olyan tesze-tosza ember, négy válás után még mindig csak álmodozik, ahelyett, hogy megtanult volna élni. Nincs lakása sem, az ő szemében az apja egy óriási nulla. Mindettől függetlenül mégis szereti őt, a nagyapját azonban jobban tiszteli. Annyira feszített volt a forgatás tempója, hogy sokszor nem is tudtam, hogyan kell mosolyogni a kamera előtt, vagy hogy mikor megyek ki a képből. Sokat kínlódtam, sokszor éreztem, hogy ez a pálya mégsem nekem való. De most, így utólag, ahogy nézem a filmet, nagyon szeretem. Mindig azt mondom: „Istenem, de jó, hogy ez megtörtént velem! Ilyen munkába bekerülni rögtön a pálya legelején, és két ekkora színésszel!” Ez akkora szerencse, hogy lehet, meg sem is- médődik velem. Haumann Péter valóban lenyűgöző a filmben. Sean Connery hozzá képest smafu. Én is olyan szeretnék lenni, mint ő. Örök fiatal. Olyan energia hajtja, hogy az csoda! A tudása is káprázatos. De Rudolf Péter profizmusa is példamutató volt számomra. Megtörtént, hogy hajnalban, kimerültén vártunk a forgatásra, Haumann Péter pedig jött frissen, megújult erővel. Kérdeztem, hogy csinálja. „Hideg zuhany” - felelte. Nosza, gyerünk! Próbáltam én is hozzászokni. Kegyeden volt. Alig tudtam magamra engedni a vizet. Ez is egy generációs különbség. Az ő idejében még kint, a hideg udvaron mosakodtak. Olyan a fizikuma. Mi meg olyan göthösek vagyunk már. Erről a két emberről én csak szeretettel tudok beszélni. Milyen volt a meghallgatás? Az összes végzőst behívták. Mentem én is. A rendező szimpatizált velem, ezt rögtön megérez- tem. A végén szólt, hogy maradjak ott. Tovább beszélgettünk. Aztán kreált egy szituációt. Azt mondta: ,-,Milán, most én vagyok az apád, és tudom, hogy eljátszot- tad a pénzt, te viszont egyfolytában hazudsz. Szemrebbenés nélkül.” Úgyhogy hazudtam. Szemrebbenés nélkül. Aztán elbúcsúztunk, de alighogy hazaértem, már hívott is telefonon, hogy megkérdezze: másnap lenne-e időm. Volt. És másnap már Rudolf Péter mellett álltam. A legelső közös jelenetünket vettük, amikor állunk az autópálya szélén, és azt kérdezem tőle: „Ezért utazunk 700 kilométert? Elmegyünk a semmiért? Mit mondott pontosan a nagyapa?” Paczolay Béla ott is arra figyelt, hogy milyen ember vagyok. Hogy illik-e hozzám a figura. Úgy látszik, illett. Kamaszkorában volt kedvenc színésze? Jim Carrey. Nagyon szerettem őt. Gyűjtöttem a képeit. Bohóckodtam. Az osztályban mindig produkáltam magam. A legtöbbször őt utánoztam. Egy jó tanulótól sok mindent elfogadnak. Csakhogy én rossz tanuló voltam. Mennyire rossz? Annyira, hogy szakács akartam lenni. De még oda sem vettek fel. Elbeszélgettek velem, és azt mondták, hogy nem. Nekem, aki a szabadban is sütött-főzött. Vitte a hozzávalót, és... ... nekem gazdag, izgalmas gyerekkorom volt. Lakótelepi gyerek lévén csupa kaland volt az életem. Édesanyám minden nap reszketett, hogy hol vagyok és mit csinálok. Előfordult az is, hogy a rendőrök kergettek. Feltörtünk a piacon egy lakókocsit. Háztetőn fogócskáztunk. Felmásztunk a tehervagonokra, s amikor elindult a szerelvény, menet közben leugráltunk. Egyszer arccal estem a kövekre, mindenem csupa vér volt. Életveszélyben is voltam többször. Ha azt mondom: földalatti raktár, mi jut eszébe? A hideg. S ha azt mondom: metró? Szél. Mélygarázs? Cipőkopogás. Nem ugrott be? Műszaki szakközépiskola, mélyépítő szak. De az út- és a hídépítés is oda tartozik. Én meg azt hittem, csak az, ami a föld alatt van. Röhej, hogy én oda milyen simán bejutottam. Nem kellett felvételiznem. Az volt a szerencsém. Matekból is, fizikából is kettes voltam, de az is csak könyörület- ből. Mivel lekéstem a felvételit, csak annyit kérdeztek: „Magas vagy mély?” Mármint magasépítészet vagy mélyépítészet? Nem mintha olyan nagyon tudtam volna a különbséget, de a mély első hallásra valahogy jobban tetszett. Azt viszont már az első héten tudtam, hogy bajok lesznek. Nem szerettem én azt az iskolát. Nagyon rosszul tanultam. Szinte végig bukdácsoltam. Azt is tudtam, hogy nem ez lesz az életem, ám ahhoz, hogy felvételizhessek a színművészetire, kellett az érettségi. Borzalmas öt év volt az nekem. Statisztikát tanultam és földméréstant, útépítést és talaj- mechanikát. Közben mindig másholjárt az eszem. Csajoztam, szórakoztam, különböző kalandokba keveredtem. Mindig arra vártam, hogy történjen valami. Ma már teljesen más úton járok. A nemtörődömség, vagy inkább a lazaság, a lezserség még megvan bennem, de már tanulni is szeretek. Két dolog érdekel. A színészet és az angol nyelv. A színészet is kaland, az angol pedig nyelvi biztosíték az ismeretlenhez. A színészet cigányélet. Hol itt vagyok, hol ott, vagy éppen sehol. Azt is szeretem. Külföldön is szívesen játszanék. Más nyelven. Az is izgalmas lehet. Most jut eszembe: én még nem találkoztam olyan Milánnal, aki kerülte volna az élet sűrűjét. Csakhogy én Tamás is vagyok, nemcsak Milán. A nagymamám akarta, hogy Tamás legyek, az édesanyámnak inkább a Milán tetszett. Hídja, mit jelent a Milán? Kedves. A Tamás pedig azt, hogy hitetlen. S ez így együtt mennyire jellemzi? Nem túlzottan. Nekem nagyon nagy hitem van. Szinte fanatikusan tudok hinni dolgokban, még irgalmatlan nagy hülyeségekben is. Úgyhogy nem is használom a Tamást, csak a Milánt. Az meg, remélem, igazat állít rólam.
