Új Szó, 2008. október (61. évfolyam, 227-253. szám)
2008-10-29 / 251. szám, szerda
SZÜLŐFÖLDÜNK 2008. október 29., szerda 5. évfolyam, 44. szám Fokozottan ellenőrzik a sírkerteket Nem mindegy, milyen állapotokat tapasztalnak a hazalátogatók Túl a kishitűségen, avagy csináljunk magyar iskolát! „A legnagyobb ellenség nem a szlovák oktatáspolitika, hanem a rossz magyar iskola" 29. oldal 30. oldal A végén ugrottak az élre a vágfüzesiek Kálmán-bombagól után szentmihályfai vezetés; meglepő kamocsai diadal Több száz család csak a közkútból tudja beszerezni az ivóvizet három szomszédos nógrádi településen, Ragyoicon, Csákányházán és Bénán. A helyzet Csákányházán a legsúlyosabb, és valószínűleg rövid időn belül nem is változik, az itt élők nagy részének ugyanis nincs pénze, hogy rákapcsolódjon a fővezetékre, és rendszeresen fizesse a vízdíjat. A bekötés legkevesebb 8-10 ezer koronába (266-332 euró) kerül. A közös vízmű építése több mint hét éve tart, csak lassan, rövid szakaszonként haladt, használata csak legkevesebb 300-350 fogyasztó rácsatlakozása esetén lenne gazdaságos. Ragyoicon több mint száz, Bénán alig harminc ilyen csatlakozás készült el, információink szerint Csákányházán elenyészően kevés bekötés készült. Az üres, 400 köbméteres víztároló, az átemelő állomás és a vezetékrendszer a regionális vízművek számára sem túlságosan érdekes befektetés, mert nincs, aki használná. A kistérségi vízmű további sorsa azon múlik, sikerül-e elég fogyasztót toborozni, ami a jelenlegi gazdasági és szociális helyzetben kérdéses. (Jón Kroilák felvétele) JEGYZET Az éter törvénye KÖVESDl KÁROLY Csordogálunk Gömörből Pozsony felé. Ezúttal, bár hosszabb, keservesebb út, az Ipoly mentén kacs- karingózunk, keletről nyugatra, úttalan utakon zötykölődve. Igaz, kényszerű kitérő késztet rá. Gö- mör után ezt a vidéket szeretem leginkább: balról az Ipoly kanyarog, mögötte a Börzsöny hegy vonulata sötédik titokzatos rengetegeivel, közelebb füzek csoportjai, rétek, legelők foltjai, őszi színor- gia mindenfelé. És kanyar kanyart követ, kátyú kátyút szül, gödör után leszakadt padka soijá- zik elénk. Itt nem lehet száguldozni, pedig a forgalomtól lehetne, alig jár autó. Ez is csak egy dologról árulkodik: errefelé lassú az élet, a fejlődés és a jólét messze elkerüli Nógrádot, Hontot és a hátunk mögött hagyott Gömört. Megint csak eszembe jut egy magyarországi politikus mondása: ahol magyarok élnek, ott rosszak az utak, ahol rosszak az utak, ott magyarok élnek. Úgy látszik, ezt a törvényszerűséget ránk szabott kabátként fogjuk hordozni még jó pár esztendeig, hiszen a mindenkori szlovák kormányok nem tüntetik ki figyelmükkel Dél-Szlová- kiát. A déli országrész infrastruktúrájára nem áldoznak, bár éjjelnappal a mellüket verik az ország integritását emlegetve. így van ez a rendszerváltás óta, de azelőtt se volt másképp, azért olyan a helyzet, amilyen. Alig mozdul az élet a kis falvakban; bezárt iskolákat, megszűnőiéiben levő óvodákat számolok magamban. Talán még a templomok tartják a fogyó gyertyaként pislákoló lelket az itteni magyarokban, gondolom, de már ez sem igaz. Rimaszombat mellett kitekintettem a dombon fekvő Zellerjére, ahol két éve omlott le a templom tornya, most pedig az éppen előttünk feltűnő Ipolypász- tón építik újra a villámsújtotta, leroskadt tornyot. Megbűnhődte már e nép? Vagy tovább bünteti a teremtő? Hallom a minap, hogy a kormány nem adta meg Rimaszombatnak a beígért támogatást, míg Nyustya 200 milliós támogatásban részesült. A járási székhely nem érdemes a fejlődésre - holott talán az országban itt a legnyomasztóbb a munkanélküliség -, a járás kisebb városa igen. Ez a logika mellőz minden logikát. Az elutasítást még egy arcátlan üzenettel is megtoldottak a kormányzó atyafiak: talán majd jövőre. Sohanapján, teszem hozzá, csak úgy magamban. Nem kell sokat agyalni fölötte, miért élvez előnyt a szlovákok lakta városka, és miért legyintettek rá Ficóék a rima- szombatiakra. (Pedig hát szlovákok is élnek szép számmal Gö- mörország szívében.) A dél-szlovákiai régiók falvait járva minduntalan azt tapasztalja az ember, hogy magukra hagyták az itteni embereket. Mintha az uniós támogatások csörgedező patakjai kizárólag az északi vízgyűjtőterület felé vették volna az irányt. Mintha a kommunizmus évtizedeiben kiagyalt folyóelterelési megalomániás beruházások eszmeisége folytatódna, azzal a különbséggel, hogy most a többségi nemzet fölöz le mindent. Óhatatlanul eszébe jut az embernek, vajon tisztában vannak-e ezzel Brüsszelben, a verbális parlamenti vitákon, asztalcsapkodásokon túl odafigyelnek- e arra, hová teszik a felzárkózást célzó támogatásokat? Ha elképzelem, hogy német, holland vagy angol adófizető lennék, valószínűleg élénken érdekelne, hová kerülnek az általam befizetett eu- rómilliárdok Szlovákiában. Hogy németként, hollandként, angolként egy-egy szegény, lerobbant régió felemelkedéséhez tudok-e segítséget nyújtani, vagy nacionalista, gőgös kormány zsebébe folyik a pénzem, amely azt csinál vele, amit akar? Nem vagyok se angol, se holland, se német. De azt már minden községben tudják, hogy például a magyar iskolák hiába pályáztak felújítási támogatásra. Szülőfalumban, Mellétén jártam, ahol kiügettem a falu fölé, a focipályára. Nem sportolni szottyant kedvem, telefonálni akartam. Keservesen csúszkálva kaptattam kifelé a száraz avarszőnyegen, körülöttem elöregedett szilvafák, gyümölcsét hullató diófa. Lent, a völgyben nincs térerő, aki mobi- lozni akar, kénytelen dombot mászni. A távolban már jól láthatóan nyújtózkodik az erdő fölött az erősítő tornya, a hónap végére felszerelik az antennát is, s végre a környező községekbe is benyomulhat a huszonegyedik század. A multinacionális cégek, amelyeket nem kedvelek különösebben, hála istennek nem a nyelvtörvényt, hanem az üzlet törvényeit követik. Most már innen is szabadon szárnyalhat a szó az éterben, kormányoktól, tizenkilencedik században leragadt politikusok kénye-kedvétől függetlenül.
