Új Szó, 2008. október (61. évfolyam, 227-253. szám)
2008-10-25 / 248. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. OKTÓBER 25. www.ujszo.com Makk Károly: „Kezembe került Kertész Ákos műve, a Farkasbőrben, elkezdtem gondolkodni rajta, hogy mit tudnék én ebből kihozni. Néhány apróságot biztosan..." Forgatni készül, de már nem dédelget sok tervet Egy hét Pesten és Budán című játékfilmje után Lili címmel öt évvel ezelőtt háromrészes tévéjátékot forgatott Makk Károly. November végén ismét rendezni fog. Kertész Ákos művét, a Farkasbőrbent viszi filmre a televízió számára. SZABÓ G. LÁSZLÓ Makk Károly, bár már elmúlt nyolcvan, még mindig remek formában van. Kihajtott galléré halványrózsaszín ingben, fiatalos tartással ül előttem az őszi nyárban, egy deci gyümölcslevet kortyol másfél órán át, csevegését olykor elnyomja az utca zaja, a déli harangszó, vagy éppen a szomszédos asztalnál fecsegő három „ténsasz- szony” erős hangja. Olyankor a szemét „hallgatom”. Mert az is tud meséim rengeteget. „Mesélő erejét, robosztus hangját, beszédes fintorait bármelyik íróbarátja megirigyelhetné - vélekedik Konrád György. - Ránézel, és azt mondod magadban, ennek az embernek van kedve élni, ennélfogva él, mert az élet is szemlátomást kedvét leli benne.” És valóban. Kedélyes ember a Tanár úr. Mindent szeret, ami szép, figyelmét semmi nem kerüli el, még egy kecses poharat is hosz- szasan el tud nézegetni. Először is: át kell adnom egy üzenetet. Ivan Passer üdvözletét. Jövőre forgatni fog, méghozzá Spanyolországban. Honnan ered a barátságuk? A felesége boronáit össze minket. Cannes-ban ismerkedtünk meg 1971-ben, a Szerelem sajtófogadása után. Akkor még egyszerűbb volt a fesztivál, nem volt ez az amerikai invázió, műiden isten haragja, és olyan baráti légkör alakult ki, hogy odajött hozzám Ann, Ivan amerikai felesége, és azt mondta: „Igyál velem egy kávét!” Ó beszélt Ivánról, és nagyon ügyködött, hogy hozzunk össze egy francia filmet, aztán nem lett belőle semmi. Ez is amolyan szokványos filmes ábrándozás volt, ami külföldön többször is megesik az emberrel. Aztán megszületett a fiam és a lányom, és Ann mindig hozta a kiscipőt, a kisszok- nyát, a kis nem tudom, mit, és a gyerekek is jóban lettek vele. Amikor Ivan a Sztálint forgatta Budapesten, többször találkoztunk. Finom, végtelenül rokonszenves ember. Külföldön is találkoztunk jó párszor. Mindig érdeklődünk egymás iránt. Nem könnyű neki ennyi várakozás után forgatni. A Nomádot rendezte legutóbb Kazahsztánban, 2005-ben. Nagyon jó érzés volt nézni, akárcsak annak idején, vagy akár most is az Intim megvüágításbant. S természetesen a Müos Formánnál közösen készített munkáikat. Ezeket a filmeket mi imádtuk a hatvanas években. Eredeti, bátor alkotások voltak. Mintha a kisujjukban lett volna, amit csináltak. Természetesen adták magukat, mindenféle akarás és erőlködés nélkül. Kivételes tehetségek voltak. A Liliomfi, a Szerelem, a Ház a sziklák alatt, a Macskajáték, az Egy erkölcsös éjszaka, az Egymásra nézve is ilyen filmek - értékük ma is megkérdőjelezhetetlen. Kiszámíthatatlan dolog, hogy mi az, ami vállat von az idő felett. Ivan filmje is üyen. De hogy mitől? Újra és újra meg lehet nézni, mert olyan alapvető emberi dolognak az őszintesége, ugyanakkor ironikus megértése is, ami az emberben egy konstans, örökké létező tulajdonság gombját nyomja meg. Én a felsorolt filmekkel örömködtem is, meg harcoltam is. Mindig örültem, hogy megúszom éppen azt, amely- lyel el vagyok foglalva. Hogy a végén azért összeáll. Azon viszont eszembe sem jutott töprengem, hogy vajon mit jelent majd ez később? Akkor talán nagyon ambiciózus lettem volna. Az persze jó érzés, hogy ezeket a filmeket még ma is nézik az emberek. Hozzá kell tennem: az Egy erkölcsös éjszaka volt a leggyanúsabb dolog. „Jó, jó, csináljuk meg ezt a könnyed kis vígjátékot, de aztán olyat is kellene csinálni, ami VALAMI” - gondolták sokan. Már túl voltunk kis sikeren, nagy sikeren, jöttek Cannes-ból, válogatni a fesztiválra, de ezt valahogy nem akarták kiküldeni, mondván: menjen már valaki mástól is film, ne megint a Makktól. Itt volt egy ember a Le Monde-ból, aki megnézte, és azt mondta, ő ebben egyedül nem tud dönteni, nézze meg valaki más is, majd üzen otthonról. A végén aztán mégis erre esett a választásuk. Ezeknek a filmeknek sorsuk van. Érdekes, amikor New Yorkban életműsorozatom volt jó pár éve, kéthetes retro- spekció, az Egy erkölcsös éjszakát minden nap vetítették. Az amerikai közönség nagyon szerette. Ezen mindannyian meg voltunk döbbenve. Darvas Ivánnal több alkalommal is dolgozott. Első játékfilmjétől, a Iiliomfitól kezdve a Szerelemen át egészen a legutóbbiig, az Egy hét Pesten és Budánig a lehető legkülönbözőbb szerepekkel bízta meg. „Nagyon örülök, hogy az Egy hét Pesten és Budánt még meg tudtuk csinálni Darvas Ivánnal és Törőcsik Marival." Ivánnal a Liliomfitól fogva olyan fura barátság alakult ki köztünk, hogy ha nem is beszéltünk egymással fél évig, de ha találkoztunk, vagy felhívtuk egymást, minden ugyanúgy működött, mint addig. Nagyon szerettem őt. Rendhagyó tehetségű, kiváló színész volt, aki egyébként zűrös, nehezen megközelíthető úr volt, természetes zárkózottsága mögött azonban valami örökös bizonytalanság húzódott. S neki ehhez, úgy látszik, időnként kellett egy partner, aki azt mondta, hogy „Ne hülyéskedj már, Iván, menj és csináld!” S ez én voltam. Hiszen tudjuk: mindig van egy ügyeletes hülye, aki valamit el akar rontani, ám ha netán még sincs, akkor az ember kreál magának. Iván hihetetlenül tehetséges, művelt ember volt, aki nagyon könnyen elő tudta varázsolni a legkomplikáltabb dolgokat is. De volt egy másik nagy figura: Latinovits, akit én fiatal kora óta ismertem, az Ivánnal való baráti kapcsolatom azonban elzárt tőle. Ha én akartam valamit, azt mindig Ivánnal forgattam le. Bizonyára ennek így kellett lennie. Én ezt tényszerűen mondom. Hogy így történt. Megtalálta az emberét. Nagyon örülök, hogy az Egy hét Pesten és Budánt még meg tudtuk csinálni. Végül is eltelt három évtized a Szerelem óta, és ugyanaz a két színész, Iván és Törőcsik Mari újra találkoztak. Van két film, amelyet egymás mellé lehet tenni. Nem azért, mert az egyik üyen, a másik olyan, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy ott van benne mind a két ember. Nagyon nagy boldogság számomra, hogy ezt össze tudtuk hozni. Én is szívesen nézem a filmet, ha egyedül vagyok. Ha jól emlékszem, kétszer is leállt a forgatás. Mind a kétszer Iván miatt. Tüdőgyulladása volt, és a szíve is vacakolt. Nem könnyű leállni, ha már a film sínen van és forog, s főleg, amikor nehéz dolgokat kell megoldani a kamera előtt. Végül is elkészült a fűm, és nagyon jó nézni ezt a két, maga körül erős aurát teremtő embert, s azt, ahogy ez a két aura találkozik. Mivel minden működik közöttük, nagyon izgalmas volt ezzel játszani, dolgozni. Egyetlen problémánk volt csupán, amivel akkor szembesültünk: időközben mind a hárman harmincvalahány évet öregedtünk. De amikor én ezt a filmet elkezdtem kigondolni, majd készülni rá, ezzel a ténnyel egyáltalán nem számoltam. Hogy itt eltelt x év, x film és az ő életükben x siker. Lelassultunk egy kicsit, sok mindenen átmentünk, s ahogy elkezdtük a forgatást, a műteremben valahogy olyan érzésem volt, mintha egy régi nagy úszó felvette volna a fürdőnadrágját, beugrik a medencébe, és a hatodik tempó után azt mondja: „Hú!” De mi választottuk a távot, s ezt végig kellett úszni. Persze erről soha nem beszéltünk. Hogy ez tény, és hogy mi ezt miképpen fogjuk feloldani. Csak már amikor próbáltunk eljutni a végső megoldásig, akkor kezdtünk szép csendesen tapogatózni, hogy nem lesz ez túl lassú? És ez nyilván beszü- remkedik egy fűmbe, szemmel láthatóan ott van. Még egyvalaki érdekel a Li- liomfiból: Dajka Margit. Hogyan viszonyult például ahhoz a jelenethez, amelyben dús kosztümében bizonyára többször is be kellett billegnie a Balatonba? Ez a színészi lét egyik titka. Ebben a fűmben voltak fiatalok és idősebbek, de mindenki hiheteden játékkedvvel vett részt benne. Any- nyira élvezték a forgatást, hogy a nyűgökkel, amelyek minden filmben jelen vannak, egyáltalán nem törődtek. Mindenki valósággal tombolt, hogy mit hogyan fogunk csinálni. Margit is. Ez a hév, ez a lelkesedés, most már mindegy, müyen kifejezést választok, úgy vitte, sodorta ezeket a nagy komédiásokat, hogy alig várták, hogy kamera elé állhassanak. Margitka maga volt a csoda. „Még egyszer?” - kérdezte. Igen. „Hogy csináljam?” Ahogy sikerül. „Akkor majd megpróbálom befogni az orromat.” Újabb és újabb ödetekkel áüt elő. Korábbi munkáimban, mint asszisztens, én már találkoztam ezekkel a nagy színészekkel, tehát nem úgy áűtam velük szemben, műit egy ismeretien fiatal pofa, hanem egy fickó, akit már láttak. Addigra én már átestem nem egy forgatáson, így természetes volt számomra, hogy elmondom, mit gondolok. Természetesen meghallgattam a többieket is, majd azt mondtam: na jó, akkor csináljuk így!,Lehet majd még egyszer másképp?” - kérdezték. Persze, hogy lehet, feleltem. És addig csiszoltuk a jelenetet, amíg jó lett. Nem tudom, ha ma állnék neki egy üyen fűmnek, lenne-e bennem annyi szabadság, rögtönzés, természetesség, amivel a Lüiomfit összehoztuk. Idővel ugyanis egyre gyanakvóbban nézi magát az ember, hogy ez még jó, vagy már nem annyira, mert két-három filmben már befürödtem ezzel, kár erőltetni. Tehát több a kétség bennem, mint korábban. Radványi Géza, a Valahol Európában rendezője, aki mellett elmondása szerint sok mindent megtanult a szakmából, kassai születésű. Én most mégis egy másik kassai polgárról kérdezném: Márai Sándor regényei közül egyikre sem mondta még, hogy ezt szívesen filmre vinném? Én ugyanis úgy érzem, sok közük van egymáshoz. Amikor Márai a legdivatosabb magyar író volt, én tizennégy-tizen- öt-tizenhat éves voltam. Mindent olvastam. Őt nem annyira, mint másokat. Aztán elment, és nem nagyon érdeklődtem az írásai után. Egyszer-kétszer hívtak Márai-da- rabot rendezni színházban, ám azt mindig elsodorta a következő film. De a legjobbkor tette fel a kérdést: van itt egy elképzelés a hivatalos fórumok részéről. Felkértek néhány rendezőt, hogy mindenki válasszon magának egy témát, és abból csinálhat egy egyórás tévéfilmet, elvileg nagyon jó feltételek meűett. S miután engem is felkértek, és pár éve kezembe került a Szindbád hazamegy című Márai-könyv, szerencsétlen módon azt mondtam: nekem van egy anyagom, de az úgyis megfilmesíthetetien. Pedig egyszerű a történet: Krúdy felkel az ágyból rozzantan, s egy szép májusi reggel elindul Óbudáról, mert estére hatvan pengőt keű szereznie. Vagyis meg keű írnia egy vasárnapi cikket. Végigjáija hát azokat a helyeket, amelyek fontosak számára, találkozik különböző emberekkel, betér kedvenc éttermeibe, aztán hazamegy, szépen lefekszik, és többet nem kel fel. Szédületesen finom a történet, Márai által egy olyan elegáns, krúdys stílusba belebújva, hogy egészen őszintén: azt hittem, rosszul olvasom, mert időnként teljesen Krúdyt olvastam, közben a legjobb Márait, ahol a múlt, az emlékek, a vágyak, az időnek egy állandó mozgása ez a könyv. Ma már nem is lehet üyen filmet készíteni, nincs rá pénz, s talán a megértés is hiányzik hozzá. Tarr Béla szervezi az ügyet, elolvasták a könyvet, és mindenki rajong érte. Már írtam is belőle egy nyers valamit, de biztos vagyok benne, hogy nagyon nagy fába vágtam a fejszémet, hiszen három mondat mögött harminc olyan kép van, ami anyagüag kivitelezhetetlen. De még műidig beszélünk róla. Az ember sajnos, nem mindig azt választja, amit biztosan meg tud csinálni, műit ahogy nem mindig az lesz a barátja, áld igazán az keűene, hogy legyen. Hozunk döntéseket, amelyeket aztán nagyon nehezen, vagy sehogy sem tudunk megvalósítani. Visconti például Proust regényét, Az eltűnt idő nyo- mábant akarta fűmre vinni, éveken át beszélt róla, Balázsovits Lajossal akarta leforgatni, eljött és megnézte őt a Madách Színházban, tetszett is neki, meghívta magához Rómába, aztán mégsem készült el a film. Nem biztos, hogy mindig jól látjuk magát a művet, és a saját szerepeinket vagy képességeinket. Én Az igazi című Márai-re- gényt merném ajánlani önnek. Abból is remek film születhetne. Igen, most próbálok kievickélni a Szindbád hazamegy-ből, és ajánlani helyette egy másik Márait. Akár Az igazit. Az is remekmű. Úgyhogy most épp azon gondolkozom. Sok tervet nem dédelgetek már. Ezt igen. Játékfilm helyett most egy tévéfilm előkészítésén dolgozik. Ennek is irodalmi alapanyaga van. Kertész Ákos műve, a Farkasbőrben. Valahogy a kezembe került, s miután bizonyos anyagi biztosítékok voltak hozzá, elkezdtem gondolkodni rajta, hogy mit tudnék én ebből kihozni. Két-három éves kínlódás után rájöttem, hogy néhány apróságot. Az alapforgatókönyvet Kertész Ákos írta, aztán próbáltuk együtt folytatni, majd én akartam megbükózni vele egyedül, később bekapcsoltunk egy másik forgatókönyvírót, akivel egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, és most Be- reményi Géza kezében a mű. November végén kezdjük el a forgatást. Erősen politikai töltetű a történet: nem elég tapintatos szemlélése ennek a vücsaftnak, ami körbevesz bennünket. Ebbe ágyazódik egy furcsa szerelem: két ember - Cserhalmi György és Nagy-Kálózy Eszter -, aki a politikai gonoszságok és disznóságok közepette szereti és gyilkolja egymást. Szerelem 2008-ban? A férfi egy város polgármestere, és egyfolytában heleszólnak az életébe. Igen, ez is egy szerelem, méghozzá egy nagyon különös szerelem.
