Új Szó, 2008. október (61. évfolyam, 227-253. szám)
2008-10-18 / 242. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2008. OKTÓBER 18. www.ujszo.com KÖNYV A SZALONBAN Technikai K.O. KESERŰ JÓZSEF Tudjukjól, könyv sokféle van. Ha csupán az olvasóra gyakorolt hatás felől nézzük, akkor is megkülönböztethetünk: 1. olyanokat, amelyek elbűvölnek és magukkal ragadnak, 2. olyanokat, amelyek fel- vidámítanak vagy elszomorítanák, 3. olyanokat, amelyeken jót lehet szundítani, 4. olyanokat, amelyeken a hajunkat tépjük, mert úgy érezzük, hogy jobban is meg lehetett volna írni őket. És néha, na- gyon-nagyon ritkán találkozunk olyan könyvekkel is, amelyek kiütnek bennünket; ezeket arról lehet felismerni, hogy elolvasásuk után napokig kábán bámulunk ki a fejünkből, s elkeseredetten próbálunk rendet rakni összezavart lelki világunkban. A japán származású angol regényíró, Kazuo Ishiguro legutóbbi regénye, amely magyarul a Ne engedj el... címet viseli, pontosan ilyen könyv. Ha azt mondom, hogy megrendítő és hátborzongató olvasmány, akkor egyszerre mondtam sokat és keveset. De be kell vallanom, hogy hosszas gondolkodás után sem találtam ezeknél a - talán patetikus- nak tűnő - szavaknál találóbb jelzőket. Mi az, ami megrendítő ebben a könyvben? Mindenekelőtt a téma, amelynek irodalmi megjelenítésével, pláne ilyen hatásos megjelenítésével még nem találkoztam. (Talán megbocsátható, ha ezúttal egy kicsit szűkszavúbb leszek, és nem árulom el, hogy miről is van szó pontosan. Aki elolvassa a könyvet, az megérti, miért teszem.) És mitől hátborzongató? Főként az elbeszélés módjától. Ishiguro mesterien adagolja az információkat; a szöveg mindig csak annyit mond el, amennyi éppen elég ahhoz, hogy oldalunkat kifúrja a kíváncsiság. Közben pedig - az előreutalások révén - folyamatosan olyan dolgokat enged sejteni, amelyektől az olvasót kirázza a hideg. Pedig a regény egyáltalán nem ígérkezik másnak a szokványosnál. (Persze ez is része az Ishiguro-va- rázslatnak, de ezt csak sokkal később látjuk be.) Az író nem restell elcsépelt fogásokhoz folyamodni: Angliában vagyunk az 1990-es végén (ezt egyébként egy filmekből ismert fogással a szöveg külön is jelzi), a helyszín egy bentlakásos iskola (elzárva a külvilágtól, titokzatos és a gyerekek számára félelmetes erdővel). A dologból ezen a ponton még egyaránt lehetne gótikus thriller vagy az Iskola a határon angol verziója. Aztán valami egészen mást kapunk... Az elbeszélő egy harmincegy éves nő, Kathy H., akiről megtudjuk, hogy gondozó (vagy, ahogy a magyar fordításban szerepel: gondviselő - mondanom sem kell, hogy a szokatlan szóhasználatnaka későbbiekben még jelentősége lesz). Kathy gyermekéveit Hails- hamben, egy különös bentlakásos iskolában (vagy nevelőintézetben?) töltötte. Felnőttként újra találkozik két gyerekkori-barátjával, Ruth-szal és Tommyval, s ez a találkozás arra készteti, hogy szembenézzen a múltjával. Kathy tehát felidézi a régi időket, s mint az ilyenkor lenni szokott, felbukkannak a szokásos kérdések: Hogy is történt pontosan? Ki is vagyok valójában? Főként ez utóbbi kérdés lesz igazán fontos. S bár az emlékezés és az önazonosság összefüggéseinek (az emlékezés révén újraalkotott identitás kérdésének) Szent Ágostontól Proustig és tovább terjedő tekintélyes hagyománya van az irodalomban, Ishiguro könyve ezt a kérdéskört is képes új fénybe állítani. Azt, hogy itt valámi rendhagyó dolog történik, az olvasó már a kezdetektől érzékelheti. A titok megjelenésére nem kell sokáig várnunk (magáról a titokról egyébként sokáig nem derül ki, hogy tényleg valódi talány-e, vagy csak az elbeszélő látja/láttatja annak). Megtudjuk, hogy a hailshami gyerekek valami miatt különlegesek. Nem szabad például dohányozniuk, nem lehet gyerekük, kamaszkorukig el sem hagyhatják Hailsha- met. Az olvasóra egyre nyomasztóbb módon nehezedik a kérdés: kik ezek a gyerekek? Az olyan különös megnevezések, mint „felügyelők” (a tanárok vagy nevelők helyett) vagy a „lehetségesek”, különböző találgatásokra adnak alkalmat. Az elbeszélő finoman adagolja az információkat, mígnem a könyv 94. oldalán meglehetősen nyers módon közli a sokkoló választ. Innentől a szöveg logikája megváltozik, hiszen a titokra fény derült (bárcsak ne derült volna! - gondolhatja az olvasó). Ishiguro írói nagyságát mutatja, hogy a könyv mégsem ül le, sőt újabb fordulatokat vesz. S ugyan az olvasó érzi, hogy egyre kisebb az esély a happy endre (őszintén szólva ez a könyv első harmadától számítva körülbelül a nullával egyenlő), az utolsó száz oldalt már nem tudja letenni. Amikor úgy nagyjából a százötvenedik oldal táján már végig merjük gondolni, hogy mi is itt a tét, a könyv elején sután elejtett időmeghatározás újabb értelmet nyer. Érdekes módon a helyszínt ez nem érinti; Anglia helyett a történet gyakorlatilag bárhol játszódhatna. Az viszont, hogy a huszadik század kilencvenes éveiben járunk, bizonyos értelemben megrázó. Elsősorban azért, mert a regény egy alternatív történelmet vázol, pontosabban egy lehetséges világot: olyat, amelyik pontosan olyan abszurd, közönyös és kegyetlen, mint a való világ. Az olvasó pedig végig érzi: ez ugyan így, ebben a formában nem történt, nem történhetett meg, mégis olyan, mintha megtörtént volna, vagy még inkább: mintha bármikor megtörténhetne. A könyv hátsó borítóján olvasható ismertető, amely dicséretes módon nem lő le egyetlen poént sem, egy „igen aktuális társadalmi kérdésiről beszél. Igazából azonban nem pusztán a téma teszi megrendítő olvasmánnyá Ishiguro könyvét, hanem az elbeszélésmód, az az elbeszélői technika, amellyel az író kibontja és tálalja ezt a témát és mindazt, ami ezzel összefügg. Az információelosztásból származó feszültségkeltésről és a kíváncsiságot keltő előreutalások és sejtetések szerepéről már szóltam. Ugyancsak említést érdemelnek a párbeszédes jelenetek és az erős hangulatot sugárzó képek is. Kathyt többször látjuk, amint magányosan üldögél egy út menti kávézóban, és sztoikus nyugalommal bámul kifelé az ablakon. Van ebben a képben valami nagyon szuggesztív és kifejező. De utalhatunk a könyv utolsó bekezdésére is, amely valósággal beleég az olvasó tudatába: ahogyan az elbeszélő-főhős az elhagyatott szántóföldeket rója, mígnem elérkezik egy drótkerítésig, amelyre mindenféle hulladék rakódott. És egyszer csak (már nem először) történik valami, valami alig észrevehető, de nagyon lényeges dolog. A szöveg itt is keveset mond ki, nem csinál a szeméttel teli drótkerítésből allegóriát, s a sztoriból sem lagymatag melodrámát, amelynek veszélye az ilyen típusú történetekben végig ott kísért. Ishiguro pusztán megmutat valamit, aminek nem biztos, hogy örülünk. Talán azért, mert önmagunkat fedezzük fel benne. (Kazuo Ishiguro: Ne engedj el... Fordította Kada Júlia. Palatínus Kiadó, Budapest,2006) ZENE A SZALONBAN Punch, Judy, Orpheusz és Mrs. King Kong CSEHY ZOLTÁN Harrison Birtwistle, az angol zene mitográfusa: egyszerre mítoszértelmező és mítoszromboló. Nem ismeri az egységben, sértetlenül létező történetmesélést, számára csakis variánsok tömkelegé létezik. Neoklasszicista vonzalmai és a görög tragédiák rituális világát idéző gesztusrendszere, valamint váratlanul feltörő szatirikus humora már önmagában véve is figyelemre méltó szín a kortárs zene palettáján. Pályája elején sokat hadakozott a legendás angol konzervativizmussal, mely hivatalos szinten is lenézte a kontinensen elburjánzó ún. kísérleti zenét. A Vaughan Williams nevével fémjelezhető generáció (akiket a rossznyelvek idillikus hajlamaik miatt nemes egyszerűséggel csak „tehénlepény iskolának” neveznek) zeneesztétikáját megkérdőjelezni egzisztenciális kételyeket ébresztő merészségnek számított, de a szinte egyszerre fellépő Birtwistle, Maxweel Davies, Alexander Goehr és John Ogdon valóságos önálló szigetet képviseltek korszerű nézeteikkel. Birtwistle Punch and Judy című, kereken negyven esztendeje bemutatott operája egyenesen a reveláció erejével hatott: a mese és a draszti- kum összekapcsolásából brutális, groteszk szatíra kerekedett. Már a cselekmény is lélegzetelállító: a Vitéz László horrorisztikus válfaj aként elgondolandó Punch előbb atyaian ringatja, majd a kandalló tüzébe vetve meggyilkolja újszülött gyerekét, és ledöfi Judyt, annak felháborodottan őrjöngő anyját. Ezután valóságos gyilkológéppé válik, de a gyilkolás mellett másik szenvedélye is van, s ez még annál is erősebb: Pretty Polly iránt érzett beteges szerelme. Időnként felkeresi a lányt Horsey nevű lovacskáján. Pollyt elrémítik a gyilkosságok, és nem viszonozza az udvarlást, noha pszichopata lovagja minduntalan virággal kedveskedik neki. Punch végez egy Orvossal, egy Ügyvéddel, és később a Karvezetővel és saját hóhérjával is. Minden áldozatával heves szópárbajt vív, majd valamennyit elvonszolja a Gyilkosság Oltárához és lemészárolja őket. Polly megsze- rezhetetlennek tűnik. Punch lidérces álmotTát: Judy jósnő lesz, Polly boszorkány. Egy pokoli esküvő rémségeit látja maga előtt a meggyilkolt Judyval. Punch végül bíróság elé kerül, akasztófára ítélik. A hóhérban a karvezető reinkarnálódott újra. A tragédia azonban váratlanul groteszk komédiába fordul át: diadalt arat a szerelem és a tavasz, a bitófa gyönyörűségesen viruló májusfává változik át, Punch pedig elnyeri az áhított Pretty Pollyt. A zeneszerző a hagyományos angol bábjáték, a középkori gyökerű vásári bohózat bizarr világát, szójáték- és közhelyrendszerét, lélegzetelállító abszurditását teszi meg operája alapjává. A zene ennek megfelelően számos alakváltozatot ölt a korátok, a bölcsődal, a szerelmi duett sablonos műfajától kezdődően a Sprechgesang és az ének váltakozó megjelenéséig. Az ütősök rendkívül eredeti módon játszanak, de a hang- szerelés egésze is kimagasló. A szövegíró Stephen Pruslin egy nyilatkozatából kiderült, hogy a Punch-Polly páros lényegében Monteverdi Nero-Poppea duettjének parodisztikus, modem változata. A commedia deli’ arte hagyományai szintén releváns kiindulási pontok az értelmezés során, ahogy a görögtragédiák rituális jellege is testet ölt e bizarr keretek között. S kétségtelennek látszik az is, hogy a tragédia és komédia közti lebegés parodisztikus színezetébe belejátszik az a Richard Strauss nevével fémjelezhető poén, mely szerint egy-egy túl artisztikus olasz operaária előadható komikusán és tragikusan egyaránt, anélkül, hogy mindenképpen hiteltelennek látszanék a gesztus. Itt mindenesetre az elegáns formakultúra és az eltúlzottan brutális cselekményszövés ragyogó kontrasztot teremt. A 2007-ben cd-n is megjelent műben Pollyt Phyllis Bryn-Julson formálja meg, Judy Jan Degaetani hajlékony hangján szól, s a jogász szerepében nem kisebb énekesthallhatunk, mint magát Philip Langridge-t. A kontrasztok kialakítása Birtwistle igazságkereső szenvedélyével függ össze: ä történet feloldódik interpretációiban. Minden mese számtalanféleképpen mesélhető el, s a variánsok sokasága olykor még egy minimális közös magot sem képes kialakítani. Orpheusz híres történetét például Orpheusz maszkjai című operájában (1996-ban jelent meg 3 cd-n) Vergilius Georgica és Ovidius Átváltozások című művét alapul véve mondja el, ďe ott van Monteverdi, Peri, Haydn, Offenbach, Pontano, Cocteau vagyBuzza- ti értelmezése is éppúgy, akár a mi- tográfia mindenkori tanúságtétele. Orpheusz három alakban jelenik meg, az ember, a hős és a mítosz megszemélyesítőjeként, s három alakot is ölt: egy énekes, egy táncos és egy pantomimművész jeleníti meg. A rituálék is három témában zajlanak le: esküvő, temetés, áldozatbemutatás. Orpheusz énje valósággal disszeminálódik a mítoszok orgiájában. Birtwistle koncentrikus köröket képez a mítosz magva köré, sokdimenziós elbeszélőstruktúrát alakít ki, mely páratlanul sokféle zenei hatásokkal ötvöződik. Látható, hogy a mítosz számos művészi értelmezése találkozik Birtwistle darabjában, s ami még izgalmasabb, az együtthatásból újabbak is keletkeznek. Az élőzene mellett Birtwistle kis mértékben ugyan, de magnószalagokat és egyéb elektronikusan előre elkészített alapanyagokat is alkalmaz, Apolló hangját például egy elektronikusan kiképzett iszonyú böffenésszerű hang jeleníti meg vagy hetven alkalommal. Ezt a technikát már a Punch és Judy is megelőlegezi, főként ha számba vesszük, hogy az Orpheusz maszkjainak komikus párja is készült, A második Mrs. Kong című opera (ez nem aratott osztatlan sikert, noha 2004-ben bemutatta a BBC is). Az eklektika ebben a műben olyan radikális méreteket ölt, hogy a nézők többsége képtelen elviselni a túlzások ekkora terheléspróbáját. Tömören és leso- ványítva a cselekmény valahogy így foglalható össze: az Ámyékvilág iszonyú tereiben járunk, a holtak roppant birodalmában. Anubis egy holtat hoz le az örök elmúlás birodalmába, a holtnak jogában áll elmesélni élete egy-egy eseményét. Vermeer épp a Lány gyöngy fülbevalóval című alkotásán dolgozik. Pearl (= gyöngy) megelevenedik: Vermeer dolgozószobájának tükre mögül egy majomszerű szörnyeteg hangját hallja, aki nem más, mint King Kong. Miután a majom tudomására jut a tükrön túli világ, és benne Pearl, menthetetlenül belé- bolondul a lányba. Pearl később egy tőzsdeügynök által működtetett bordélyházban találja magát. Unalmában felkapcsolja a tévét, és meglátja a King Kong című film egy epizódját. Chaten próbál meg kapcsolatot teremteni a majommal. King Kong Orpheusz segítségével szeretné elhagyni az Ámyékvilágot, hogy az élők birodalmában megtalálhassa Pearlt. Orpheusz és King Kong kicsónakáznak az Alvilágból. Egy másik csónakon utazik Anubis, Mr. Dollorama filmproducer, felesége, Imanna és Imanna szeretője, Swami Zumzum. Négy allegorikus nőalak (Kétség, Félelem, Reménytelenség, Terror) csellel támadja meg őket, s az egyik, a megszemélyesült Terror levágja Orpheusz fejét. Amikor a fej és King Kong az élők világába érnek, találkoznak a Lena nevű Szphinxszel, aki rejtvényt ad fel King Kongnak. Kong viszont érzéketlen az intellektuális kihívásokra, és egyszerűen behatol a városba, ahol megpróbálja telefonon elérni Pearlt, ám Kong megtestesült Halála megkísérli elpusztítani Kongot. Kong diadalt arat, felkeresi imádott- ját, és szerelmet vallanak egymásnak, noha nem érinthetik meg egymást soha. Mitológiai operáinak sorát gyarapítja a 2004-ben írt TheIoPassion, amely lélekelemző pszicho-thriller az antik görög férfi és nő viszonyról és az identitás lebegtetéséről, az isteni és a földi világ kényszerű összeütközéséről és reménytelen kommunikációjáról. Ezt a darabot még nem hallottam, de biztos vagyok benne, hogy Birtwistle analitikus zenei módszere egy sikeres művészi életprogram izgalmas mechanizmusa, nem pedig öngerjesztő vagy alkalmi póz. A The Story of lo bergenzi premierje (REUTERS/Miro Kuzmanovic)
