Új Szó, 2008. október (61. évfolyam, 227-253. szám)
2008-10-14 / 238. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. OKTÓBER 14. SzÍNFOLK 17 Amikor szilencium volt, a nagyobbacskák füttyszóra verték a székely verbunkost Mi, polgárgyerekek csak néztük őket, azt mondtuk: „hülyülnek" a székelyek. BERNÁD EMESE Néptáncos körökben csak Tataként emlegetik önt Kitől kapta ezt a becenevet? Saját lányomtól négyéves korában. Mindenhova vittem magammal, próbákra, stúdiókba, filmezéshez. Nagyon bátor kislány volt, el-elkóborolt. Amikor aztán elfáradt, felkéredzkedett az ölembe és mondogatta: „Tata, Tata!” Lassanként a színészek, táncosok is elkezdték mondogatni, úgyhogy mire észrevettem, az egész országnak Tata lettem, nagyon fiatalon. Hollandiában hat évig dolgoztam, és ott is Tataként szólítottak. De a koromnál fogva most már valóban Tata vagyok! A véletlennek nagy szerepe volt abban, hogy megtalálta hivatását: ha nem tanácsolják el az egyetemről, ha nem önt nevezik ki az üzem kultúrfelelősének, ha nem éri baleset az egyik táncosát... Szerintem minden ember életében rengeteg véletlen van, ami irányítja vagy megváltoztatja az életét. Nem tartom ezt annyira különlegesnek, hiszen ha nem tanácsolnak el, elképzelhető, hogy akkor az egyetem táncegyüttese csábított volna el. De ez így kétségtelenül érdekesebb: azért kezdtem el táncolni, mert egy fiú lábára ráesett a vas, és be kellett állnom helyette, ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen néptánc a kultúrcsoport első fellépésén. Miután eltanácsoltak az egyetemről, a Vegyipari Gép- és Radiátorgyár műszaki gyakornoka lettem. Munkások között dolgoztam, ami pótolhatadan élettapasztalatot adott nekem. Szerettem köztük lenni, nagyszerű embereket ismertem meg, a szakmunkások arisztokráciáját. A világ minden dolgáról lehetett velük beszélgetni, és mindenről józan véleményük volt. Ezt tartom a legnagyobb dolognak, nem azt, hogy a tánccal találkoztam! Azzal mindenképpen találkoztam volna. A folklór iránti szeretetét bizonyára erőteljesen befolyásolta az erdélyi kultúra, ahonnan indult. Apám az erdélyi Beszterce börtönének volt az igazgatója. A háromnemzetiségű - magyar, román és szász - városban fantasztikus kultúra, csodálatos légkör uralkodott. A piacra nem lehetett úgy kimenni, hogy az ember ne lásson táncoló, énekelő, mulatozó embert! A börtönben többnyire parasztok, pásztoremberek raboskodtak, akik lopásért, verekedésért, gyilkosságért ültek. Apámnak igazgatóként joga volt ahhoz, hogy a rabok közül két alkalmazottat válasszon, akik segítettek a ház körüli munkákban. És ő, aki a nevelő börtön elvét vallotta, kitűnő érzékkel választotta ki az embereket. Egy pásztorfiút, An- chidimet és egy mezőségi asz- szonyt. Anchidim kitűnően furulyázott, táncolt, mesélt, az asszony pedig gyönyörűen énekelt. Azért ez nem múlik el nyomtalanul, valahol feltör! A bécsi döntés után, 1940-ben magyar nyelvű gimnázium nyűt Besztercén. Egyfajta tehetségkutatóként működött, ahova nincstelen székelyföldi parasztgyerekeket is felhoztak. Amikor szilencium volt, a nagyobbacskák, főleg, ha hidegebb volt, füttyszóra verték a székely verbunkost. CsikszenttaEgri csillagok másiak, csikdánfalviak, csikráko- siak, akik közül a háború után sokan komoly pozícióba kerültek, dramaturg, rendező, költő lett belőlük. Mi, polgárgyerekek csak néztük őket, azt mondtuk: „hülyülnek” a székelyek. És mi is beálltunk „hülyülni”. Később, amikor már az Építők együttesében táncoltam, Molnár Istvánnak egyszer azt merészeltem mondani, hogy nem jó az általa bemutatott figura. ,,Akkor mutassa, mit tud!”- mondta. Még benne volt a lábamban mindaz, amit a gimnáziumi folyosón „hü- lyülésből” tanultam. Amikor ezt elmondtam az öregnek, nagyon mérges volt. Hogy mondhatom én erre a kultúrára, erre a csodára, hogy „hülyülés”! De mi így hívtuk, és egészen addig fel sem merült bennem, hogy „hülyüljek”, csak amikor láttam, hogy az Erdélyben megismert zenére táncolnak a próbateremben. Mikor érezte úgy, hogy a néptánc lesz a hivatása? Ez magától adódott. Amikor Benkő Zsókát megbízták az Építők Szakszervezete központi együttesének a vezetésével, odacsalt. Nagyon rendes társaság jött ott össze, jókat beszélgettünk, és használható ötleteim is voltak. 1951 őszén bevonultam katonának, a seregben éppen akkor alakult egy tánccsoport, amelynek én is tagja lettem. Eleinte sok vita volt közöttünk: az erdélyi, „hülyülésből” lett táncos, meg a Budapesten tanult táncosok között. Elunva a vitát, a többiek rám bízták magukat. Úgyhogy egy botcsinálta koreográfus lettem ott, a katonai alakulatnál. És attól kezdve minden hadseregversenyt megnyertünk! Miután leszereltem, visszamentem az Építőkhöz, ahol akkor Falvay Károly volt a vezető. Megbízott az utánpódás vezetésével, és önállóan is készíthettem tanulmányszerű etűdöket. 1954 szeptemberében a volt katonatársakkal megalapítottuk a Bihari János Táncegyüttest, amely nagy jelentőséggel bír a magyar néptáncművészetben. 1956 után csatiakozott hozzánk Szigeti Károly, később Györgyfalvay Katalin, Pesovár Ernő, Pesovár Ferenc, Tímár Sándor, Martin György, aki a Bihari Együttesnél készítette élete első és utolsó koreográfiáját, egy legényest. Jöttek írók, filmesek, zeneszerzők, és lett egy nagyon komoly önképzőkörünk, amely minden vasárnap összejött. Mindig kiírtunk egy témakört, amelyet valaki fölvezetett. Például Fodor András költő, akire úgy néztünk, mint a világ csodájára, mert kiengedték Londonba a barátjához, és amikor visszajött, csodálatos hangversenyekről mesélt nekünk. Fantasztikus, pezsgő szellemű műhely volt, ahol gyümölcsöző értelmiségi beszélgetés János vitéz folyt, és ahol nagyon komoly dolgokat tárgyaltunk meg, egyebek között a néptáncról is. Úgyhogy lassanként Szigetivel és Györgyfal- vayval egy szilárd koncepció alakult ki bennünk. Azt mondtuk: nem elég reprodukálni az eredeti anyagot a színpadon, ebből valamit létre is kell hozni. Mert ha nem hozunk létre olyan műveket, amelyeknek ugyanolyan mondanivalójuk van, mint a kortárs irodalomnak, filmnek vagy zenének, akkor mi valamiből kimaradunk. Ha nem kezeljük anyanyelvként ezt a csodálatos zenei kincset, ezt a néptáncanyagot - beleértve a Kárpátmedence népeinek táncait is -, és nem úgy működünk koreográfusokként, mint táncírók, akkor nagyon nagy baj van. Természetesen nem voltunk ellenére az eredeti anyagnak! Nem azt mondtuk, hogy ne legyenek együttesek, amelyek Novák Tata Novák Ferenc koreográfus, rendező Kossuth-díjas, Érdemes Művész, a magyar néptánciskola egyik elismert megalapítója, a folklór sajátos színházi megjelenítésének megteremtője. Magyar Elektra A helység kalapácsa szinte adatbankként tartják életben a folklórt. Hanem azt mondtuk, hogy legyen egy másik irányzat is, mert ha ez a néptáncanyag nem kerül be a színházba, és nem kelt fel olyan figyelmet, mint amilyet a színház kelt, akkor kimaradunk valamiből. A vita lényege, hogy a tiszta forrást kell-e bemutatni vagy a tiszta forrásból létrehozni alkotásokat. A vita később elcsitult, most már inkább azt mondanám, hogy túl sokan vannak azok a rendező-koreográfusok, akik a tiszta forrásból táplálkoznak. Egy kicsit többen próbálnak színházat készíteni, mint kellene. Mi a véleménye a mostani koreográfusnemzedékről? Egyáltalán: meg lehet-e ezt tanulni? Van koreográfiaoktatás, de én nem hiszek benne. Aki koreográfus akar lenni, annak tudnia kell táncolni, és kell, hogy legyen mozgásinvenciója. A másik fontos dolog, hogy műveltnek kell lennie. És itt van a legnagyobb baj! Tanítványaimnak azt szoktam mondani: irodalom, művészettörténet és zene- történet. Ha ebben a háromban nem elég jók, akkor nincs esélyük. Amikor Gyagüev, az Orosz Balett megalapítója felfedezett egy-egy fiatal tehetséget, akkor Goncsarova, vagy Larionov, vagy Bakszt gondjaira bízta őket, akik aztán ezeket a fiatalokat végighordozták Francia- ország múzeumain. Mire elkezdtek önállóan rendezni, koreografálni, hallatlanul művelt emberek lettek. Nem véletlenül mondom, hogy rendező-koreográfus, mert aki ilyenre adja a fejét, azt dramaturgiai és rendezői tehetséggel is meg kell áldania az Istennek. Bár jó páran csinálják, nagyon soknak nincs meg ez a képessége. Mert aki ezt a csodálatos eredeti zenei anyagot akarja bemutatni, annak új formába kell öntenie azt. Az nem úgy megy, mint egy táncházban, hogy csak felállnak és táncolnak, mert akkor nézhetetienné válik a dolog. Milyennek látja a néptánc jövőjét? A néptáncnak fent kell maradnia nagyon sok gyerek- és ifjúsági együttesen keresztül, amelyek heti rendszerességgel próbálnak, tanulják ezt a fantasztikus néptánckincset. Ha rengeteg ilyen néptáncegyüttes van, akkor megmarad a kontinuitás. Az igazi jövőt, a közönség megbecsülését az is hozza és erősíti, ha ebből egyszer csak egy-egy olyan alkotóműhely alakul ki, ahol igazi és vérbeli színházat tudnak a táncból formálni. Nem véletlenül mondok műhelyt, mert nem biztos, hogy egy embernek kell létrehoznia. Ez a kettős jövője van a néptáncnak. De a legfontosabb, ha rengeteg gyerek táncol. Ezzel nincs is baj, mert a művészeti alapiskolákban körülbelül 180 ezer gyerek táncol, ami nem kevés. 2007-ben Jubileumi Prima Primissima-díjjal jutalmazták. A díjátadón szomorú kijelentést tett: „Éppen most veri szét a kormány az együttesemet!” Ez így igaz. 1999-ben a Honvéd Együttes befogadta a Budapest Együttest a költségvetésével együtt. Most viszont azt találták ki, hogy a két együttest egyesítem kell, és miután én nyugdíjas lettem, a Budapest Együttes vezetője lett az összművészeti vezető. Teljesen világos dolog, bármüyen egyéniség is az új vezető: ha az Opel gyárat és a Mercedest egyesítik, és a Mercedes gyár vezetője lesz az egyesített gyár vezetője, akkor nincs mese, egy idő után a másik elsorvad. Ez nem gonoszság, ez egyszerűen csak van. És ennek a jelei már kezdenek megmutatkozni. Ezzel a minisztérium tulajdonképpen szétverte azt az együttest, amelynek 1984 óta 96 külföldi útja volt. Meghódítottuk a világ legnagyobb befogadó színházait, olyanokat, ahol magyar együttes azelőtt nem volt soha. A kairói operaháztól a Sao pauló-i Alfa Színházig. Három évvel ezelőtt a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntettek ki, mert egy világhírű együttest hoztam létre, világhírű repertoárral. Nagyon gondolkodom rajta, hogy tulajdonképpen ezt az érdemrendet vissza kellene adnom. Mert ha megszűnik az együttes, akkor én ezt nem érdemiem meg. Tavaly a szlovákiai helyzetbe is bevonták: megszólították, pályázzon az Ifjú Szivek igazgatói posztjára. Nem megnyugtató, hogy más országokban is követnek el bűnöket a kultúrában. Elképesztőnek tartottam, hogy az egyetlen hivatásos szlovákiai magyar tánccsoportnál kialakítottak egy olyan helyzetet, amelyben fennállt az együttes megszűnésének lehetősége. Pozitívum, hogy rövid időn belül rájöttek, ez a helyzet nem tarható fenn. Igen ám, csak közben emberek mentek el, megakadt a munka. De most már semmi baj, rendeződtek a dolgok. Nemrégiben kint voltak velem Ulmban, a Donaufest nemzetközi fesztiválon, ahol ez a kis létszámú együttes átütő erejű sikert aratott. Ok akkoriban azt akarták, hogy én legyek az igazgató, de én mondtam, ebben ne reménykedjenek, mert ehhez a szlovák kulturális minisztérium nem fog hozzájárulni. Ki is találták nagyon finoman azt, hogy ismerni kell az államnyelvet, ami sehol a világon a művészeti állásoknál nem divat. Nevettem a dolgon: mi lett volna akkor, ha ugyanez Romániában történik? Az ottani államnyelvet ugyanis beszélem... (Korniss Péter felvételei)
