Új Szó, 2008. szeptember (61. évfolyam, 203-226. szám)
2008-09-05 / 206. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. SZEPTEMBER 5. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ PNEVN1K Többször kitüntették és bőkezűen megjutalmazták Bulgáriában azt a férfit, aki 1978-ban Londonban feltehetően meggyilkolta Georgi Markov bolgár ellenzéki írót - derül ki a Dnevnikből. A bolgár napilap hozzájutott Francesco Giullino olasz származású dán férfi aktáihoz. A feltételezett merénylővel foglalkozó anyag jó része a gyilkosság évében eltűnt. 1978-ban a Londonba 1969-ben emigrált Georgi Markov bolgár ellenzéki író, aki a BBC -nél és a Szabad Európa Rádiónál dolgozott, 1978. szeptember 7-én a Waterloo hídon várt a buszra, amikor - a rekonstruált események szerint - valaki egy esernyővel „véletlenül” megszúrta. Az ernyőből egy mérgezett tűt lőttek a lábába. Az író este belázasodott, négy nappal később meghalt anélkül, hogy a rendőrség kihallgathatta volna. A boncoláskor találták meg a rejtélyes halált okozó méregkapszulát. (mti)- Mi történt, drágám? Le akartak váltani7 (Peter Gossányi karikatúrája Ganador-botrány: tényfeltárás, homályosítás, félrebeszélések - kinek mi az érdeke? Cui bono, cui prodest? A három héttel ezelőtt lapunk által feltárt Szabó Zoltán-féle rendszámbizniszről sokan sokat megírtak már - mi is, de az újabb fejlemények és üzengetések tükrében úgy néz ki, sosem lehet a botránnyal eleget foglalkozni. MÓZES SZABOLCS Ezen háttérvélemény apropóját Bauer Edit (a Selye János Egyetemért Alapítvány kuratóriumának elnöke, az MKP európai parlamenti képviselője) legutóbbi „tényleírása” adta, mely egy sajtóközleményben öltött testet. Ebben a tanulságosnak tűnő „ma- gyarázatmányában” kívánta új megvilágításba helyezni az alapítvány ügyvezetője (ő az a Szabó Zoltán, aki kiskertészetéről és öt birkájáról szívesen beszélne lapunknak órákon keresztül is, ám magánvállalkozásáról inkább nem) körül kialakult helyzetet. A szerzőnő az írás utolsó mondatában feltette a kérdést, mely már a régi rómaiakat is a legjobban izgatta: cui bono? Kinek az érdekében állt mindez? A kérdés már csak azért is módfelett érdekes, mert anno a képviselő asszony volt az, aki egy fényes júliusi napon felhívta egyik szerkesztőnk figyelmét az ügyre, azt kérve, foglalkozhatnánk a problémával, mert mindenféle csúnyaságok terjengnek ezzel kapcsolatban. Mi pedig eleget tettünk a képviselő asszony kérésének. Ezen a ponton adott a kérdés: Bauer Edit annyira naiv volt, hogy azt hitte, mi majd mindennemű utánajárás nélkül írunk a botrányos helyzetről és kimosdatjuk a szerecsent, vagy pedig ezúton próbálta rafinált módon visszahozni a lecsengett- nek látszó témát a közbeszédbe, sőt, a helyi szintű kis botrányt országos méretűvé emelni? (Avagy, ha júniusban a helyi „mendemondák” alapján nem sikerült Szabót meneszteni az ügyvezetői székből, akkor egy országos szintű botrány után talán könnyebb lesz kipenderíteni?) Ha az első magyarázat ül, akkor a kuratóriumelnöknek csalódnia kellett, mert lapunk azt tette, ami kutya kötelessége - becsületesen utánajárt a dolgoknak, és leírta, mire jutott. Ha a második magyarázat helyes, akkor viszont nem kellett csalódnia Bauer Editnek. Nincs olyan sajtótermék, mely ne örülne meg annak, ha felcsülan- tanak előtte egy ilyen „zsíros falatot”. A választ a kérdésre, hogy akkor naiv vagy rafinált-e a kuratóriumi elnök asszony, csak maga Bauer Edit tudhatja. Talán kevésbé ismert tény, de Szabó Zoltán alapítványi ügyvezető bizniszeléséből először az RTL Klub egyik májusi műsorának levetítése után kerekedett helyi jellegű botrány. Azért csak helyi jellegű, mert viszonylag kevesen nézik mifelénk a nevezett tévécsatorna Házon kívül című műsorát - melyben rejtett kamerával meglátogatták Szabó vállalatát is -, másrészt pedig a Ganador tevékenységének leleplezése csak a riport „mellékterméke” volt. A stáb egy szlovák rendszámokkal üzletelő komáromi céget keresett - ilyenből több is van és Szabó pechjére a riporter pont a Gana- dort lőtte ki az interneten (ami nem is csoda, hiszen ott is prominens helyen hirdette magát a vállalat a szlovák rendszám címszó alatt...). A műsorban ráadásul nem is nevezték néven a céget, a Danubius kollégium épülete pedig csak a műsort nézők tört részének lehetett ismerős, ahogy az „álruhás” riportert fogadó kikockázott képű ganadoros munkatárs is - s így csak minimális számú, nagyrészt helyi lakos fejében állhatott össze a kép. Bauer Editnek köszönhetően viszont hetekkel később elkezdtük kibogozni a tévés „mellékterméket”, nyomozásunk eredménye pedig már három hete közkincs. Az ügyben meg kívántuk szólaltatni a botrányt de facto elindító kuratóriumi elnök asszonyt is, ám mivel nem tudtuk elérni, be kellett érnünk a lavina elindításának pillanatában mondott szavaival. Meglepetésünkre Bauer Edit a cikk megjelenése után sem kívánt nekünk nyilatkozni - illetve kérdéseink megválaszolását a rövidnek semmiképpen sem mondható állásfoglalása leközléséhez kötötte. Aki tudja, hogyan működik a sajtó, annak tudnia kell azt is, hogy a média azokra a kérdésekre keresi a választ, amelyek őt - és rajta keresztül az olvasót - érdeklik, nem pedig azokat hozza le, melyeket senki fel sem tett. Bauer Edit hozzáállása azért is furcsa, mert az ügy nem az általa is fémjelzett alapítványról vagy annak kuratóriumi tagjairól szólt. A történet az elejétől az ügyvezető üzérkedésének etikus- ságáról szólt. Amiből a kuratórium elnöke maximálisan elegánsan is kijöhetett volna egy egyszerű „mindenképpen le fogjuk vonni a következtetéseket” kijelentéssel. Ehelyett pánikszerű „nem nyilatkozom”-hozzáállásá- val és a semmitmondó állásfoglalása leközléséhez ragaszkodásával az asztalterítővel lassan magára rántotta az asztal egész tartalmát. Számunkra nem az a kérdés, hogy Szabó Zoltán szlovák rendszámokat intéz-e vagy sem. Ennek mi utánajártunk s tudjuk, hogy igen. Számunkra az volt kérdéses, mindez a kuratórium szerint helyénvaló-e s ha már Szabó mindenben Bauer Edithez küldött minket, választ kívántunk kapni a további kérdésekre is. Ehelyett egymásra mutogatást, félrebeszélést, az ügy szempontjából lényegtelen tények felsorolását kaptuk, mintha jópár illetékes azt hinné, az Új Szó azért jelenik meg, hogy az „ügyek” felderítése helyett azok fehérre mosásával foglalkozzon. Bauer cikkünk elején említett írásában több általunk feltett addig megválaszolatlan kérdésre is válaszolt a maga módján. Véleménye szerint „a kuratórium nem rendőrség”, nyomozásra nincs módja. Ezt senki sem kérte tőle, elég, ha a szemét nyitva tartja, vagy elolvassa, megnézi és értelmezi a média által feltárt bizonyítékokat. Mivel pedig a kuratórium a képviselő asszony szerint nem nyomozati szerv, hisz Szabónak, áld azt állítja, ő nem tett olyat, ami mi állítottunk. Arra a kérdésre, hogy ha igaz Szabó ezen állítása, akkor miért mondtak nekünk és a magyar tévéstábnak mást cége munkatársai, és miért hirdette szlovák rendszámok intézését a Ganador, az a válasz, hogy az alapítvány nem tulajdonosa a cégnek. Illetve, hogy a cég munkatársa nekik az ellenkezőjét állította. Emlékszik még a tisztelt olvasó Rafael Rafaj parlamenti aláíráshamisító botrányára? A Sme napilap bizonyítékokkal is alátámasztható állításával szemben a parlament elnökének elég volt Slota és Rafaj becsületszava is, majd ráadásként Paška hozzátette még: ő nem nyomozószerv, ennek nem járhat után... „Ha az én véleményemre kíváncsiak, akkor elmondhatom, hogy amennyiben a Ganador Kft.-nek volt üyen jellegű hirdetése, az szerencsétlen dolog” - áll Bauer-írásában. Hm, az ilyen „szerencsétlen” dolgokra nem kérdeztek rá véletlenül Szabónál? „Igaz, a féligazságokon alapuló rossz helyre címezett, rossz kérdések az igazsághoz nem sokkal vittek közelebb” - úja Bauer. Kérdéseinket az illetékeseknek tettük fel. A „kiskertészetes” Szabó mindenben (még a saját kft.-jével kapcsolatban is) Bauer- hez küldött minket, Albert Sándor pedig, aki az ingatlan tulajdonosának (Pro Selye Alap) ügyvezetője, mindenben Szabóhoz irányított bennünket. Ha ezek az emberek - Bauer Editet is beleérve - rossz címzettek, akkor ki másnál érdeklődjünk? Bauer után szabadon mondhatnók: igaz, a tényeken alapuló megfelelő helyre címzett kérdések sem vittek volna minket sokkal közelebb az igazsághoz, ha mi magunk nem járunk utána. Lehet, hogy jó páran a jól ismert szlovákiai magyar kör- bemutyizás világában élnek még, ahol a „szépséghibákat” nem mondjuk ki hangosan, de lapunk az ilyen ügyek felderítésével is bizonyítani akarja: mi nem kívánunk ennek a rendszernek a részei lenni. A mi érdekünk - ha már az érdekekkel kezdtük - az, hogy a szlovákiai magyar közélet tisztább legyen, feladatunk, hogy tükröt tartsunk a közéleti szereplők elé és megírjuk a történéseket. KOMMENTÁR A kulcsszó: bevételek MOLNÁR IVÁN Szeptember első napjai az év 36. hetére esnek. Ha ezt a hetet a szlovák belpolitikai és gazdasági történések fényében egy szóval szeretnénkjellemezni, a kulcsszó a „bevételek” lenne. Az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nevezte a vagyon eredetéről szóló törvényt, vagyis a hivatalok már nem vonhatják felelősségre azokat, akik képtelenek igazolni, honnan is szerezték a vagyonukat. Mindez persze a több millióba kerülő villákkal, luxusautókkal és repülőgépekkel büszkélkedő Mečiaron, Slotán és a többi, a semmiből hirtelen milliomossá vált, kétes vállalkozói háttérrel rendelkező politikuson kívül szinte senkinek nem számít jó hírnek. Ennél sokkal többen kapták fel a fejüket a statisztikai hivatal legfrissebb jelentésére, amely szerint Szlovákiában a bruttó átlagbér csaknem 21 ezer korona. Ha a hazai napilapok ilyen hírt hoznak le, másnap dühödt olvasók hívásaira számíthatnak, akik kétségbe vonják az újságírók józan ítélőképességét. Részben igazuk van. Az országos átlagot ugyanis Pozsony dobja meg, ahol a bruttó átlagfizetés 27,7 ezer korona. A magyarok lakta dél-szlovákiai régiókban 17-19 ezer korona között mozog, miközben ez is csak olyan átlag, amibe beleszámítják a legjobban kereső vezető alkalmazottakat és az olyan húzóágazatokat is, mint a bankszektor, az energiatermelés vagy a számítógépes szakemberek. A többség ennél jóval kevesebbet keres. A hét harmadik, az internetes keresőkön „bevételek” kulcsszóra nyíló híre a kormány szerdai döntése volt, amely szerint a jövőben a minimálbérnek csak az alsó határát szabnák meg, a felsőt nem, a végső összeget így a kormány hagyná jóvá, figyelmen kívül hagyva a munkáltatók véleményét. Robert Fico ráadásul már most jelezte, hogy a jelenlegi 8100 koronás minimálbértjövőre legalább 8900 koronára szeretné növelni. Nos, a szlovák kormányfővel egy dologban kivételesen egyetérthetünk. Az a vállalkozó, aki 8100 koronás bruttó bérrel szúrja ki az állandó munkaviszonyban levő alkalmazottainak a szemét, valószínűleg nem hallott arról, hogy Európában már nem sikk a rabszolgatartás. Fico azonban téved, ha azt hiszi, hogy ha az átlagbért 8900 vagy akár 9 ezer koronára növeli, ezzel a lakosság széles tömegein segítene. A minimálbérért manapság Szlovákiában ugyanis csak a lakosság töredéke dolgozik. Ha a kormányfő valóban segíteni szeretne az általa istenített munkásosztályon, folytatná az előző kormány által megkezdett reformokat, javítva a vállalkozói környezeten, minél több nagy külföldi beruházót csalogatva az országba. Csak a munkanélküliség csökkenése és a szakképzett alkalmazottak hiánya késztetheti ugyanis a hazai cégeket arra, hogy nagyobb fizetésekkel próbálják magukhoz vonzani az alkalmazottakat. Fico álszent és agresszív szociális politikájával ennek csak az ellenkezőjét érhetjük el. JEGYZET Mivé lett a tar úttörő? PUHAJÓZSEF Régen volt. Akkortájt nem cserkész-, hanem pionírtáborokba járt az ifjúság. Nem is ifjúságnak, hanem úttörőknek nevezték. Engem nem nagyon vonzott a tábori élet, pontosabban, egyenesen taszított, de egyszer - kényszerből - én is részt vettem benne. Az a kislány pedig, akivel senki sem állt szóba, már a sokadikban volt. Megtudtuk, csak azon a nyáron négyben. Alapiskolások voltunk mindannyian, különböző életkornak. Mindenki - kivétel nélkül - kiközösítette őt. Tar fejjel érkezett, és már az autóbuszban ment a sugdolózás, hogy tetvek miatt kellett kopaszra nyírni. Bizonyára tényleg ez lehetett az ok, hiszen akkoriban a tar fej - nem úgy, mint most - szégyen volt, csúfolták is a fiúkat, hogy kopasz, mikor jön a tavasz, a lányoknál pedig ilyennel ez előtt nem is találkoztam, akkortájt Sinéad O'Connor is még csak kamasz volt, valószínűleg hosszú hajú. Ez a kislány a tanévkezdés elején gyakran eszembe jut. Úgy senki sem várta a szeptembert, mint ő. Végre otthon lehetett. Szüleinek púp volt a hátán, így azután egy valamit tökéletesen megszerveztek: a lányuk nyári programját. A vakáció első éjszakáján már pionírtáborban aludt, s amint hazament, indult is a következőbe. Ő már hozzászokott ahhoz, amiről mi másnap azt hittük, hogy álmodtuk: az első éjszaka kellős közepén mindenkit felébresztettek, kizavartak az udvarra, mondván, riadó van, kitört a világháború, és mene- külnünkkellett. Mi, nagyobbak csak-csak túléltük a támadást, bár nem igazán fogtuk fel, mi akart az valójában lenni, de a kicsik, a kisiskolások sokáig sírtak, reszkető hangon követelték a szülőket, megalapozva ezzel a tábori létet, felejthetetlenné téve a kirándulást. Azután megnyugodtak, a kopasz kislány viszont minden este sírt a szülei után. Később a csoportvezetőktől azt is megtudtuk, hogy a kéthetes táborokba húsz-húsz koronával engedték el, mondván, nem kell oda több pénz, sőt még annyi sem, kaját adnak, a szállás megvan, s ha a lányka a húszas felénél, magyarán tíz koronánál többet költött, otthon jól elnáspángolták. Emlékszem, amikor hazaértünk, csak őt nem várta senki. Szóval, jó régen volt. A lányt azóta sem láttam - de az is lehet, hogy igen, csak nem ismertem fel -, kíváncsi vagyok viszont arra, mi lehet vele. Már túl van a harmincon, biztosan anyuka lett. Vajon ő hogyan neveli a gyermekeit? Megadja-e nekik azt a szeretetet, amit ő hiába várt? Akármilyen szülő vált is belőle, a csemetéi biztosan nem járnak táborról táborra, hiszen amíg annak idején ez szinte ingyenes volt, a szülők munkahelye állta a költségeket, addig ma alaposan bele kell nyúlnia a pénztárcájába annak, aki ilyen-olyan táborba küldi a gyermekét. És a húszas költőpénznek csak néhány napra ’ elég, két hétre semmiképpen. Mármint euróbán, nem koronában.
