Új Szó, 2008. szeptember (61. évfolyam, 203-226. szám)

2008-09-04 / 205. szám, csütörtök

www.ujszo.com UJSZO 2008. SZEPTEMBER 4. Vélemény És háttér 7 FIGYELŐ PER STANDARD Fiatalok nélküli párt címmel közölt kommentárt a Der Stan­dard a magyarországi belpoli­tikai helyzetről, kiemelve: a Gyurcsány nevével fémjelzett korszak lezárultával bizonyta­lan jövő elé néz az ország. Az osztrák lap szerint nem tudha­tó, hogy előbb egy ideológiától mentes szakértői kormány alakul-e, vagy kiírják az előre hozott választásokat. Az való­színű, hogyakövetkező válasz­tásokat az Orbán Viktor vezet­te jobboldali-nemzeti Fidesz nyeri meg. Ám hogy Orbán milyen politikát követ majd, azthomályfedi. (mti) Ma Kína a kemény kapitalizmus és a még keményebb ázsiai diktatúra keveréke Globális hatalom vagy instabilitás Véget értek a pekingi olimpi­aijátékok, és bár az ember nem szívesen keveri a sportot a politikával, néha elkerülhe­tetlen bizonyos összefüggé­sek feltárása. Kínával kap­csolatban nehéz kiiktatni a politikát és a nemzetközi kapcsolatokat. ONDREJCSÁK RÓBERT Érdekes módon négy éve az athéni olimpia idején senkinek sem jutott eszébe Görögországgal összefüggésbe hozni bármilyen po­litikai kérdést. Igaz, a fanatikusok­nak eszébe jutott a szerencséden Macedónia, illetve a macedón elő- nevezés, de ez egyrészt csak a gö­rögök komplexusaira mutat rá, másrészt a globális politológia szempontjából jelentéktelen. Ezt nem mondhatjuk el Kínáról. Először is itt vannak az emberi jogok, amit sokan szeretnének elfelejteni, de at­tól még léteznek. Nem biztos, hogy az olimpiával összefüggésben a leg­aktuálisabb kérdés, de jelen van. Másodszor, akár akarjuk, akár nem, Kína a jelen legfontosabb kelet­ázsiai és a jövő egyik legfontosabb globális játékosa - politikai és stra­tégiai értelemben. Márpedig egy nagyhatalom egyik legfontosabb attribútuma a presztízs a világ sze­mében. Ez a nagyhatalmiság szem­pontjából majdnem olyan fontos, mint a gazdasági erő vagy a katonai hatékonyság. Egy ország csak ab­ban az esetben lehet globális hata­lom, ha a többi ország is elismeri. A külső szemlélők pedig sokszor szubjektivek - ezért fontos a presz­tízs, mert elsősorban a nemzetközi laikus közvélemény szemében nem a realitás a fontos, hanem amit az adott ország láttat magá­ból. Márpedig Kína a pekingi olimpiát így fogta fel: demonstrál­ni a világnak önbizalmát, fejlettsé­gét, szervezési potenciálját és gaz­dasági eredményeit. Mi a realitás? Vegyük a puszta számokat. Kína gazdasága a világon a negyedik legnagyobb és az adatok szerint, ha a „trendek” nem változ­nak, jó 3 évtized múlva eléri a pari­tást az USA-val. Mit jelent ez az im­pozáns adat? Azt, hogy kb. 1,4 milli­árd kínai képes lesz előállítani azt, amit300millió amerikai. Az egy főre eső nemzed termék tekintetében ugyanis Kína még nagyon sokáig képtelen lesz elérni az európai vagy az észak-amerikai szintet, ha egyál­talán valaha eléri. Ráadásul mindez hangsúlyozottan sok „ha”-val érvé­nyes. Sehol sincs megírva, hogy a kí­nai gazdaság még 30-40 évig a jelen­legi ütemben növekszik. Ráadásul a növekedés megoszlása aránytalan - szinte teljesen a keleti-parti terüle­tekre jut, míg az ország középső és nyugati részein több száz millió em­ber él elképzelheteden szegénység­ben. És itt eljutottunk a másik fontos kérdéshez - a kínai kommunizmus­hoz. Kicsit rázós leegyszerűsítéssel: Kína ma gazdasági értelemben annyira kommunista, mint a 19. századi Európa volt (ismétlem, szi­gorúan gazdasági értelemben). Minden propaganda, látszat és Mao kiskönyvecskéineknépszerűsége el­lenére ma Kína a kemény kapitaliz­mus és a még keményebb ázsiai dik­tatúra keveréke. Nem kommunista ország-bár a hatalmat hivatalosan a Kínai Kommunista Párt gyakorolja, ez is inkább hasonlít egy keleti ha­gyományokon nyugvó hiearchikus struktúrára, mint a klasszikus párt­állami rendszerre. A deklarált poli­tikai célok és a gazdasági és társa­dalmi realitás közötti ellentmondás, továbbá a gazdagság és a fejlettség hihetetlenül aránytalan elosztása olyan feszültségeket okoz, amelyek komolyan veszélyeztetik Kína stabil jövőjét és fejlődését. Ráadásul az or­szág korántsem olyan stabil, mint azt a pekingi központi hatalom lát­tatni szeretné. A hatalmas ország­ban évente több mint 10 ezer zavar­gás, felkelés tör ki, és ezek többsége nem etnikai alapú - nem az ujgurok, a tibetiek tehetnek róla. A papíron olyan hatalmasnak tűnő kínai had­sereg legfőbb feladata nem a geopo­litikai ellenfelekkel vívott harc, ha­nem a helyi zavargások, felkelések, tüntetések leverése és a diktatúra, valamint a pekingi központi hata­lom védelme. Egyébként, ha meg­vizsgáljuk a kínai írott történelem elmúlt 5000 évét, fontos következ­tetést vonhatunk le: a kínai állam magterülete mindig a Hoang-ho és a Jang-ce folyók körüli tengerparti te­rület volt. Amikor a központi mag erős volt, képes volt ellenőrzése alá vonni a periférikus területeket - mint ma is: Tibetet, Belső-Mongóli- át, az ujgur tartományokat, Tur- kesztánt. Amikor a központi hata­lom és a kínai ellenőrzés meggyen­gült, és ezek a területek vagy függet­lenedtek, vagy más geopolitikai központ befolyása alá kerültek. Visszatérve a hadsereghez: a kínai haderő nagyon távol van attól, hogy a térségben érdekelt más nagyha­talmakkal egy szinten legyen. Tech­nológiailag, hadművészetben és stratégiában, fegyverrendszerek­ben nem csak az amerikaiak múlják felül, hanem a japánok és az oroszok is. Ezért Pekingnek nem érdeke egy fegyveres konfliktus a közeljövőben ezekkel az országokkal - ez csak szélsőséges esetben fordulhatna elő. Ráadásul ez még elég sokáig így is marad, de egyet ne felejtsünk: az európai mentalitás alapján a nyuga­ti ember egy emberöltőben gondol­kodik (persze vannak, akik négy év­ben, de ez egy másik történet...), míg a kínaiak dinasztiákban, évszá­zadokban. Azért az ötezer éves írott történelemből táplálkozó gondol­kodásmód még akkor is komoly do­log, ha Mao szinte mindent megtett az ősi kultúra lerombolásáért. A lényeg tehát az, hogy Kínára úgy tekintsünk, mint ami valójá­ban: egy gyorsan fejlődő, de a lát­szat ellenére még viszonylag sze­gény országra, amely lehet a jövő globális hatalma, de egy nagyon komoly instabilitás-forrás is. Az ember tényleg nem tudja, mi lenne ajobb... KÉZ,IRAT Bikini MIKLÓS! PÉTER Tudom, a fürdőruhadivattal, kiváltképp, ha női, nem most, szeptember elején kell előhoza­kodni. Kussolnékis róla, mint kukkoló a nudisták pucérstrand­ján, ha brüsszeli sajtóértekezle­tén nem személyesen Robert Fico indítja el mosdatlan fantáziámat a Gyurcsány Ferenccel tartott kö­tetlen találkozója után. Amikor ugyanis „Fletó” arra emlékeztette derék miniszterelnökünket, hogy a minap publikált felmérés adatai szerinta 15évesszlovák fiatalok 40%-a „nem baráti” érzéseket táplál a magyarokkal szemben, akkor „II. JánošíkFiko” lazán alázavart a helyzet komolyságá­nak. ,Az ilyen felmérések-mond- tapajzánderűvel-olyanok, mint a női fürdőruhák; azt takarják el, amit mindannyian látni szeret­nénk ! ” Mit tagadj am, nem kívá­nom megelőlegezni, hogy mit fog/fogunk látni, ha egyszer le­hull ama zsebkendőnyi lepel is, és a kormányfői székből szemlélőd­ve a kormányfő is képbe kerül. A lehetőségekkorlátlanok s baljós előjelűek. Mostmégcsak ott tar­tunk, hogyelmosolyodunkapi- káns poénon, miközben a hivata­los kormányzat azt a látszatot kel­ti, hogy egyelőre nem lát valós ve­szélyt. Semaszóban forgó felmé­rés adataiban, sem a bő két esztendeje kormánypárttá avan­zsált „slopaizmus” bugrisszájú és magyargyűlölő megnyüvánulása- iban. Elvégre: a szó elszáll, meg nem is muszáj mindenből rögvest ügyet csinálni, ez utóbbival amúgy is csak gond van, egysze­rűbb elfelejteni, kislisszolni az el­határolódás erkölcsi kötelessége alól. Ráadásul a nacionalizmussal szembeni eltökélt küzdelem ott vagyon írva a kormányprogram­ban is, minek itt a bikini pántiiká- játbirizgálni?... Nos, amíg a bikini még takarja a lényeget, csupán annyit mondok: vagy eljött az éden, ahol nincs számonkérés, mertbűnsincs; vagy ez a megtestesült farizeus­kodás. Azért megtestesült, mert olykor bizony maga a miniszter- elnök sem tud és akármihez kez­deni a benne dühöngő populiz- mussal, ezért nemegyszer ő szin­tén aduászként blattól a magyar kártyával. Elvégre ő is csak prag- matistalélek: ha dacolni vagy szembe kellene menni a népaka­rattal, inkább lemond a finomko­dó tudatformálásról. Holott épp az ominózus felmérés árulkodik beszédesen arról, hogy a magyar- ellenesség, sajnos, intézménye­sülni látszik az országban. Éspe­dig a lentebb zajló folyamatok spi­rálján kúszik a jogállam felsőbb szintjei felé. Kultúrházakban, is­kolákban, plébániákon, önkor­mányzatokban, egészen az újfa­siszta szervezeteknek szavalgató előadóművészekállamfői kitün­tetéséig. ígyezigazán„alulróljö­vő kezdeményezés”, félreérthe- tetlenszándékokkifejeződése- ként. Egy olyan országban, ahola kisebbségi polgár csak annyit tud(hat)a demokráciáról, hogy az nem védi meg semmitől - így a gyűlöletkeltéstől, a kirekesztő gúnyolódástól sem. Ugyanis a demokratikus jogállamban, a bi­kinivel való blöffölés helyett, zéró toleranciát illenék érvényre jut­tatni az olyan koalíciós partnerrel szemben, aki épp a Fico-Gyurcsánymegbeszélés perceiben „turulmadaraknak ne­vezett magyar papagájokról” hab- latyol. Ideje volna észrevenni, hogy az erőszakot mindig a verbá­lis agresszió előzi meg; a tettleges fenyegetők szálláscsinálójaként pedig megjelennek az elszánt uszítok. Végre az ügyet kéne ész­revenni, a bikini alattiakkal kap­csolatos képzelgés helyett. Acsik- landó bámészkodásra ott a bi- zsergető nudistastrand, ahol vi- szontnembaj, ha elszaporodnak a meztelen csigák. KOMMENTÁR Kaukázusi bumeráng MAL1NÁK ISTVÁN Az unió hétfői rendkívüli Grúzia-csúcsának értékelése az európai sajtóban pont olyan volt, mint maga a csúcs: vegyes. Három pont­ban összefoglalható a lényeg. Egy: az uniós vezetők úgy döntöt­tek, hogy egyelőre nem döntenek, ezért utazik a jövő hétfőn Sar­kozy francia elnök Moszkvába - aztán majd meglátjuk. Kettő: az uniós vezetők mindeközben meg akarták őrizni arcukat, ezért áll a nyilatkozatban, hogy az EU-orosz kapcsolatokat új alapokra he­lyezni hivatott partnerségi szerződésről folyó tárgyalásokat szü­neteltetik mindaz ideig, amíg az orosz csapatok el nem hagyják Grúzia területét. Ezt komoly fenyegetésként is lehetne értelmezni, ha rögtön hozzá nem tették volna, hogy nincs szó Moszkva elleni szankciókról. Másrészt ebből a befagyasztásból Moszkvának semmi kára sem származik, hiszen a kapcsolatok a jelenleg érvé­nyes szerződés alapján is működnek. Három: ismét bebizonyoso­dott, hogy nincs uniós külpolitika, szakadás van, tagállami érde­kek vannak, és az erősebb kutya - győz. A Moszkva elleni kemé­nyebb fellépést sürgető, az orosz agresszivitás miatt érthetően ag­gódó új tagállamok mellé a régiek közül Nagy-Britannia és Svéd­ország csatlakozott, de vesztettek az orosz olaj- és gázszállítások miatt legjobban aggódó német-francia tengely vezette tömbbel szemben. Miután Moszkva elismerte Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét, több figyelmeztetés is elhangzott: ezt az orosz birodalom más, függetlenségre törekvő kis népei bátorításnak vehetik: érdemes szeparatistának lenni. A bumeráng Ingusföldön máris lecsapott. De előbb érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a tekintélyes The Washington Post szerkesztőségi cikket közölt az uniós csúcshoz időzítve. A lap szerint Moszkva kaukázusi agressziója nem Grúzia területe, hanem Európa új demokráciái ellen irányul, mert minél demokratikusabb egy szomszéd, a Kreml annál gyűlölködőbb vele szemben. A lap az utóbbi időben szokatlan keménységgel azt írja, Putyin Oroszországa egyre jobban hasonlít egy fasiszta államra, s az orosz valóság lényege, hogy az újságírókat és a liberális politi­kusokat elteszik láb alól, elfojtják a sajtószabadságot és a nyílt vi­tát. Ami Grúziában folyik, az nagyon is az ideológiáról szól, s az európaiaknak „annál nagyobb kárral kell számolniuk, minél to­vább tettetik, hogy ez másként van”. Mindenki tudja, Moszkva csak úgy tesz, mintha ki akarná vizsgál­ni, hogy ki ölette meg a Putyint bíráló neves újságírónőt, Polit- kovszkaját, a londoni Litvinyenko-gyilkosságot pedig a legfelsőbb szinten próbálják eltussolni. Az uniós csúccsal párhuzamosan In­gusföldön megölték Magomed Jevlojev ellenzéki vezetőt, újság­írót, egy ellenzéki honlap tulajdonosát. Rendőrök lőtték le. Eddig két hivatalos verziót közöltek. Egy: a repülőtéren fogták el, s a rendőrautó felé haladva Jevlojev el akarta venni az egyik kom­mandós fegyverét, amely a dulakodásban elsült. Kettő: Jevlojevet a rendőrök már az autóban lőtték le, majd a holttestet kidobták a gépkocsiból. Az ingusföldi ellenzék hétfőn tüntetésen követelte a gyilkosság kivizsgálását, a demonstrációt szétverték. Az orosz kommentárok szerint az ügy az egész Kaukázus biztonságát fel­robbanthatja, és a külföld (a Nyugat) kezét sejtik mögötte, akár­csak a Dél-Oszétia elleni grúz támadás mögött. Egy másik ellenzé­ki vezető, Jevlojev barátja kijelentette: ha a moszkvai központi ha­talom teljesíti követelésüket, akkor továbbra is az Oroszországi Föderációban akarnak élni, ha nem, akkor Európa és Amerika se­gítségét fogják kérni az elszakadáshoz. A Csecsenfölddel határos Ingusföld legújabb ügye annyira zűrzavaros, hogy kár is tovább ragozni. De a tanulságot Putyinéknak is le kellene vonniuk belőle. Nem fogják. Vagy esetleg tankokkal. FIGYELŐ Fekete-fehér házasságok Az USA-ban több mint 40 éve garantált szövetségi szin­ten a fehérek és feketék közötti házasság, a fajok közötti elkü­lönülés a társadalmi élet kü­lönböző színterein azonban nem tűnt el - hangzott el a Voi­ce of America rádió tudósításá­ban. A feketék és fehérek ve­gyes házasságáról, az ezzel kapcsolatos problémakörről egyre több szó esik Ameriká­ban, hiszen jó esély van arra, hogy a Demokrata Párt elnökje­löltjeként a fekete, kenyai apá­tól és fehér, kansasi anyától származó Barack Obama le­gyen a Fehér Ház következő la­kója. Akkor, amikor Obama szülei 1961-ben összeházasod­tak, több amerikai államban még tilos volt egy fekete és egy fehér ember frigyre lépése. Az amerikai legfelsőbb bíróság csak 1967-ben hozott határo­zatot arról, hogy a vegyes faji házasságokat tiltó rendelkezé­sek alkotmányba ütközőek. A rádió megszólaltatta a Virgini­ában élő fekete Charles Spear- mant és a fehér Nancy Bűntet­tet, akik kilenc éve házasok. Elmondták: otthon szokásos párként élik életüket, viszont bárhová mennek, az emberek a fekete-fehér házaspárt látják bennük. Tapasztalatuk szerint a fekete és fehér közösségek az amerikai társadalomban na­gyon ritkán vegyülnek, még Washingtonban is, ahol a legje­lentősebb a fekete kisebbség. ,A feketék és a fehérek általá­ban különböző templomokba járnak, nincs keveredés” - mondta Bumett, megjegyezve, általános jelenség, hogy a feke­te és fehér negyedek elkülönül­nek. Spearman szerint elég nyilvánvaló a faji szegregáció, amely „talán nem annyira szándékos, mégis létezik”. A VoA szerint az amerikai híres­ségek sokat tettek a faji elkülö­nülés enyhítéséért. Obama előtt Halle Berry Oscar-díjas színésznő vagy Tiger Woods, a golf szupersztáija igyekezett megváltoztatni a beidegződé­seket. Woods büszkén vallja af­roamerikai és ázsiai vegyes származását. (mti) (Peter Gossčmyi karikatúrája)-----------—i__,%r.__________i__i______________________ £___\ _________________- Mivel jó volt az idei gabonatermés, biztosan felmegy a kenyér ára.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents