Új Szó, 2008. szeptember (61. évfolyam, 203-226. szám)
2008-09-20 / 218. szám, szombat
PRESSZÓ * r. 2008. szeptember 20., szombat 2. évfolyam 37. szám 29. oldal Őszi divattrendek IV. Meleg maxipulóverek 30. oldal Exkluzív éjszakák az apácazárdában A tehetős utazók kedvelik a különleges helyeket 31. oldal Génvezérelt agglegények Tényleg a genetika befolyásolja a szerelmi életünket? Soňa Valentová: „A gyerekeimet foggal-körömmel védelmezem, s ha róluk van szó, médeai erő lakozik bennem" Szereti a magyar konyhát, a csípős ízeket Ez nem Ari, ez a jelenlegi kedvenc megy orvosi egyetemre, megtanítottam az Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék kezdetű dalra, szintén nagyon jó a kiejtése. Nem túl gyakran látja az egyetlen unokáját, ha az külföldön él. Az édesapja is szlovák, hiszem, hogy egyszer visszajön ide. Egy kapcsolat mélysége nem mérhető azzal, mennyire közel vagy távol vagyunk egymástól. Aki itthon van, vágyik a világba, s ha már ott van, akkor értékeli, mit hagyott otthon. Engem nem vonz Amerika, inkább más országok, azok pedig itt vannak Európában, elérhetők vonattal. Szeretek vonattal utazni, ilyenkor nem vagyok ideges, üldögélek, elsétálok az étkezőkocsiba. Valamikor sokat repültem, Prágába és más helyekre is, ahol forgattam, de soha nem menten a tengeren túlra, az nekem stressz. S minek izgassam magam fölöslegesen, én már minden stresszhelyzetet kerülök. A konfliktusokat is. Ez azért nem mindig egyszerű... Nem, de megoldható. Eljutottam oda, hogy képes vagyok a stresszt kezelni. Azelőtt nem tudtam, talán a temperamentumom miatt, talán amiatt, hogy nagyon érzékeny vagyok, s minden túlságosan is érint. Épp ezért kerülöm a stresszt, ez persze nem jelenti azt, hogy nem sírom el magam, nem élem át azt, amit át kell élnem a munkahelyemen. Ha konfliktusba kerülök vagy az igazság nevében meg kell védenem valakit, akkor (Soňa Valentová családi albuma) olyan vagyok, mint egy anyaoroszlán. A gyerekeimet is foggal-körömmel védelmezem, s ha róluk van szó, médeai erő lakozik bennem. Úgy hiszem, ezzel minden nő így van. A kromoszóma elméletével még a legidősebb tisztelőm, a Prágában élő Švejcar professzor, a szlovákiai gyermekgyógyászat megalapítója ismertetett meg. Ki- lencvenegy éves volt, amikor megismertem, százéves koráig voltunk barátságban, s rengeteget tanultam tőle. Nála a nő iránti szerelem az anya, az elkövetkező nemzedék Nézegetjük a fotókat, az egyiken kedvenc kutyájával, a másikon hatalmas virágcsokorral pózol. „A lányomtól kaptam, a férjem nem sokszor hozott virágot, másképp kényeztetett, úgy mondogatta, igyekszik többet nyújtani egy csokornál. S igaza volt.” Soňa Valentová, a szlovákiai színjátszás egyik nagyasszonya. URBÁN KLÁRA A félje, az ismert rendező Pavol Haspra, aki négý éve nincs közöttünk, gyengéden elhalmozta miden jóval. Komplex módon gondoskodott rólunk, ami nagyon hiányzik. Én lettem a családfő, s ez nem mindig jó, túl sok a felelősség, a gond, meg kellett tanulnom beverni a szöget, felakasztani a képet, füvet kaszálni, egyszóval a férfimunka is az én vállamra szakadt. S főleg a szervezés, de ez szerencsére annak idején is-az én dolgom volt. A férjem úgy mondogatta, hogy a rendezők általában csak névről ismertek, az én arcom viszont mond valamit, így ha elromlott az autónk, én mentem szervizbe. Technikai téren nem túl sok haszon van belőlem, még szerencse, hogy van két lányom, de ilyen tekintetben Katka sem ügyes, az idősebb Natalka viszont sok mindenhez ért, ezt az édesapjától örökölte. S nagyszerű gazdasszony. Ma már én is igyekszem, ezt azelőtt átengedtem a férjemnek, a férfiak kitűnő szakácsok. Számára pihenés volt a főzés, szívesen volt a konyhában, s bár én is szerettem ott lenni, inkább csak kisegítő és bevásárló voltam, no meg mosogató- és takarítónő, ő volt a főszakács. A konyhaművészete azon alapult, amit otthon, Kistapolcsányban az édesanyjától, amolyan igazi falusi konyhában megtanult, később ez keveredett az én mamám főztjével, amiből nem hiányoztak a magyaros ízek sem. A szüleim Nagyszombatban éltek, anyám Kassa mellől származott, ezeken a helyeken annak idején magyarul és németül is beszéltek, a kultúrák keveredtek. Mindmáig nagyon szeretem a magyar konyhát, a finom csirkepaprikást, a pikáns ízeket, a töltött paprikát, s ha Budapestre megyek, végigkóstolom. Gyerekkoromban gyakran átjártam a szünidőben, az édesapám volt a legfiatalabb a hét testvér közül, s két nővére is odament fétjhez. Ennek köszönhetem, hogy magyarul is tudok... Igen, én beszélek magyarul, de nem irodalmi nyelven, mindent megértek, bevásárolok, de komoly filozófiai vitákba nem bocsátkozhatom. A gyerekeim pontosan ellesték a kiejtést, s ha néhány mondatot elhadarnak, mindenld azt hiszi, hogy tökéletesen tudnak magyarul. Az unokámat is, aki Spanyolországban él, s most Névjegykártya Soňa Valentová, színésznő 1946. június 3-án született Nagyszombatban. Gyerekkorában zongorázott és balettozott. 41 éve a Szlovák Nemzeti Színház tagja, több mint 200 szerepet játszott el. számtalan filmből és tévészerepeiről is ismert. Férje Pavol Haspra rendező 2004-ben hunyt el. Két Iá- 4$ nyavan: Natália és Katarína. — I Miért aggok a legények? Valószínű, hogy a férfiak 99,9 százalékában benne él a nem- megmondtamhogybontottcsir- kéthozzál, bontottcsirkét, bon- tottcsirkééééééééét-effektus. Csak a fiatalabb korosztály kedvéért részletezem valamelyest: a magyar tévében futott egy reklám, még az átkosban, persze, de talán már nem a trombiták korában, melyben egy férfiú hazaszállított becses nejének mindent, mi szem s szájnak ingere, az asszonyka viszont azzal lökte ki az ajtón, hogy: nemmegmondtam stb. (A mestermunkát Sajdik Ferenc karikaturista végezte, ez volt az egyetlen reklám, amelyet fenntartások nélkül fogadtam, később imádtam. Felülmúlhatatlan volt, de ez itt nem a reklám helye.) Igen, ezek vagyunk mi, nők. Nekünk semmi sem (elég) jó, mi semmivel sem vagyunk elégedettek. Ennek oka lehet az is, hogy ha belenézünk a tükörbe, nem találjuk elég szépnek, vonzónak magunkat, ezért aztán a fekete hajunkat szívünk szerint szőkére festenénk (még szerencse, hogy elszaporodtak a szőke nőkről szóló viccek), vastag szemöldökünket vékonyra tépkedjük, a vékonyát ceruzával mesterségesen megvastagítjuk, formás ajkunkat vörösre pingáljuk, s ha a rúzs elcsúszik, lóg a szánk széle, a vidám szeplőket kiégettetjük, sima hajunkat bodorít- tatjuk, a göndört kivasaltatjuk, lábunkat keskeny, de legalább tízcentis sarokkal ellátott cipőben gyötörjük, derekunkat, hasunkat mutogatjuk fűnek-fá- nak, szűk szoknyában pipiske- dünk, egyszóval mindent elkövetünk annak érdekében, hogy önmagunkból a lehető legkevesebbet mutassuk, s azt játsszuk a világ, persze elsősorban a nőtársak, de szívünk szerint a férfiak előtt, hogy okosak vagyunk, szépek és szerények. E tökéletesség jegyében várjuk el a férfiaktól, hogy ők maguk is tökéletesek legyenek, s természetesen munkájukat se adják alább. Még akkor se, ha például szöget vernek a falba. Mert amilyen kétbalkezesek, biztos, hogy görbén áll a szög, s arra nem lehet képet akasztani, arról meg nem is szólva, hogy a másik kalapácsütés után felszisszenek, káromkodnak, orvosért könyörögnek, már könyökig gipszben látják valódi bal karjukat. Grendel IIUUI Ágota I
