Új Szó, 2008. szeptember (61. évfolyam, 203-226. szám)
2008-09-20 / 218. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. SZEPTEMBER 20. www.ujszo.com Vano Robert: „Az ügynökségnél már nem tudnék továbblépni. Azok a fiúk, akiket elindítottam a pályán, New Yorkban, Milánóban, Londonban modellkednek... v Hatvanadik születésnapja alkalmából: interjúkötet Bár megjárta már a poklot is, most megjelenő könyvének címében mégis azt állítja: Néha éden. Mármint az élet. Vano Robert, a Prágában élő, ám a világ számos országában ismert, érsekújvári születésű, magyar fotográfus két albuma (Love you from Prague, Boys and roses) után ezúttal izgalmas pályaképét kínálja az olvasóknak. SZABÓ G. LÁSZLÓ Fotóit a világ legrangosabb magazinjai, köztük a Harper’s Bazaar, a Vouge, az Elle, a Cosmopolitan közük, kiállításai eljutottak Bécsbe, Müánóba, Londonba és New Yorkba is. A Csehországban megjelenő életrajzi kötet - a művész hatvanadik születésnapja alkalmából - a napokban kerül boltokba, Vano Robert azonban már a magyar kiadás lehetőségét keresi. Vannak még egyáltalán rokonai Érsekújvárban? Már a mami is meghalt, de ha élne, biztosan kíváncsian olvasná a könyvet. Természetesen magyarul, hiszen csehül nem beszélt. S a fia már olvasta? Csak részleteket olvastam belőle, az egészet még nem. Nyilván egészen másról szólna a könyv, ha egy korombeh riporter faggatott volna, David Hrbek azonban húsz évvel fiatalabb nálam. Bizonyos dolgokat tehát meg sem élhetett, így nem is értett a beszélgetés során, meg kellett magyaráznom neki. Főleg a háború előtti eseményeket, amikor a nagyit emlegettem, a családot, meg amikor hol ide, hol oda csatoltak bennünket. Amikor a mami testvéréről beszéltem, a Hor- thy-időszakról és a nyüasokról, arról David Hrbek nagyon keveset tudott, sok mindennek utána kellett néznie. Tisót is belekeverte volna a szövegbe, hiába mondtam neki, hogy Érsekújvár környékén nem volt Tiso, de hogy azt jobban értenék az olvasók, mondta. Csakhogy a történelmet nem lehet átírni. A mamika Horthyról beszélt, nem Tisóról. A hippimozgalmat is meg kellett magyaráznom, mert az nem a hetvenes évek Amerikájában született, hanem a hatvanas évek közepén. Természetesen más, ha va- lald csak ír róla, és egészen más, ha valaki a részese volt. A könyv tehát hatvan éve legfontosabb mozzanatait adja közre. Igen, de végül mégsem. Ha én írtam volna, biztosan más lenne, másról szólna, de még nem írtam könyvet. Itt kérdeztek és válaszoltam. Mindenről csak egy olyan könyvben szólhatnék, amelyet én magam vetek papírra. Egyszer ennek is eljön az ideje. A folytatást valószínűleg egyedül írom. Elmegyek majd egy erdőbe, egy üres házikóba, vagy a tengerhez, és ott fogom feljegyezni mindazt, ami a mostani kötetből kimaradt. Meglepett: egy évvel azelőtt, hogy elhagyta az országot, még színésznek készült, Pozsonyban felvételizett, de aztán... ... nem lett folytatás. Paľo Bielik ült a felvételiztető bizottságban, erre mind a mai napig emlékszem, hiszen ő játszotta Jánošíkot, és talán Müan Kňažko is akkor felvételizett, amikor én. Elküldték a felvételi anyagát... Botto, Hviezdoslav, Božena Nemcová, pár szlovák népdal... nekem ezek nem kellettek. Lehet, hogy én már akkor is más voltam, mint a többiek. Arra gondoltam, ha mindenki ezt fogja mondani, ezeket a szerzőket, akkor az nekem nem lesz jó, úgyhogy én Oscar Wilde, Arthur Miller és Pasolini mellett döntöttem. Mikor is? Hatvanhatban. Amikor ez mind „nyugati témának” számított. Engem meg kommunisták fel- véteüztettek. De hát tehettem én róla, hogy a kötelező olvasmányok helyett Viscontit meg Sagant olvastam? Engem ők érdekeltek. A nem kívánt és a tiltott szerzők. Tehát gyűjtöttem a rosszpontokat. És akcentusom is volt. En a Pal’ot simán csak Palonak ejtettem. Nem selypítve, hanem rendesen, keményebben. Spanyolországban sem azt mondtam, hogy uny café, én így nem tudok beszélni. Engem nem érdekel, hogy anno selypített a spanyol király, és az egész országnak őt kellett utánoznia, nehogy hülyének nézzék, s aki nem úgy ejtette ki a szavakat, mint ő, azt lefejezték. Én fütyültem a Palora, nekem az Palo volt. A Prší, prší, len sa leje című szlovák népdal helyett pedig olasz táncdalt énekeltem, Gigliola Cinquetti Non ho l’etá című nagy slágerét, mert az nagyon tetszett. Meg is kérdezték tőlem a felvételi végén, hogy maga szlovák dalt nem ismer, vagy Bernoláktól valamit? És hogy „magának ugye, Nyugaton élnek a rokonai?” Senkim sem élt nyugaton, de amikor kiderült, hogy érsekújvári vagyok, vagy ahogy én mondtam: Ne Castle-i, mert az valahogy jobban hangzott, mint a Nové Zámky, rögtön belekötöttek a kiejtésembe, hogy ,ja, akkor magyar, menjen el egy évre Komáromba, a Magyar Terülteti Színházba, aztán próbálkozzon újra!”. Csakhogy Komárom nekem akkor ugyanolyan eldugott hely volt, műit Érsekújvár, ahonnan ki akartam törni... ha odamegyek, akkor maradok ott, Isten háta mögött. Pozsonyról meg azt hittem, az már New York. Mindenki oda vágyott. Úgyhogy azt mondtam: én nem megyek Komáromba, szeretnék Pozsonyban maradni. Nyüván láttak bennem valamit, mert megkérdezték, hogy „akkor most mi legyen?” S valaki azt tanácsolta, menjek akkor egy év gyakorlatra az Operába. A karba. Nyilván jól énekelt. Szerintem pocsékul. De maradtam. Vagyis beálltam statisztának. Katonának, meg az ég tudja, minek. Ott lehettem a Nabuccóban, az André Cheniér-ben. Mappatartóban hordtam magammal mindenféle papírokat, mert szöveget sem kaptunk, de úgy akartam kinézni, mint a vezető énekesek, kottával a kezükben. Hadd lássák, hogy én is vagyok valaki. A bemutatóra mi is kaptunk színházi jegyet, amit én mindig szétosztottam a szökőkútnál. Alakulhatott volna nyüván másképpen is a sorsom, de tizennyolc évesen nem voltak ösz- szeköttetéseim, Érsekújvárból nézve minden iszonyúan távolinak és bevehetetlennek tűnt. A gimnázium utolsó évében már a katonaságtól rettegtem. Közeledett a sorozás, miközben tudtam, ha felvesznek a színművészetire, megúszom az egészet. Az Operában töltött egy év után kellett volna ismét felvételiznem, december 7-én azonban már be kellett vonulnom, ezért két nappal előtte elhagytam az országot. Hatvanhét, december 5. Leléptünk a barátaimmal. De mivel az emberek többsége Ausztriába és Németországba ment, vagy éppen Svédországba, mi Olaszországot választottuk. Bizonyára a filmek hatására. Visconti, Pasolini... és az olaszok ugye, mindenre azt mondták, hogy domani, domani... holnap, majd holnap... és ez nekem is nagyon tetszett. Volt pár jugoszláv barátunk Pozsonyban, akik újságírást tanultak, otthon megdézsmáltam bélyeggyűjtő apám drága albumait, hogy pénzem legyen az útra. Jugoszlávián keresztül eljutottunk Olaszországba, ahol aztán nyolc hónapra menekülttáborba dugtak bennünket. Voltak ott csehek, szlovákok, magyarok, lengyelek, de mivel nem töltöttük még be a huszonegyedik évünket, gyorsan kiközvetítettek bennünket Amerikába. Nekem találtak egy 1914-ben emigrált magyar családot, és így kerültem New Yorkba. Ha más családot választok, Idahóba visznek, én viszont nem akartam Idahóba menni. Úgy gondoltam, New Castle-ból New Yorkba vagy Hollywoodba menjen az ember. A kint töltött huszonhárom év alatt előbb üveggyárban, majd egy előkelő fodrászatban dolgozott, később styüst lett, maszkmester, majd fényképész-asz- szisztens, végül főállású fotográfus. Mire tanította meg Amerika? Elsősorban önállóságra. Amit kint láttam, az végül ide is eljutott, csak harminc-negyven éves késéssel. Amikor kimentem, minden új volt számomra. Még a Coca-Cola és a Marlboro is. Soha senki nem állt mellettem. Minden helyzetben csak magamra számíthattam. Ha öt percet késtem a munkából, az percenként mínusz harminc dollárt jelentett. Levonták a fizetésemből. Volt egy orosz lány a fodrászatban, ahol dolgoztam. Tizenküenc éves lehetett, mint én. Sokáig nem beszéltem vele. Vagy másfél évig. Egyszer aztán megkérdezte, mi bajom vele, netán zavar, hogy orosz? Túdta, hogy a szovjetek megszálltak bennünket. „De hát én is azért vagyok itt, mint te! - mondta. - Gyűlölöm a kommunizmust.” Addig ez meg sem fordult a fejemben. El sem gondolkoztam rajta, hogy neki vajon miért lett elege a hazájából. Ezt követően döbbentem csak rá, hogy aki bevándorlóként került Amerikába, az nem érezte jól magát ott, ahol addig élt. És onnantól fogva mind egyformák vagyunk. Ott már senki sem magyar vagy orosz, német vagy lengyel, ott nem lehetsz ez is, meg az is, mert választanod kell. És állandóan dolgozni kell magadon. Ha leállsz, véged, jönnek a többiek. Tizenhét éve prágai lakos. Meg sem kérdezem, miért nem Pozsonyt választotta. Megszerettem Prágát. Az első öt évben, 1990-től kezdve csak jöt- tem-mentem. Itt voltam egy kicsit, aztán utaztam vissza New Yorkba. 1995-ben beindult az Elle, a vüág egyik legrangosabb magazinjának cseh változata, és felkértek, hogy legyek a művészeti igazgatója. Tetszett a munka, elvállaltam. De 2000-ig turista voltam Párágban. Most már helyi lakos vagyok, amerikai útlevéllel, de minden hat hónapban meg kell hosszabbítanom az itt-tartózkodási engedélyemet. Azt mondták, kétszer tíz évet tölt- hetek itt, de hogy mi lesz utána, nem tudom. Ki fognak rakni? Visz- szaküldenek Amerikába? Prága nagyon közel áll hozzám. Szeretem az energiáját. Ha új helyre megyek, a második nap után megérzem, tudnék-e ott élni. Londonban például biztos, hogy nem. Ott ideges leszek. New Yorkban rend van, átlátom a várost, de itt, Prágában is nyugodt vagyok. A csehek nem állítanak meg az utcán, békén hagynak, mindenki megy a maga dolga után. Vidéken bizonyára máshogy élnek az emberek, oda viszont nem vágyom. Négy évet húzott le az Elle-ben, a következő négy évet pedig a Czechoslovak Models ügynökség „férfiosztagán” töltötte. Modelleket fényképezett és közvetített ld külföldre. Ennek most vége. Új lehetőség előtt állok, ezért kell búcsút vennem az ügynökségtől. Könnyű szívvel teszi? Végül is igen. Az ügynökségnél már nem tudnék továbblépni. Azok a fiúk, akiket elindítottam a pályán, New Yorkban, Müánóban, Párizsban, Londonban modellkednek. Újabbakkal nem dolgozhatok, mert a tizennégy éves lányokhoz tizenhat éves fiúk kellenek. Ez a trend. Egy harmincéves modell úgy festene a lány mellett, mintha az apja lenne. Ezért kellenek a fiatal fiúk. Őket viszont nem engedik külföldre a szüleik, mondván, túl fiatalok még erre, majd tíz év múlva menjenek. Tíz év múlva azonban már nem lesznek érdekesek New Yorkban, és én sem tudok rájuk annyit várni, s az is lehet, hogy akkor már a temetőben leszek. Hiába győzködöm a szülőket, hogy engedjék el a fiukat, hajthatatlanok. Pedig, ha egy év múlva folytatják itthoni tanulmányaikat, akkor is megérné nekik, ha másért nem - világot láttak. Az iskolából viszont nem maradhatnak ki két hetekre. A lányoknál is hasonló a helyzet. Két hét alatt senkiből sem lesz Claudia Schiffer. Amerikában ez másképpen működik. Egy tizennégy éves lány az édesanyjával és a tanítónőjével megy modellkedni Párizsba, s amíg ő válogatásokra jár, addig a mama a nagyáruházakban vagy a Louvre-ban sétálgat. Nálunk csak a modellt fizetik, a kíséretet nem. Milánót sem tudja állni anyagüag egy család, nem még Amerikát. S amíg tizenéveseket kémek tőlünk, addig nem tudok kit felajánlani, annak pedig, hogy tétlenül üljek az irodában, semmi értelmét nem látom. Ezek szerint a legjobbkor jött a Cseh Televízió felkérése. Új műsort indítanak Life Style címen, annak leszek a főszerkesztője. Régi dokumentumfelvételek, híradók szolgálnak majd alapul a műsorhoz, azokkal összevetve mutatjuk meg, hogy festett például egy piknik, egy karnevál vagy egy vasárnapi ebéd a húszas-harmincas években, és hogy néz ki ma. Egy évben negyvenhárom műsorunk lesz, januárig, amikor kezdünk, nyolc részt kell leforgatni. A fényképezőgépet, gondolom, nem fogja letenni. Csak az első két hónap lesz húzós, utána már nem kell éjjel-nappal forgatni, vágni, szerkesztem. Annyit pedig kibírok fényképezés nélkül. Annál jobban élvgezem majd a folytatást. A Love you from Prague vagy a Boys and roses is folytatódik? Nem akartam egyszerre két könyvvel jelentkezni. A Néha éden- ben is lesz néhány hasonló jellegű fotó a családi album képei mellett, új albummal azonban jövőre állok az érdeklődők elé. Abban negyven év termését mutatom majd meg. Lesznek benne házak, virágok, fiúk, lányok, idősek és fiatalok. Vaskos kötet lesz, az már biztos. A Laika Gallery-hálózat jóvoltából pedig a könyvben szereplő képeket kiálütáson is bemutathatom. Sal- gado után most mellém állt a vüág- hírű cég, s Prágát követően, ahol az Orloj melletti kiállítóteremben tekinthetik meg az anyagot, Berlin, Párizs, New York és San Francisco a következő néhány állomás. Kíván még többet ennél? Igen. New Yorkban a Metropolitan Museumot vagy Párizsban a Pompidou Központot. Azok is jó helyszínek. De nem baj! Majd legközelebb.
