Új Szó, 2008. szeptember (61. évfolyam, 203-226. szám)
2008-09-13 / 213. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2008. SZEPTEMBER 13. www.ujszo.com , KÖNYV A SZALONBAN Abban reménykedünk, hogy valamit sikerült befolyásolnunk, de ez illúzió. Mit tehetünk? Ki tehet erről? Tizenhét év más gyerekeivel Teljes csőd MOLNÁR MIRIAM íróember nem tehet egyebet: ír - ha jó történik vele, de még inkább, ha rossz. Tereza Bouč- kovával sok jó nem történt élete során, így volt miről írnia, és tehetséges író lévén a szerencsétlenségéből legalább jó irodalmat tudott kreálni. A már első prózáival kitűnt és díjakkal kitüntetett szerző híres apjának árnyékában és annak hiányában nőtt fel, mert az elvált apa, Pavel Kohout író és disszi- dens nem tartotta régi családjával a kapcsolatot. Ez nem akadályozta meg Tereza Boučkovát abban, hogy húszéves korában aláírja a Charta 77 című kiáltványt. Ennek következtében a titkosrendőrség kihallgatta, évekig figyelte, és az elvtársak arról is gondoskodtak, hogy csak takarítói állást sikerüljön találnia, annál jobbat sosem. (Talán emlékezünk még arra: a csodás kommunizmushoz vezető úton haladó szocialista hazánkban a teljes foglalkoztatottság volt az ideál, mi több, aki nem „tudott” munkát találni, az nyilvánvalóan munkakerülő volt, ezért büntetendő. A rendszer ellen nyíltan állást foglalókat úgy tudták csapdába csalni, hogy a feketelistán levőket senki sem merte foglalkoztatni, viszont ha munka nélkül voltak, törvénysértést követtek el. így lett sok értelmiségiből fűtő, Boučkovából takarítónő, hiszen más választásuk nem volt.) És hogy a baj csőstül szokott jönni, azt az is bizonyítja, hogy amikor Tereza Boučková anya szeretett volna lenni, az sem sikerült. Több elvetélés után ezért férjével úgy döntöttek, örökbe fogadnak két gyermeket. Az elszigetelt Prága melletti vidéki falu határában élő családról már Boučková előző prózáiban is olvashattunk, az idén kiadott könyve, A kakas éve az örökbefogadó szülők teljes csődjéről számol be. A regény elején azonnal világossá válik, hogy az írónő beemelte a fikcióba életének fontos történéseit, hiszen leírja a Csehországban mára már legendává vált interjújának - amely után rasszistának s rosszabbnak is nevezték - visszhangját, valamint két örökbe fogadott roma fia elzüllését. Az idősebb fiú, Patrik ekkorra már elérte a nagykorúságot, így nem gátolhatta meg senki abban, hogy az utcán éljen. A fiatalabbik, Lukáš pedig tizenhét évesen nevelőintézetbe került, miután bátyja példáját követve ő is lopott, drogozott, és nem járt haza. A regény narrátora, az anya, nem tudja, mit kezdjen kudarcával. Az írás nem megy neki, úgy érzi, szülőként kudarcot vallott, kapcsolata férjével hol megerősödik, hol gyengül, és állandó rettegésben él. Barátja tanácsára jegyzi napi történéseit, és próbál harmadik fiával foglalkozni, aki, mintha csak a sors rossz vicceként akkor született, amikor már letett arról, hogy szülni fog, és amikor mindkét roma fiút örökbe fogadta. Ezzel a kisfiúval, aki nem lop és jól tanul, anyjának nincs ideje foglalkozni, hiszen a két bátyja által okozott folyamatos rendőrségi és ügyészségi ügyeket kell intéznie. Aki nem élte meg, nem tudja elképzelni, milyen az, amikor a szülő pénteken nem vásárolhat be élelmiszerből egy hétvégére sem, mert másnap reggelre a spájzból és a hűtőből minden eltűnik. Amikor nem sütheti meg előre a karácsonyi aprósüteményt, mert az is egy nap alatt eltűnik. Amikor zárni kell a szobák ajtaját, és dugdosni kell mindent, mert minden értékes tárgy azonnal eltűnik. Amikor a szülő a pénztárcájával a hóna alatt mozog a lakásban is, azzal megy vécére is, mert ha csak egy pillanatra is levenné róla a szemét, nem maradna benne egy fillér sem. Amikor a gyermek elviszi szülője vagy öccse cipőjét, születésnapi ajándékát és tönkretéve hozza vissza, vagy vissza se hozza. A következmény pedig düh, tehetetlenség és az újabb gaztettektől való rettegés. Mindezt az a gyermek kényszeríti szüleire, akinek otthont, sze- retetet és családi életre való esélyt adtak az adoptáló szülők. Ez a két gyerek, sajnos, nem tudta kihasználni a számukra kínálkozó esélyt, nem akartak tisztességes ember módjára élni, nem kértek a gondoskodó szeretetből sem, és nem érdekelte őket a szüleik által állított jó példa sem. A két fiú, annak ellenére, hogy nem vérbeli rokonok, egyforma életformát választ magának. Boučková a fent említett interjúban őszintén beszél arról, mi történt családjával, és óva int mindenkit, aki romantikus elképzelések alapján akar gyermeket örökbe fogadni, mondván, jól gondolja meg, hiszen ami vele történt, másokkal is megtörtént már, és megtörténhet a jövőben is. Ugyanakkor azt is elmondja, hogy ha ma újra hasonló döntés előtt állna, újra az örökbefogadás mellett döntene. Figyelmeztet viszont arra, hogy a más etnikumból származó gyerekek, akik az árvaházakban csecsemőkorukban nem részesültek semmilyen szere- tetben, később genetikai adottságaik és a szeretetnélküliség miatt nehezebben szocializálódnak a társadalom által elfogadott csa- ládmodellbe. (Egyébként ez a mondat keltett felhördülést a cseh sajtóban, és emiatt bélyegezték Boučkovát rasszistának, s őt okolják amiatt, hogy csökkent a csehországi roma gyerekek örökbefogadása.) Az idén az egyik csehországi tévécsatorna félórás beszélgetést sugározott Tereza Boučkovával A kakas éve kapcsán. Az írónő újból elmesélte családja történetét, megválaszolva a legkellemetlenebb kérdéseket is. Két nevelt fiuk által nem akármilyen poklon ment át férjével. A kakas éve remek irodalom, ezenfelül pedig pontos szociológiai esettanulmány, mert az író a saját tragédiája alatt is elsősorban megfigyelő. És Tereza Boučková remek megfigyelő, aki nem szé- gyelli leírni a kudarc, a kétségbeesés és a kilátástalanság érzéseit sem. Ha más nem, a világnak legalább ilyen haszna lett a szerző személyes tragédiájából. (Tereza Boučková: Rok kohouta. Praha, Odeon, 2008,336 o.) Amikor Tereza Boučková és férje, Jiŕí évekkel ezelőtt berouni házukba két kisfiút hoztak a csecsemőotthonból, úgy tűnt, esélyt kaptak arra, hogy családot alkothassanak. Főként a két örökbefogadott kisbaba. Ma Tereza már nem biztos ebben. S olyan kérdések emésztik, melyekre nehezen található válasz. IRENA J1RKŰ Amikor telefonáltam, épp bíróságon volt. Pereskedik? Nem, arról született döntés, hogy a középső fiunk a diagnosztikai központba kerül-e. Mi ugyan megegyeztünk a szociális gondozóval, hogy ne kelljen oda mennie, de a bírósági döntésre is szükség volt. Hogy megértse, komoly a helyzet. Mit követett el? Elkövetett? Ez nem jó szó erre. Évek óta meglop minket. Ő a mi házi szarkánk. Megtanultunk pénztárcával vécére járni. Éjjel meg az ágyunkban tartjuk a dolgainkat. Záijuk a hálószobát. Nem is a pénz eltűnése fáj, hanem a csalódás. Hogy mintha a foglyai volnánk. Nekünk kell ébernek lennünk, mi nem feledkezhetünk meg arról, hogy lop... Ő megszokta, hogy felháborodunk ugyan, de semmit se tehetünk. A pszichiáter, akihez már évek óta járunk vele, a szociális gondozót ajánlotta, megfogadtuk a tanácsát, nem először. Ő segített a legidősebb fiunkkal is. Ő már felnőtt. Mit csinál? Nem tudom. Egy nappal a tizennyolcadik születésnapja előtt belekeveredett valami betörésbe. Mivel addig semmit nem követett el, megúszhatja feltételes szabadság- vesztéssel. Csakhogy egyszer sem jelent meg a kihallgatáson. Csak mi voltunk jelen, a szülei, meg a kurátora, az ügyvéd és a vizsgáló. Ötször nem jelent meg, pedig mindenki segíteni akart neki, hiszen ha börtönbe kerül, vége. Most, hatodszorra végre megjelent. Legalább ennyi. Hűvös tárgyilagossággal beszél. Mikor legutóbb itt jártam, tízévesek lehettek a fiúk, s ön azt mondta, aligha tudja őket befolyásolni, de talán sikerül belőlük rendes embertnevelni. Én úgy tudtam, az ember nem születik tolvajnak. Az élet megmutatta, hogy minden másként van. Nem akartuk a fiúkat olyasmire kényszerítem, amire nem képesek, noha a legidősebb tavalyig középiskolába is járt, de szentül hittük, hogy becsületes ember válik belőlük. Hát ez se sikerült. Még megváltozhatnak, hiszen kamaszok. Mindketten orvosilag megállapított személyiségzavarban szenvednek, ez adottság. Egyrészt a gének határozzák meg, másrészt a fogamzásuk körülményei. S persze az első év, melyet szülők nélkül töltöttek. Az érzelmek hiányának nagy jelentőséget tulajdonítok. A két fiú, akiket örökbe fogadtunk, két teljesen különböző személyiség. Merthogy a szüleik sem azonosak. Egyikük fürge, a másik ellenkezőleg, egyikük érzéketlen, a másik túlér- zékeny. De mindkettőnek ugyanazok a problémái. Az a sok év, amit önökkel töltöttek, nincs rájukhatással? Most úgy látom, nincs. Mindig abban reménykedünk, hogy valamit sikerült befolyásolnunk, de ez illúzió. Miért? Mit tehetünk? Ki tehet erről? Ők nem tehetnek arról, hogy olyanok, amilyenek. Akkor mi legyen? Mindez előfordulhat a vér szerinti saját gyerekkel is. Igen, én is sok borsot törtem a szüleim orra alá a testvéreimmel, de volt egy közös érdekünk, a családi érdek. A mi idősebb fiainknak semmihez nem fűződik érdekük. Nincsenek céljaik, mindent erőfeszítés nélkül akarnak megszerezni. Vagy nem is akarnak semmit megszerezni, csak ne kelljen erőlködniük. Tavaly, amikor a családunk feltartóztathatatlanul szétesett, már én is föladtam. Ha nem lett volna a legkisebb fiunk, akit én szültem, s akivel semmi gond nincs, hát, nem is tudom. Közben paradox módon szinte figyelemre se méltattam őt, akkora gondozón zúdult ránk. Majdnem elpusztított a hiábavalóság érzése. A hiábavalóság érzése a legrosszabb. Korábban úgy tűnt, úrrá tud lenni a helyzeten... Sosem volt egyszerű, de sokáig tényleg győztük. Mondjuk, a példamutatás nem működött, a motiváció sem. Ha a férjemmel úgy kezeltük őket, ahogy szerettük volna, tehát liberálisan, egy csapásra annyi szörnyű problémánk lett, hogy muszáj volt tőlünk idegen módszerekhez is folyamodnunk. Ellenőriztük őket. Telefonáltunk az iskolába, mindennek utánanéztünk. Megtanultuk a zsebeiket átkutatni, rendszeresen jártunk a zálogházba... A zálogházba miért? Mert a középső fiunk oda hordta a dolgainkat. Nem a dolgok hiánya fájt, hanem hogy a hozzá legközeTereza Boučková (1957) lebb állókat fosztogatja. A pszichiáter, akihez járunk vele, azt mondja, ne szívjam mellre, mert a fiunk nem tehet róla, a kényszer erősebb nála. Hogy nekem kell mindent megtennem ahhoz, hogyne lophasson. így aztán a telefonnal alszom, a retikü- lömmel, a rádiómmal... Alegidősebb fiú is ilyen? Ebbe a betöréses ügybe csak belekeveredett. Legalábbis ebben bízom. Vele az a probléma, hogy mintha nem is e világban élne. Kiskorában mindig elveszett, órákig kerestük. Vagy más gyerekeket csalt el a városba, az erdőbe. Majdnem felgyújtotta a házunkat. Nem figyel oda semmire. Közben meg nagyon ügyes, ezért is furcsa ez. Önökkel él? Nem, még tizennyolc éves kora előtt csavarogni kezdett. Három- naponta járt haza, elképesztő állapotban. Dolgozni nem akart, s minden tettéért mi feleltünk. Attól féltünk, hogy kölcsönt vesz fel, s törleszthetjükéletünkvégéig. Akkor keresték fel a szociális hivatalt? Igen, mert már az öccsét is magával csalta. Ma már felnőtt, szabad ember, azt csinál, amit akar. Többször látjuk őt, néha úgy néz ki, mint a koldus, máskor rendezett és elegáns ruhája van. De hajléktalan. A legkisebb fia miatt nem aggódik? Már nem. Minden a természet kérdése. Tizennégy éves, kiegyensúlyozott, pontosan tudja, mettől meddig mit lehet. De nem lesz könnyű élete neki se. Alighanem folyton a bátyjait fogja majd a sla- masztikákbóí kihúzogatni. Férje hogy bírja? Ő szerencsére munkába jár, reggel megy, éjjel jön haza. De nem is gyötrődhet, hiszen ha mindketten letargiába esnénk, mi lenne ve(ČTK/Petr Eret) lünk? Én sajnos otthon dolgozom, és nehezebben is viselem. Tavaly már élni se akartam, de a férjem előtt igyekeztem derekasan viselni a terheket. S kibírta a házasságuk? Persze, mert mindannak ellenére, ami történt, s ami folyton távolított, majd közelített bennünket egymáshoz, nagyon mély a kapcsolatunk. Ha nem az volna, nem bírta volna ki. Ha ma döntene, rábeszélné férjét az örökbefogadásra? Nem én beszéltem őt rá, közös döntés volt. Talán ezért is tudtuk aztán elviselni. Az örökbefogadásról folyton gondolkodom, de ma mindenkit lebeszélnék róla. Ha ismét harmincéves volna? Akkor igen, újra belemennék. Sokan akartak róla lebeszélni, de nem hittem nekik. Azt gondoltam, valamit elrontottak vagy nem jól csináltak, vagy nem szerették eléggé a gyereküket... Nekem is eszembe jut néha, hogy a saját gyerekeim mellé még valakit örökbe fogadok... Az örökbefogadással nem lehet valami másnak a hiányát pótolni, úgyszintén nem szabad úgy felfogni, hogy valakit megmentünk általa. Sokkal nagyobb ok kell hozzá, az a tény, hogy másként nem lehet gyereke. Nekünk másként nem lehetett. Csakis ezért csinálnám újra. De jobban válogatnék. Válogatna? Ezt a törvény nem engedi. De el sem tudom képzelni, ahogy járok a kisbabák közt, és válogatok: ezt nem akarom, az talán szóba jöhet... Nem úgy, úgy én sem. Hanem rákérdeznék, kik voltak a biológiai szülei, min mentek keresztül, s min ment keresztül a csecsemő. Ha semmit sem tud az ember, nehéz bizonyos helyzeteket megértenie. S alighanem azt is meggondolnám, neveljek-e más etnikumú gyermeket. Mert azt tapasztalom, hogy nem lehet mindent mindennel összeegyeztetni. Vagyis hogy az emberben a generációk során sokkal több minden raktározódik el, mint gondolnánk. Nehéz az örök- befogadás. Ha rajtam múlna, eltörölném. Azt mondta, újra belefogna, most meg azt, hogy eltörölné a lehetőségét is? Most hamisnak tűnik föl ez az igazi családra való játék. Mert hiába igyekszik az ember, tény, hogy nem olyan család vagyunk, mint a többi. A gyerekeknek is nehéz, hiszen ők egyáltalán nem választhattak. S biztos sokszor eszükbejutott, hogy másutt talán j óbb volna nekik. A gondozást mindkét fél számára elfogadhatóbbnak tartom. De a gyerek gondozót sem választhat magának! A nevelőszülői intézmény nagyon világos keretek közt működik. Senki nem veszti el az egyéniségét, és senkire nem kényszerítenek rá egy másikat! S mégis család. Azt hiszem, ez nagyobb sikerrel kecsegtet. Nem feltétlenül. Nem feltétlenül. Akkor viszont nem sikerült, és kész. Míg az örök- befogadás egy életre szóló, végleges döntés. Az esetleges csalódás is. (Forrás: Marianne, 2006. április 14.,Cs.G.ford.) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
