Új Szó, 2008. szeptember (61. évfolyam, 203-226. szám)
2008-09-06 / 207. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. SZEPTEMBER 6. Szalon 13 Mire kössön tehát a szlovák szociáldemokrácia, milyen eszmei, mentális és kulturális környezetben (a volt kommunistákat kivéve) keresheti választóit? Teljesen természetesen (azon a bizonyos közép-bizonytalanon túl) a keresztények kosarában is keresheti - hazai felmérések szerint például a Smer választóinak negyede hetente templomba jár. A szlovák választó főként a katolikus egyházhoz állt közel, csak idő kérdése volt tehát, mikor tükröződik ez a fajta hajlama az ügyes baloldali politizálásban, melyre egyébként a klérus egy része is ráharapott. S mi a helyzet a nemzeti vagy netántalán a nemzetiszocialista elemmel? Az is belefért, s nemcsak a koalíciós partner révén a műsorfüzetbe, jobban mondva ebbe az egytálételbe, mely honfiainknak eléggé ízlik is. Van benne kellő mennyiségű régi mítosz (melyeknek a 19. század első felének romantikájában volt funkciójuk), valamint az utóbbi több mint másfél évszázad történelmi magyarosításából és magyarveréséből is jó adag. Kár volna csak a szélsőségesek prédájaként veszni hagyni, ha egyszer asztalhoz csalogatható vele az összes szlovák párt választója. Kivétel nélkül mind. S bár, köztünk szólva, a keresztény meg a nacionalista agenda összekapcsolása a szociáldemokráciával meglehetősen szokatlan, a Tátra alatt vannak hívei, nemcsak a hiteles bal- és jobboldal történelmi kiforratlansága vagy a közélet szociáldemokrata és konzervatív hagyományainak valós hiánya miatt. A baloldal történelmi öröksége Ilyen környezetben a szociáldemokrácia érthető módon csak nagyon feltételesen kötődhet történelmi örökségéhez. Mert például Alexander Dubček által kötődni hozzá elvégre mégsem kellőképp történelmi, nem beszélve arról, hogy hol voltak a mai szociáldemokraták, amikor ő 1992-ben reménytelenül próbált életet lehelni a rég holt szlovák szociáldemokráciába. De ne feledjük azt sem, hol volt Alexander Dubček, amikor a néhai csehszlovák szociáldemokratákat likvidálták, vagy amikor írmagjuk 1968-ban megpróbált magához térni a kómából. Ez a szociáldemokrácia ugyanakkor még a legnagyobb jóindulattal sem kötődhet Novomeskýhez vagy Clemen- tishez, bármennyire igyekszik is. Ők ugyan baloldali hagyomány, de minden értelmiségi patinája dacára kommunista, nem pedig szociáldemokrata. Csakhogy, az elmondottak ellenére mégis alighanem az az igazság, hogy a szlovák baloldali hagyomány, akarjuk vagy sem, kommunista, nem pedig szociáldemokrata (főként ha figyelmen kívül hagyjuk a történelmi Magyarország szociáldemokráciáját), noha Csehszlovákiában 1920-ban a szociáldemokrácia nyerte a választásokat. S ezt a genetikai adottságát természetesen nem tudta 1989 után sem kinőni, amikor is racionálisabb és előrelátóbb kommunisták vették szárnyuk alá, olyanok, akik - tiszteletreméltó etikai alapállásból - egyszerűen nem akarták a meggyőződésüket jobboldalira cserélni. Amint azt azonban Milan Šimečka rögtön ’89 novembere után megjósolta: a szabadság elsősorban politikai viszonyaink siralmas állapotát fogja föltárni. Föltárta. A következő nemzedék - mely már a nyugat-európai környezetű szociáldemokráciát ismerte meg, mondhatni, eredeti forrásból - ezért sem volt képes beleilleszkedni a hazai posztkommunista baloldali szociáldemokrata elképzelésbe, vagy talán pontosabban: nem is volt igény a beillesztésére. Önértékelés, vagy populizmus így tehát a szlovák szociáldemokráciára olyasmi vár, amit a pragmatikus politikusok nem szívesen hallanak: az értékelés, vagy ami még rosszabb: az önértékelés. Ez az önértékelés fakadhat abból, hogy Szlovákia tényleges modernizálása a kommunizmus idején történt, a kommunista párt uralkodása alatt, de abból is, hogy az általános demokratikus szabadságot és az emberi jogokat évtizedeken át (nem számítva a Hlinka- féle Szlovák Néppárt hatéves kormányzását) ugyanez a kommunista párt tiporta, még ha árnyalt formákban is, melyek közül az arra emlékezők nem alaptalanul a hatvanas évek második felét tartják a legkedvezőbbnek, sőt, szinte aranykorszaknak. Abból is, hogy a mai újkori nacionalizmus vált azzá a híddá, melyen a tegnapi harcos kommunisták könnyedén jutottak egy uni- verzálisabb baloldali, mint később megmutatkozott, szociáldemokrata köpönyeghez, melynek eredeti vörös színe gyorsan rózsaszínné fakult, abból is az következik, hogy a nemzeti érzületnek nálunk több funkciója van. De az az igazság, hogy főként csak az egyik hit váltotta föl a másikat, ezért is maradt az alapállása olyan harcias, militáns, elutasító, nem vitázó, nem dialogizáló, nem önértékelő. Eredménye az általános eldu- gultság, politikai, értelmiségi és kulturális szinten, egyedül a gazdaság nem dugult el, ott ugyanis, finoman szólva, a rugalmasság és az alkalmazkodóképesség a legfőbb előny, ott ugyanis az ún. kulturális-civilizációs különbségek senkit nem érdekelnek. Az „osztály- és nemzetharc” ebből következően látszólag a felépítmény problémája marad, holott valójában az „alap”-ban játszódik le. Akárhogy is, rányomta bélyegét a politikai spektrum mindkét oldalára, a baloldalra csakúgy, mint a jobboldalra. Ebben a régi nacionalista atavizmusok és sztereotípiák ugyanúgy tenyésznek, mint az új gazdasági érdekek. S persze a populizmus - a nemzeti és a szociális is. Az itt-ott fölemlegetett értékekre fölösleges szót pazarolni. Persze, nemcsak a baloldalon. A liberális, ez idő szerint virtuálisról nem is szólva. A konzervativizmus kudarca Leginkább a konzervatív jobboldalon. Bár előszeretettel éltetjük azt a mítoszt, hogy a szlovákság szinte természetéből adódóan konzervatív nemzet, ami sokak számára főként azt jelenti, hogy istenfélő, patriarchális, tradicionalista, nem helyesli az abortusz és az azonos neműek partnerségének hivatalos elismerését, hogy minimum Štúr óta perben állunk a bűnös, materialista, fogyasztói és liberális Nyugattal - mindezek ellenére a valóság másmilyen. A mi népi konzervativizmusunkban emberemlékezet óta két fő téma volt: a nemzeti és a szociális, s talán épp az irántuk való fogékonyságnak köszönhetően honosodhatott meg oly szépen nálunk két totalitás is, a nemzetiszocialista és az internacionalista- kommunista. Az utóbbi idők para- doxonai közé sorolható az is, hogy hagyományai dacára nem voltunk tartós táptalaja a konzervatív formájú felekezeti kollektivizmusnak. Még kevésbé volt eredményes a liberális individualizmus. Konzervativizmusunk kudarca legszembetűnőbben 1989 után vált láthatóvá. A polgár-nemzet szembesítés kiéleződése nagyon hamar megnyilvánult abban, hogy a nemzeti tábortűz körül igen hamar összebarátkoztak a régi és új ľudák nacionalisták a kommunistákkal, a polgári társadalom híveire pedig (a liberálisokra gyakrabban, mint a konzervatívokra) a kozmopolitizmus és a hazafiatlan- ság bélyegét sütötték. Mivel azonban hosszú ideig fárasztották egymást ezzel az anakronisztikus vitával, nem maradt erejük a hiteles eszmei-politikai (fennkölteb- ben fogalmazva: értékközpontú) önmeghatározásra. Az eredmény: zavaros népi konzervativizmus, melynek esernyője alá nemcsak a szociáldemokraták és a kommunisták férnek be, hanem az összes létező politikai párt és ezek egyenes ági kiónjai. Ez a konzervativizmus meglehetősen távol esik az európaitól, a hazai hagyományokra meg szégyell építeni (lényegében például Milan Hodžára, aki kétségtelenül inkább jelképe a szlovák konzervativizmusnak, mint Štefánik vagy netalán Hlinka). Meglátszik ez a konzervativizmus mai állapotán, melyet nem a konzervatív pártoknak az ellenzéki padsorokba történő átkerülé- se idézett elő, hanem a reális konzervatív politizálás huzamos hanyagolása, aminek csak egy fejezete a terhességmegszakítás és a regisztrált partnerség ellenzése, s szintén csak egy fejezete, hogy nem ellenzik a szociáldemokraták, s főleg nem a liberálisok, akik az emberi jogokat kissé tágabban, de azért szűkebben is, vagyis individuálisan értelmezik. A liberalizmus és a konzervativizmus (mely Szlovákiában igazságtalanul, bár történelmileg talán indokoltan katolikussá vált) közt azonban nem volt mindig áthidalhatatlan ellentét, erre a történelem számos példával szolgál. Ha azonban a fundamentális konzervatívok úgy viszonyulnak a többiekhez, mint letéteményesei az egyedüli igazságnak és az erkölcsnek, mely Isten országát hivatott megteremteni a földön, akkor ezzel a hozzáállással képtelenség politikai pártot építeniük, s nem helyettesíthetik az egyházi struktúrákat sem. A szlovák konzervativizmus önértékelése legalább olyan sürgető, mint a szociáldemokrácia önértékelése. Az erkölcsi példakép hiánya Bár ami azt illeti, az sem biztos, vajon a bal- meg a jobboldal fogalmaknak van-e még bármilyen eredeti jelentésük, abból, amit a nagy francia forradalom idején nyertek, s mára nem járta-e őket át a huzat. Ezek az intellektuális kétségek persze nem új keletűek, még ha politikai berkekben, a re- vitalizált „osztály- és nemzetharc” keretében kerülik is őket (elsősorban természetesen a választások idején). Ezért van az, hogy nálunk, úgy tűnik, most tetőzik a politikusok közti „osztály- és nemzetharc”, bár erről főleg az osztályok nem tudnak még, pontosabban már azt sem tudják, hogy osztályok. A nemzet persze még tudja magáról, hogy nemzet, mert ő a mindenek fölött álló lényeg. S bár ettől a ma még árnyékban folyó harctól nem kell tartanunk, jobb volna, ha főszereplői a pluralitásért folyó harc mellett szállnának síkra. A demokrácia alapja azonban, tetszik vagy sem, még hosszú ideig a jobb- és baloldalra való osztást jelenti, úgy, ahogy az a választások során látható. A választások természetes lényege ugyanis, hogy legyen legalább két tábor vagy akár több párt. Nem egyedül a szlovákoknak volna jó napjaink értékzavarában legalább megpróbálni túllépniük a politika ez áldatlan állapotán, mely a középeurópai térségben szinte példaértékű. De nem szabadna kizárólag könyörtelen politikai harcnak felfogni, hanem a világról való intellektuális véleménynyilvánításként is. A világról, melynek kellene, hogy értelme legyen - mind a társadalom, mind a benne élő egyének számára. Manapság, amikor lemondtunk az erkölcsi példaképekről, nemcsak intellektuális körökben, hanem az egyháziakban is, amikor a kapitalizmus és a kommunizmus csatájának története befejeződött, a globalizáció és a nemzeti partikularizmus közti új harc meg még csak most kezdődött, az egységesülő Európa története pedig csak igen felületesen és sokféleképp érint bennünket, manapság a nyilvános diskurzusnak olyan ösztönző elemre volna szüksége, mely meghúzná a harangot és felébresztené a mindenféle módon deformált társadalmat. Harangozó kerestetik - jobbvagy baloldali. Vagy talán liberális. Amíg itt nem terem, a történelmi vakság és az önértékelés hiánya még sokáig okai lesznek a butaság kiskirálykodásának. Fiatal, bátor trónörökösök kerestetnek. .. (Cs. G.ford.) Rekonstrukció végett kiemelik a nagyszombati Szent Miklós-templom harangját (Fénykép: SITA/lvan Kopčáni
