Új Szó, 2008. augusztus (61. évfolyam, 178-202. szám)
2008-08-15 / 190. szám, péntek
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2008. AUGUSZTUS 15. www.ujszo.com RÖVIDEN Paraziták az Esterházy-gyűjteményben Forchtenstein. Parasite/Paradise címmel látható kiállítás a Bécsi Iparművészeti Egyetem diákjainak munkáiból Fraknó várában, élősködő módon beférkőzve az Esterházy hercegi család ott őrzött gyűjteményébe festmények, ezüstök, fegyverek és archív dokumentumok közé. A sziklán magasodó, restaurált vár belső udvarán és a tetőszegleten zöld, tüskés parazitát mutató hatalmas gumigömbök tűnnek föl először a látogatónak, mint kiderült, Beatrix Sunkovsky szobrai. A belépéskor régi iratokkal zsúfolt teremben találja magát az ember. Czigány Balázs történész elmondta, hogy még 23 ilyen szoba van a várban, tömve az Esterházy család birtokügyeivel foglalkozó írásokkal. Meglepő látvány a sötét szobában a következő műtárgy: az ódon könyvből kihajtó narancsszínű sarkantyúvirág, amely, ahogy kibújt a régi lapok közül, úgy lassan el is halt az élet és a halál szimbólumaként. Fraknó vára - a kiállítás témájának megfelelően - esténként vörös fénybe borul. A Parasite/Paradise című tárlat október 31-ig tart nyitva, (mti) PENGE Tisztátalan cselekedetek Pasolini két korai, témájuknál fogva mégis posztumusz kisregényének tárgya az a „zsigeri, kollektív, szinte folklo- risztikus erosz, amely, mint egy prizmában, megtörik és visszaverődik az ismeretlenek ünnepi tömegében...”. Pontosabban az egyéni szembenézés ezzel a tomboló, gyötrelmes, az antik árkádikus tradíció kultúrtörténeti prizmáján visszaverődő stilizált erosszal. Az apák a frontokon, az apai társadalmi funkciót, a hatalmi pozíciót szigorú anyák veszik át, illetve a gyermeki, kamasz egók ön- geijesztő, szavakra váltott maszkulinitása. Pasolini Amado mio című művében létrehoz egy antikizá- lóan idilli felépítményt, mely a szinte homoszociális közeggé alakított világ akkoriban tipikus (elsősorban talán Gide, Peyrefitte, Kavafisz vagy akár Mann nevével fémjelezhető) érzékenyégének intellektuális közhelykincsével dolgozik, és ugyanakkor megteremti azt a beszédmódot is, mely az obsz- cenitás, a közönségesség, a görcsösen akart szexualitás sötét vagy éppen kéjelgő tónusaival kezdi ld ezt a mesterségesen fenntartott antikizáló univerzumot. Pasolini nagy előszeretettel variálja Szent Ágoston Vallomásainak egy hangsúlyos tézisét, miszerint „az érzékek révén a gyermekek elvesztik ártatlanságukat, még mielőtt bűnbe esnének”. Szeretni tehát előbb tanulunk meg, mint vágyat érezni. Ez a fergeteges és felforgató erejű felismerés lesz a másik kisregény, a Tisztátalan cselekedetek egyik központi tétele. A regény számos ponton, ahogy a kitűnő utószó írója, Puskás István is felhívja rá a figyelmet, átmeneti fázist mutat, azaz önazonossága kérdéses. Különösen érdekes e törmelékszerűség, illetve e montázstechnikai karakter mellett az elbeszélő személyének ketCsehy Zoltán kritikai rovata tős grammatikai megjelenítése (az elbeszélő egyszerre én-el- beszélő és egyszerre E/3. szentélyű entitás): belülről és kívülről is látó szemet kell elképzelnünk. Az önéletrajziság itt erőteljesebben látszik: Pasolini anyjával 1944-ben Versutában telepszik meg, ahol fiatal fiúkat tanítanak, testvére, Guido részt vesz a fegyveres ellenállásban, de a kommunista partizánok végeznek vele. Az apa az afrikai fronton. Az árkádikus világ itt is eleven regiszter, az Amado mio jellegzetes görögössége és mitológiai allúziókkal megterhelt esztétikai radikalizmusa azonban itt rejtettebb módon jelenik meg. A regény alapkonstrukcióját a görög beavatási homoszexualitás (a közérthetőség kedvéért itt most egy terminológiai anakronizmust használtam), vagy erasztész-erómenosz kapcsolat megideologizálásával szembeszegülő keresztény értelemben vett megrontás ellentéte adja. A feloldás lehetősége a már idézett Szent Ágoston-i gondolat radikalizmusában rejlik. A kiadó tervei közt szerepel Pasolini életművének átfogó, tematikus bemutatása. A sorozatindító kötet bárkit meggyőz arról, hogy Pasolini nem pusztán filmrendezőként vált a kultúrtörténet megkerülhetetlen kultuszfigurájává. Kritikai megjegyzésként mindössze annyit: az antik nevek esetében az olaszos Alcibia- de helyett jobb lett volna a bevett Alkibiadész alakot használni, ahogy a félig magyarított Hippolit helyett is szerencsésebb lenne a közismert Hippolütosz. (Pier Paolo Pasolini: Amado mio - Tisztátalan cselekedetek, Pozsony, Kalligram, 2008.) Végezetül szeretném megköszönni az olvasó egész éves figyelmét, remélem, továbbra sem marad közömbös az irodalom kérdései iránt, és nagy örömmel nyújtom át a stafétabotot Zólya Andrea Csillának. Értékelés: Karlovy Var^ idei fesztiválján rendezői díjat nyert Alekszej Ucsityel irodalmi adaptációja A csillapíthatatlan lélek csatái Vjacseszlav Krikunov és Iraklij Mszkalaja a film plakátján Orosz katonák a csecsen hegyekben. Elviselhetetlen hőség, ismeretlen táj, láthatatlan ellenség. Alekszej Ucsityel filmje, A fogoly túl a sikeres világpremieren. SZABÓ G. LÁSZLÓ Megejtő történet a kaukázusi tűzfészekből, ahol semmi sem úgy alakul, mint üyen helyzetben általában. Itt nincsenek klisék, jól bevált formák, ismert fordulatok. Ebben a háborúban nem születnek balladák, sőt még darvak sem szállnak a magasban. Ez itt korunk drámája három szereplővel, két, egymás ellen fordított tábor szorításában. Két orosz katona, a tapasztaltabb Rubahin és ifjú társa, Vovka azt a feladatot kapja: találjanak egy embert, aki ismeri a hegyi ösvényeket, és kivezeti a csapdából a bekerített orosz egységet. Még mielőtt útnak indulnának, Vovka, a heves vérmérsékletű, rátarti kiska- tona Nasztya karjaiban, a mosoda falai között könyörög ki magának pár perc szerelmet, amíg Rubahin, a húszéves lövész társa éhesen kanalaz a szabad ég alatt. Nem messze tőlük, a hegyekben már lőnek és robbantanak, harci kutyák csaholnak, és helikopterek pásztázzák a tájat. Orosz katonák üldöznek csecsen harcosokat. Rubahin fog is egyet. Még húsz sincs a fiú, oroszul nem beszél, biceg is egy kicsit, de megérti, mit várnak tőle. Szép arc, érzékeny lélek, a két orosz fogolyként kezeli, szemében még sincs gyűlölet. Akkor sem, amikor Vovka ráfogja a fegyvert. Rubahin az első perctől fogva rokonszenvesnek találja a fiút. Megkötözi, ám éppen csak annyira, amennyire a helyzet megköveteli. De ha eszik, megkínálja, ha iszik, őt is megitatja. Háború van. Kegyetlen háború, ellenségből nem lehet jó barát, ezt Vovka sem engedné. Társa azonban másképpen érez. Félti, minden golyótól óvja fiatal foglyát. Apja helyett apjaként kezeli, úgy bánik vele, hogy a fiú már tudja: szereti. Hiszen bármikor végezhetne vele, főleg, amikor Vovka azzal hergeli, hogy szökni próbált a kölyök. Fogolyból hogyan lesz lelki társ? Miféle helyzet ez, amelyben minden szabály felborul? Körben, a hegyekben ropognak a fegyverek, ember embernek elszánt gyilkosa, ők ketten pedig valami egészen furcsa helyzetet élnek meg. Alekszej Ucsityel háborús-filmje Vlagyimir Makanyin prózája nyomán született. A háború azonban inkább csak a háttérben zajlik ebben a történetben, a lélek csatái sokkal hangosabbak és sokkal kiszámíthatatlanabbak. Szergej Bodrov is leforgatta már a maga filmjét ebben a témakörben. A kaukázusi fogoly hatásos, melodrámai opus ehhez képest. Ezek az érzelmek itt jóval élesebbek, sokkal mélyebbről fakadnak. Ez egy szélsőséges helyzetben született, intim barátság története, amely aztán mégis rosszul végződik. De megmutat valami olyat, amit orosz filmben még sosem láthattunk. Hogy két ellenséges tábor katonáit nemcsak gyűlölet fűtheti, hogy még egy ilyen gyilkos helyzetben is léteznek tiszta érzelmek. Amíg létezhetnek. Vjacseszlav Krikunov alakítja a tapasztaltabb orosz katonát, Iraklij Mszkalaja a csecsen foglyot. Szavak nélkül is birtokolni képesek bármilyen helyzetet, pedig ez az első filmszerepük. Ucsityel szándékosan választott olyan színészeket, akik eddig még sosem álltak kamera előtt. Hiteles arcokban gondolkozott, s ők valóban azok. Krikunov a veszedelmes fenevadból szelídül előttünk érző lélekké, Mszkalaja a hálóban vergődő fogoly menekülési vágyától a teljes megadásig az érzelmek legfinomabb skáláját mutatja meg. Karlovy Vary idei fesztiválján a legjobb rendezés díját kapta a film. A többi már a forgalmazókon múlik. Ma este valósul meg a budapesti Szigeten a Nagy Rock and Roll Svindli: színpadra lép a Sex Pistols Hangellenőr-mustra és punktörténelem JUHÁSZ KATALIN Budapest. A Sziget sajátos időszámítása szerinti harmadik nap, a péntek jön most részletesebben, de előbb megosztanék önökkel egy szerdai élményt. Jelentem: éjjel láttam egy valódi hangellenőrt. Nem volt nehéz felismerni, a szigorú tekintetű fiatalember pólóján ugyanis „Szi- get-Hangellenőr” felirat virított, kezében adóvevő, fülében pedig fülhallgató volt. A Sayag Jazz Machine koncertjén figyelhettem meg őt munka közben. A jazzsá- tor felé gyalogolva sokunkban felmerült a kérdés, vajon miért száműzték ezt a tavaly még remek helyen felvert sátrat az isten háta mögé, a metálsátor egykori helyére. Nos, a hangellenőr megadta a választ. A nehéz fémzenekarok ugyanis akkora dübörgést rendeztek, hogy zajuk Újpestig hallatszott, a békés polgárok nagy bosszúságára. Ezért a szervezők kitalálták, hogy a csendesebb, disztingváltabb dzsesszis- ták cseréljenek helyet a metalis- tákkal. Az eredmény nyüván mérhető, és hát mérték is, sőt az sem véletlen, hogy a dzsesszt a technoval összeeresztő zseniális francia csapat koncertjén kellett hangellenőrt küldeni a helyszínre. „Egy újabb érdekes adat” - mondaná Galla Miklós, de idén ő nincs kint a Szigeten. A ma estére meghirdetett Carl Cox szintén nem lesz kint, úgyhogy, aki kizárólag az acid house veterán DJ-je miatt kelt volna útra, lógó orral otthon maradhat, vagy meg kell elégednie a brit John Digweed szettjével. Carl Cox családi okokra hivatkozva mondta le fellépését. Nagyon sajnáljuk a dolgot, és drukkolunk, hogy mihamarabb sikerüljön kibékülnie az asszonnyal. Ugyancsak ma este valósul meg a Szigeten a Nagy Rock and Roll Svindli: színpadra lép a Sex Pistols. Erre nincs poénom, szorongva várom, mit produkálnak Alanis Morissette a Szigeten (Czibula Ádóm felvétele) tinédzserkorom ikonjai, lerombolják-e maradék illúzióimat azzal kapcsolatban, hogy a punk nem halott, avagy végleg eltemetik, szórakoztatóipari termékké silányítják. Nemrég felléptek egy szlovákiai fesztiválon is, de direkt nem olvastam a kritikákat, hogy semmilyen irányba ne befolyásoljanak, és csak a fülemre hagyatkozhassak, mint denevér a cseppkőbarlangban. Más. Nem tudom, mióta tekintik a Transglobal Undergroundot világzenének, és miért nem jutottak fel idén a nagyszínpadra, ahol egyébként már játszottak, de kár logikát keresni a műsorstruktúrában, hiszen a Sziget legtávolabbi csücskében békésen megfér egymás mellett a folk-punkos Leningrad és az afrikai zenészek, a Muzsikás és a dub-reggae félisten, Lee „Scratch” Perry. Nos, kedvenc brit Ázsia-kutatóim ismét a varázslatos hangú Natacha Atlasszal turnéznak, tényleg hiányzott nekünk, amikor egy időben nem volt velük. Utánuk ugyanott Mory Kante ünnepli a Yeke-Yeke című világsláger kerek évfordulóját. Aki akar, ünnepeljen vele.
