Új Szó, 2008. július (61. évfolyam, 152-177. szám)
2008-07-30 / 176. szám, szerda
SZÜLŐFÖLDÜNK 2008. július 30., szerda 5. évfolyam, 31. szám Csend, nyugalom, a kenyheci szoborparkban František Eštočin, Ladislav Polek és Ján Palkó varázsolta szoborrá a fákat 22. oldal 23-27. oldal Öt oldalon böngészhetik mellékletünk sportrovatában a NYÁRI FOCIRAJT idei első részét Húsz alacsonyabb osztályú bajnokság őszi menetrendjében többek között az érsekújvári, a nyitra-vágsellyei és a lévai területi pontvadászatok pontos műsora szerepel A királyhelmeci Kossuth utca régi bérházainak lakói általában nehéz szociális helyzetben lévő emberek. Érdeklődésüket a világ dolgai iránt azonban, szemmel láthatóan, nem vesztették el. Ezt bizonyítja a parabolaantennák erdeje is. (Szabó Bernadett felvétele) JEGYZET Hulljon a férgese KÖVESDl KÁROLY Garam menti község. Dübörgő kamionok húznak el mellettünk, majd lesöpörnek az útról. Viszik a falu szélén álló malom termékeit. Az egykori nagyüzemnek, amely ma is párját ritkítja Dél- Szlovákiában, természetesen új tulajdonosa akadt a rendszerváltás után. A família neve közismert, mondhatni hírhedt. A malomnak ma mindössze annyi köze a településhez, hogy ottmaradt, mert el nem vihették, és néhány helybéli munkaképes embernek még megélhetést jelent. A többiek ingáznak, főleg a határon túlra. A menedzsment természetesen az ország északabbi vidékeiről települt be, a falu csendjét szétverő kamionok nemzetisége irreleváns. Akár a zajé is. Tipikus eset, mondhatnánk, a nagy magánosítási láz után a hasonló sorsú településekkel együtt ez a falu is tetszhalott állapotban várja a csodát. Ami vágyjon, vagy nem. Falusi turizmus, idegenforgalom nemigen jöhet szóba; hiába csordogál közelben a Garam, és festői látványból sincs hiány, ugyan kit vonzana egy iparosított falu zaja? Mint egy szezon végi kiárusítás, jut eszébe az embernek, ahogy tapogatja az élet ütőerét, s próbálja összerakni az összerak- hatatlant. Mert ebből a puzzléből valahogy nem akar összeállni a kép. Mondja a polgármester, hogy próbálkozásaik sorban kudarcba fulladtak. Pályáztak az iskola felújításra, szóba se álltak velük; a gyerekek létszáma nem éri el a kétszázat. (Igaz, itt nem született egy nagyja sem a szlovák nemzetnek, mint Jasenován Martin Kukučín, az író. Ott háromszor kevesebb ugyan a gyerek, de közel fekszik a kormányzó nemzeti párt címeremberének városához.) Próbálkoztak a Garam menti atyafiak az óvodával is, ott meg a beruházás nagysága nem éri el a kívánt szintet. A kul- túrház felújítása úgyszintén álom maradt, mert arra újabban nem lehet pályázni. Valahogy úgy fest az egész, mint az egykori lovagi tornák, csak azzal a helyi specialitással, hogy nálunk egyesek páncélban, jó paripán és dárdával állhatnak sorompóba, mások kigombolt ingben, kecskén, rövid husánggal. Pedig mást se hall, olvas az ember, mint hogy a jelenlegi kormánytagok szervezetében nem a koleszterin- vagy az alkoholszint magas, hanem a szociális érzékenység nevű biokatalizátor. Állítólag minden lépésüket ez határozza meg. Ennek gyakorlati eredménye a fent említett iskolák példája: egyetlen magyar iskola sem pályázott sikerrel a felújítási programban. Pedig ezek uniós pénzek, de hát Brüsszel messzire van. A szociális érzékenységű kormány egyébként nem is titkolja, hogy azokat a falvakat támogatja, amelyek „életképesek”. Hogy aztán milyen mutatók döntik el, hogy kétezer ember többet ér ötszáznál, ötvennél? Hja kérem, a szocializmus nevű kísérlet évtizedei elmúltak, ma már nem lehet egyenlősdire játszani. Versenyhelyzet van, és abban az erősebbek, életrevalóbbak győznek. Jó ezzel tisztában lenni, hiszen nem mindegy, hogy ma még koronában, jövő januártól már euróbán nem kap támogatást sok kis falu. Amelyek nem adják fel a kilátástalan küzdelmet. Jobb híján temetőt csinosítanak, hogy legalább az fejlődjék. Mert a halottak nem tehetnek semmiről, legalább a megboldogultak kapjanak fényt, aszfaltozott utat, parkolót, mindent, ami dukál nekik. Fekete humor? Realitás. Az említett Garam menti községben egyébként cukorgyár is létezett. Elsők között számolták fel, amikor kiderült, hogy a cukorrépa nem kóser. (Igaz, bioüzemanyagnak kiváló lenne, és az lenne a logikus, hogy ne irtsák a répát, hanem termesszék, de a leépítésekor ez még nem volt vüá- gos. Erről persze nem a jelenlegi kormány tehet, ne legyünk igazságtalanok.) A cukorgyárhoz kapcsolódott a konzervgyár, ami pluszbevételt adott a lakosoknak. Természetesen az is ebek harmincadjára került, sok hasonló üzemmel együtt. Hogy mi lesz eztán a nyakukon maradt gyümölccsel, a jó ég a megmondhatója, hiszen nem állja a versenyt a dél-amerikai vagy a németalföldi almával. Nem azért, mert férgesebb lenne, vagy kevésbé zamatos, egyszerűen csak. A multiknak nem kell. Pedig láss csodát, az Ipoly mentén, innen kissé északabbra olaszok ültetnek gyümölcsöst, és tervezik a feldolgozást is. Ki érti ezt? Szerintem a kormány sem, hiába vagdalkozik Robert Fico, hogy ráncba szedi a multinacionális cégeket. Lehet, hogy ez is csak a sok-sok lufija egyike, amiket azért ereget az égre, hogy lebegtesse a népszerűségét a pórnép körében. Miközben elhagyjuk a Garam mentét, talán azért, hogy jobb kedvre derítsen, éppen bemondja a rádió, hogy Pozsonyban huszonhétezer korona az átlagbér. Ez már döfi! Szerintem az egész országnak örülnie kéne, nem nyavalyognia.
