Új Szó, 2008. július (61. évfolyam, 152-177. szám)
2008-07-30 / 176. szám, szerda
2008. július 30., szerda 4. évfolyam, 31. szám Az általános közöny ellen a legjobb, ha kicsit mást vagy máshogy csinálunk, mint amit eddig. Bátran borítsuk fel a napi/heti ütemtervet, variáljuk, ahogy jólesik Gyógymód a kiégés ellen Még a legelvetemültebb munkamániással is előfordul, hogy a pokolba kívánja a munkát, s csak az asztala előtt ül üres fejjel, a hétköznapokat számolgatva. Természetesen egy pár napos kiesés még nem a világ vége, de ha hosszabb távon is eluralkodik rajtunk az általános - munkahelyi - kedvetlenség; valószínűleg a kiégés veszélyével kell szembenéznünk. TANÁCS Szinte nincs olyan munkavállaló, aki ne várná a hétvégi pihenőt. Valakit azonban már a hét első napján hatalmába kerít ez az érzés, mivel semmi késztetése sincs dolgozni. Feladatait minduntalan közömbösen végzi el, ami nem is csoda, hisz a kezdeti nagy kihívások rutinná váltak, így még az apró sikerélményekben sem tudja felfedezni a munka örömét. A legtöbb embernél szerencsére ez az érdektelenség csupán időszakosan fordul elő, amikor például már teljesen belefáradt a vég nélküli munkahelyi stresszbe, vagy túl sok ideje nem volt szabadságon - az ilyen esetekben egy kis kikapcso- 1 (ód) ássál könnyedén levezethető a frusztráció. Ha azonban huzamosabb ideje tart ez az általános munkahelyi kedvetlenség, vélhetően kiégés közeli élményben van része az illetőnek. Egyeseket ugyan ideig-óráig, jobban mondva napokig vagy akár hetekig továbbhajt a minőség iránti elkötelezettség, ám egy idő után ez a belső késztetés is megfakul, s egyre jobban eluralkodik rajtuk a munkaundor. A kiégés nemcsak a karrier szempontjából ártalmas, hosszú távon az egészségre és az emberi kapcsolatokra is káros (úgy a kollégákra, mint a családtagokra) - mutat rá a Carrierbuilder.com. Honnan lehet tudni, hogy kiégés veszélyeztet? Dr. Todd Dewett, az ohioi Wright State University profesz- szora szerint sehogy, legalábbis amíg teljesen el nem merültünk benne. A kiégés nem egyik napról a másikra következik be, hanem szép lassan, fokozatosan, mint valami lappangó betegség. Éppen ezért is nehéz tetten érni, a legtöbben ugyanis „egyszerű” magánéleti kisiklásra, depresszióra gyanakodnak, fel sem merül bennük, hogy a munkájukkal lehet valami probléma. Elvégre általában az ember szentül meg van győződve arról, hogy jó abban, amit csinál, ugyan mi lehetne vele a gond? Ha nem vagyunk biztosak abban, hogy csupán sorozatos rossz napjaink vannak-e vagy tényleg valami komolyabb teher nyomja a vállunkat, figyeljük meg a következőket, érvényesek-e a mindennapjainkra: 1. A munkatársak közömbösek számunkra. Még ha feladataink megkívánják, akkor sem nagyon állunk fel a székből, mivel ki lennénk téve az úton-útfélen szembejövő kollégák megszólításainak. Márpedig semmi kedvünk diskurálni velük, hisz unjuk már őket, a véleményüket, az egész céget. 2. Nem számít már a munkánk minősége. Nem hozzuk ki magunkból a maximumot, mondván, elég az átlagos teljesítmény is, úgysem veszi észre senki a különbséget. Megnyugtatásul csak annyit sulykolunk magunkba, hogy ez egyébként is jár nekünk annyi kivételesen jól végzett munka után. Amennyiben ez a helyzet, biztosan kiábrándultunk a munkából. 3. Nem vagyunk sikerorientáltak. Egyetlen feladatunk elvégzése sem okoz örömöt, a munkahelyre csak pusztán pénzkeresési célzattal megyünk be. Pedig a kényszerből történő munkavégzés az eredményeinken túl a szociális interakcióinkra is rányomja a bélyegét, így rövidesen olyanná válunk, mint aki céltalanul bolyong a szervezeti folyamatok közt. A felismerés nem elég A kiégés felismerése csak az első lépés a „gyógyulás” felé, az igazán nehéz művelet annak felszámolásában van: először tudatosítsuk magunkban az elégedetlenségünket, majd beszéljük ki problémáinkat. Ezzel nemcsak a lelkűnkön könnyíthetünk, hanem - mások elvárásai alapján - arra is rákénysze- rítjük magunkat, hogy visszájára fordítsuk a folyamatot. íme néhány tipp a kiégés legyőzéséhez: Térjünk el a napi rutintól Az általános közöny ellen a legjobb, ha kicsit mást vagy máshogy csinálunk, mint amit eddig. Bátran borítsuk fel a napi/heti ütemtervet, variáljuk ahogy jólesik, vagy keressünk olyan új feladatokat, amikért mozgósíthatjuk erőinket és nem utolsósorban felelősséget vállalhatunk - ez utóbbi ugyanis morálisan is kötelez minket a kifogástalan munkára. Tanuljunk meg új dolgokat Jelöljünk ki új célokat, illetőleg azok eléréséhez határidőket. Lehetőleg olyan tevékenységekre fókuszáljunk, amelyekhez új készségek elsajátítása szükséges, hiszen azok megtanulása,- begyakorlása ismét kihívásokkal teli életet eredményez. Váltsunk szempontot Készítsünk átfogó tervet: kivel és milyen képességek birtokában kell együtt dolgoznunk a tökéletesebb munkavégzéshez, s ehhez mekkora plusz anyagi forrást kell biztosítanunk. A lényeg, hogy egy kicsit más alapokra helyezve próbáljuk megközelíteni szakmánkat, hátha sikerül újra megtapasztalni a munka örömét. Ha minden kötél szakad: mondjunk föl Néha azonban megesik, hogy bárhogy is küzdünk a kiégés ellen, könyörtelenül legyűr minket. Különösen, ha senki (pl. a főnök, a közvetlen munkatársak) sem támogatja az irodában megújulási vagy esetleges munkakörváltási törekvéseinket. Ilyenkor ne féljünk új munkahely, esetleg szakma után nézni, hisz ahol most nem teljesedhetünk ki, ott a későbbiekben sem fogjuk jól érezni magunkat, (h) A fensőbbséges magatartás, a kioktató hangnem lehet, hogy tiszteletet parancsoló, de nem segíti elő, hogy a középkorú jelölt elnyerje a megpályázott posztot Ötven felett is sikeres lehet az állásinterjú FELDOLGOZÁS Az önéletrajzírás mellett az ál- lásinteijú is komoly fejtörést okozhat a középkorú munkavállalóknak. Hogyan keltsenek jó benyomást? Hogyan győzzék meg a náluk fiatalabb interjúztatót, hogy felveszik a versenyt a pályakezdőkkel? A lényegre törő válaszok, az átgondolt stratégia és a magabiztosság meggyőző lehet. A munkaadók gyakran már az álláshirdetésben hangsúlyozzák, hogy tapasztalt, gyakorlott munkaerőt keresnek, ám amikor élesben - a felvételi beszélgetésen - arra kerül sor, hogy ezekről a jelölt számot is adjon, bizony előfordul, hogy a sokéves tapasztalat inkább hátrány, mint előny. „Túlképzett ehhez a munkához”, „néhány év múlva úgyis nyugdíjba megy, már idős”, „túl sokba kerül a cégnek, inkább egy pályakezdőt veszünk fel” - ezek a leggyakoribb kifogások, miért választják a munkaadók mégis a kevesebb tapasztalattal bíró, ámde jóval szerényebb igényű, húszasharmincas éveikben járó munka- vállalókat. „Az 55-60 éves alkalmazottaknak nem kell félniük attól, hogy kevesebbet érnek, mint a fiatalok, és nem lesz szükség rájuk” - véli Jon Zion, a munkaerőpiacon vezető szerepet betöltő, amerikai Robert Half International cég egyik részlegének elnöke. Hogyan győzhetik meg erről az inteijúzta- tókat is? Tömör, frappáns önéletrajz Harminc év munkaviszonnyal a háta mögött minden munkavállaló kész regényt tálalhat önéletrajza helyett. Ám ez nem célravezető! Az önéletrajzban csak a legfontosabb karrier-állomások szerepeljenek, évszámokkal, adatokkal ellátva. Ha a jelentkező minden részletre ki akar térni, szétfolyó, szerteágazó cv-t állít össze, ezt pedig az interjúztatok az első körben kiszűrik. Az önéletrajz akkor se legyen több másfél két oldalnál, ha az álláskereső az évek során tucatnyi munkahelyen megfordult. Sőt, érdemes csak a legfontosabb karrierállomásokat feltüntetni, mert nem vet jó fényt a jelöltre, ha kiderül, hogy harminc év alatt számos területen kipróbálta magát, ám sehol sem tudott hosszabb ideig megmaradni. (Az interjúztatóban felmerülhet a gondolat, hogy a pályázó igazából semmihez sem ért, azért váltott olyan gyakran munkahelyet, mert sehol sem boldogult.) Az életkor, a tapasztalat velejárói „Elhiszem, hogy húsz éve a szakmában dolgozik, de ez nem jogosítja fel arra, hogy kioktasson!” - a panasznak legtöbbször valós alapja van. Ha az ötven év körüli munkavállaló megjelenik az állásinterjún, joggal várja el - hogy már csak korából adódóan is - tisztelettel bánjanak vele. Ám akadnak olyanok, akik kikérik maguknak, ha az interjúztató egy kalap alá veszi őket a fiatalabb jelentkezőkkel. A fensőbbséges magatartás, a kioktató hangnem lehet, hogy tiszteletet parancsoló, de nem segíti elő, hogy a középkorú jelölt elnyerje a megpályázott posztot. Ennek ellenkezője sem vet jó fényt a jelöltre: ha hozzáállásán, viselkedésén látszik, hogy csak egy „megtűrt”, ötvenes munkavállaló, akinek mindegy, müyen munkát kap, csak dolgozhasson még pár évig, egyetlen interjúztatóban sem merül föl a gondolat, hogy az illető lenne az összes jelentkező közül a legrátermettebb. A közép út a legjobb megoldás: a visszafogott, ámde határozott jelölt többnyire jó benyomást kelt a munkaadóban. Értékes munkaerő Minden munkaadónak imponál, ha látja, hogy a jelölt, aki a meghirdetett posztért indul, értékes kapcsolatokkal, befolyásos ismerősökkel rendelkezik. Hasznos lehet, ha az állásinterjú előtt a jelentkező készít egy listát, amelyen szerepelnek azok az ügyfelek, akikkel az évek alatt, a munkája során kapcsolatba került. Erről az üzletfelek, tárgyalópartnerek se maradjanak le, valamint a szakmai sikereket, elismeréseket, díjakat is érdemes feltüntetni. A jó referencia villámgyorsan megnyithatja a kaput a középkorú munkaválalló előtt, (h)
