Új Szó, 2008. július (61. évfolyam, 152-177. szám)
2008-07-26 / 173. szám, szombat
Presszó 27 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JÚLIUS 26. Két ember számára, aki a világról egyébként haladó nézetekkel rendelkezik, közös döntésnek kellene lennie, hogy házasságot kössenek Az élet terhét és örömeit együtt viseljük Eljegyezve a múlttal Bár a férfi és a nő ma már Az eljegyzés kérdésében még mindig jellemzően a férfíé a döntő szó, mintha legalábbis a 18. században rekedtünk volna (sxc.hu-felvételek) egyenjogú, csak a férfi teheti fel a kérdést: „hozzám jössz feleségül?”. Kérdés, hogy ez romantikus gesztus vagy avíttas hagyomány. ISMERTETÉS Amikor a férfi megkéri a nő kezét, utóbbinak illik megtisztelve érezni magát, hiszen a párja elérkezettnek látja az időt arra, hogy hivatalosan is összekösse vele az életét. A nagy meghatottság közepette észre sem vesszük, hogy éppen egy letűnt korból itt ragadt hagyománynak hódolunk be. Manapság, amikor természetes, hogy számos olyan terhet viselünk és döntést meghozunk, ami a régi időkben kizárólag a férfiak privilégiuma volt, akkor miért épp a házasság kezdeményezésének előjogát hagyjuk meg nekik? A pillanat varázsa Meglepően kevés olyan pár van még manapság is, akik közösen döntenek a házasság kérdésében „Meghatóan romantikus volt. Egy fagyos, téli napon, örvénylő hóesésben álltunk egy híd közepén. Egyszer csak letérdelt elém és megkért, hogy legyek a felesége. A pillanat varázsa annyira magával ragadott, hogy ködös tekintettel azonnal igent mondtam” - emlékezett vissza Joanna Moorhead, a G újságírója arra a napra, amikor a férje megkérte a kezét. Húsz év házassággal és négy közös gyermekkel később még mindig bánja, hogy így tett. Meghajolt a férfi akaratának Nem, nem magát a házasságát bánta meg, hanem azt, hogy akkor és ott, azonnal meghajolt a férfi akaratának, sőt még meg is volt hatva, hogy ezt megteheti. Mert vajon miért a férfi előjoga az, hogy megkérje a nő kezét, kinyilvánítva, hogy ő úgy döntött, hogy már elég jónak tartja a feleség szerepére és eljött az ideje annak, hogy papíron is összekösse vele az életét? Két ember számára, aki a világról egyébként haladó nézetekkel rendelkezik, közös döntésnek kellene lennie, hogy házasságot kössenek. Ebben a kérdésben azonban manapság Térden állva... még mindig jellemzően a férfié a döntő szó, mintha legalábbis a tizennyolcadik században rekedtünk volna. A következő lépcsőfok A tradíciók értelmében kizárólag a férfi kezdeményezheti az eljegyzést, az ő dolga eldönteni, hogy ezt mikor és milyen körülmények között teszi meg. Kivétel ez alól - a nálunk kevéssé ismert hagyomány szerint - csupán csak szökőévente fordul elő. Február 29-én ugyanis az illendőség szabályai megengedik, hogy a nő megkérje párját arra, legyen a férje. Meglehetősen elgondolkodtató, hogy a huszonegyedik században egy ritka és különleges napra van szükség ahhoz, hogy egy nő kérhesse meg egy férfi kezét. A legtöbb nő azonban még ezen az egy napon sem lép - esedeg nem is tud róla, hogy lehetne - inkább csak vár és vár, akár évekig is arra, hogy a férfi, akivel egyébként egy párt alkotva megosztja az életét, úgy döntsön, hogy jöhet a következő lépcsőfok, a kapcsolat hivatalos szentesítése. Képletesen véve térden csúszik a hímnemű előtt azért, hogy ő nagy kegyesen egyszer, valamikor - ha egyáltalán - letérdeljen és kimondja a bűvös „hozzám jössz feleségül?” mondatot. A döntés évekre, évtizedekre szól Meglepően kevés olyan pár van, akik közösen döntenek a házasság kérdésében, akik képesek egyenrangú felekként megbeszélni, hogy egymás mellett szeretnék leélni életük hátralévő részét. Ebben csak az a különös, hogy ha belegondolunk, azért mégiscsak ez lenne a legértelmesebb módja annak, hogy két modern, felnőtt ember meghozza élete egyik lényeges döntését, mely jó esetben évekre, évtizedekre szól. Testi-lelki közösségről, jóban-rosszban- ról, gyerekek felneveléséről van szó, melyek bizony nem éppen kispályás feladatok. Elkötelezettség, kemény munka Erről annak a két embernek, aki mindezt együtt be akarja vállalni, közösen és racionálisan kell döntenie. Ezzel persze nem azt mondjuk, hogy vesszen a romantika. Csupán azt, hogy egy olyan fontos és nem kevés következménnyel járó sarokkő letételekor, mint a házasságkötés, kevésbé van helye. Elkötelezettség, kemény munka, hűség, csapatként működés - hosszú távon ezek bizony sokkal meghatározóbbak a romantikánál. A konvenció, hogy a házasság kezdeményezése a férfi felelőssége, olyan letűnt korokból ragadt itt, amikor még sok más olyan felelősség, melyeket ma már természetes, hogy mi, nők is viselünk - önmagunkban vagy a párkapcsolatban, egyenrangú partnerként - még mind kizárólag a hím- neműek vállán nyugodott. Térden állva... Ilyen értelemben tehát egy elavult, régimódi beidegződésről van szó, amivel ideje volna már leszámolni. Ha feltesszük azt, hogy nem szeretnénk a majdani házasságunkban minden döntés meghozatalát kizárólag a férjünkre hagyni, akkor miért épp magának a házasságnak a kezdeményezését hagynánk rá? Ennek is - mint minden másnak - már eleve úgy érdemes nekiindulni, ahogy szeretnénk, hogy majd a jövőben működjön. A legjobb, amit tehetünk tehát, hogy szépen, határozottan túllépünk az avíttas hagyományon és arra törekszünk, hogy egyik félnek se kelljen a másik előtt térdre ereszkednie többé. Azt akarjuk és azt igényeljük, hogy a házasságkötés sarokkövének letételében egyenrangú félként vehessünk részt, akár úgy is, hogy mi kezdeményezzük a közös döntés meghozatalát. Mindez a maga valószerűségével sokkal erősebb, reálisabb és korrektebb alapot adhat magához a házassághoz is. (borsa) írja meg a véleményét! Mit gondol, kedves olvasó, az eljegyzés elavult, régimódi beidegződés, vagy mind a mai napig van létjogosultsága. Amennyiben véleményét, saját élményeit, tapasztalatait meg szeretné osztani velünk, írja meg nekünk a presszo@ ujszo.com e-maü címre, vagy az Új Szó-Presszó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava postai címre.
