Új Szó, 2008. július (61. évfolyam, 152-177. szám)
2008-07-26 / 173. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON A szalonokban a könny is hamis, Az utcán hű az őrült kacaj is. Amit felbecsül szentre a szalon, Az az utcán rongy kóta, kusza lom. ADYENDRE: AZ UTCA ÉNEKE 2008. július 26., szombat 2. évfolyam 29. szám Jó lenne néha valami érzés a lábaimban, nem vágyom én sokra, nem akarok magasugrani, csak egy kis icipici érzés esne jól néha... Az élet verseny, a verseny élet... Néha egészen azt hiszem, hogy direkte kitolt velem a teremtő, hogy hozzákötötte az életem egy tolókocsihoz, aztán megpróbálok mindig arra gondolni, nem sokan képesek arra, focipályán szla- lomozni az üres sörösdobozok között. Mindezt szakadó esőben, időre, mert az élet verseny, langyos sár, színház, kislábasnyi pókláb. SZÁVAI ATTILA Nem voltam ám mindig ilyen nyomoronc, ahogy nevezem magam, van rendes nevem is: Sprint Ernő, de a sprintet nem merem hangosan kimondani azóta, hogy hetvenkettőben elpattant valami az életemben. Máig gyakran álmodom el éjszakánként újra és újra, hogy jön az öreg Galkovics a kapáiógéppel, át az udvaron, csak az éles zúgás, a repkedő kavicsok, én meg szaladok, hogy ne tessék bekapálni a betonozott udvart. Ő szintúgy visít, hogy nem bírja megállítani, és csak szalad az elszabadult kapálógép után, amely ötletszerűen vonaglik fészertől a kútig, házfaltól kerítésig, kutyaóltól udvari kádig. Ordít az öreg Galkovics, hogy szaladj fiam, állítsd le, üsd ki vascsővel a gyújtógyertyát, én meg szaladok, futok, mint aki utoljára futhat. Azt már a kórházban mesélték, miután magamhoz tértem, hogy megbotlottam a sárkaparóban, hasra estem, a kapálógép meg átment rajtam, bekapálta a gerincem, bele a húsba. Utána egy jó ideig nem bírtam hallani olyanokat, hogy a buszmegállóban mondja a gyereknek az anyja: szedd a lábad. Vagy az olyantól is felment bennem az idegfeszülés, mikor azt mondták, az élet elszalad, meg hogy olyan az élet, mint egy futóverseny. Tényleg olyan, csak én a pálya széléről nézem, ahogy lökdösik egymást fel a nagy rohanásban. Ha rossz az idő és odafentről dézsából öntik az angyalok, mit dézsából, kerti medencéből az esőt, és otthon vagyok a tolókocsival, nem a faluszéli földúton, mindig megpróbálom elfoglalni magam. Sakk, hurkaevés, rejtvényfejtés, három betű, három lába van, mégsem jár, hokedli, ott van hátul a fészer mögött, nem dobtuk el, hiába három a lába. Nekem is kettő van, mégsem szaladok el, ha komolyabb feladat elé állít az a magasságos fehér ruhás kenderszakállú atyaúristen. Amióta félreáll bennem a két lábon járás, vagy hogy humoros próbáljak lenni: amióta nem áll jól nekem a tolókocsi, elkezdtem templomba járni, mármint hogy betolnak a templomba, mint valami zsúrkocsit. Nem hiszek különösebben az ilyen földöntúli dolgokban, de ki tudja, hátha bejön a dolog, és lesz még egyszer nap, mikor egy reggel bal lábbal kelhetek fel, úgy, mint régen. Nemrég történt a faluban, hogy gyűjtést szerveztek, legyen valami normális tolószékem, ne ez a kurblis masina. Nem bírják már nézni, hogy az egyik karom akkora már, mint a kályhacső, a másik meg csak ott van tartani a tökmagos zacskót, zacskós kakaót, de leginkább csak kapaszkodók vele, fogom a kocsi oldalát, mikor gurulok lefelé a tópartra. A gyűjtés végén bált rendeztek, ahol ünnepélyes keretek közt adták át az új járgányt, egy nikkelfényű kerekes széket. Amerikában csinálták a jótállás (ezt a szót is gyűlölöm) szerint, kínai alkatrészekből. Na most akkor melyikben ne bízzak meg annyira? Többek szerint ezzel az új tolókocsival megfogtam az Isten lábát, elhihetem. Jó lenne néha valami érzés a lábaimban, nem vágyom én sokra, nem akarok magasugrani, csak egy kis icipici érzés esne jól néha, rácsapni az ajtót, érezni a langyos nedvességet, ha a kutya levizeli, ütni csípősre kábellel, ilyesmik. De semmi, annyi az érzés itt a lábakban, mint egy bevágott fészerajtóban, hogy az ember dühében legszívesebben ordítana, mint egy elszabadult kapálógép, ütné ököllel az ólakat, szaladna, rúgná szét a világot, ütné vascsővel szilánkosra a teliholdat, leköpné az összes csillagot egyenként, hogy a végén nem marad más a szájban, csak salak, ami a ki nem mondott, csak elgondolt mondatokból maradt. Az olyanokból, hogy gyere, Borikám, sétáljunk egyet a faluszélen, szaladjunk a patakparton, kergessük egymásban a szexualitást, csak futni, futni, mint az évszakok, repülni, akár a legyek, kedvünkre. De nem. Az ilyen dolgok mindig akkor jutnak eszembe, mikor esőre áll (ki nem állhatom ezt így kimondva), és nem mehetek a faluszéli földútra. Ilyenkor szépen megvárom, míg jó fényes zsírossá lesz hátul a trágyás sár a disznóólaknál. Aztán mindig kimegyek a tolószékkel, és mintákat kerekezek a barnás-habos masszába, szép dupla íveket, amilyeneket a pap mutogat a mise közben a két kezével, hogy jobban értsék a hívek azt, ahogy Illés tüzes szekere elrepült az égen. Az én szekerem egyszer volt tüzes, mikor véletlenül hozzáértem gurulás közben a magasfeszültségű ipari vezetékhez a szomszéd építkezésen. Havonta be kell menni a városba a klinikára, hogy áramot vezessenek a lábaimba, azt mondják, nem nagy amper, csak éppen hogy stimulálni lehessen az izmokat, ne fonnyadjanak el. Hát ne is, amikor először voltunk ilyen kezelésen, kérdeztem az orvost, ha otthon leszek, szabad-e majd ipari árammal, csak úgy szolidan stimulálni a tolókocsit, hátha megy egy kis élet a lábszárakba, nem tart sokból rákötni napjában kétszer a betonkeverő kábelét az udvarban. Az orvos csak nevetett, hogy maga egy két lábon járó viccújság, majd elnézést kért. Duluth, Minnesota állam (Egyesült Államok). Deb Penry kutyasétáltatás közben. A Mister Bubbles kutyamenhelyről szerezte be, s a tolókocsiba ültetve napi 8-10 mérföldet sétáltatja névre hallgató mozgásképtelen ebet a hölgy a (AP Photo/Jack Rendulich)
