Új Szó, 2008. július (61. évfolyam, 152-177. szám)

2008-07-26 / 173. szám, szombat

8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. JÚLIUS 26. www.ujszo.com Brenda Blethyn: „Az én életembe minden véletlenül jött. Én csak egyvalamit tudtam, hogy titkárnő akarok lenni. Ez tűnt számomra a legszebb hivatásnak. / Titkai nincsenek, a hazugságok távol állnak tőle Teljesen hétköznapi, ahogy ő mondja: normális munká­ra vágyott mindig. Gyors- és gépírást tanult, hogy titkár­nő lehessen, aztán bank- tisztviselői állást vállalt, ké­sőbb a Brit Államvasutaknál helyezkedett el. SZABÓ G. LÁSZLÓ Brenda Blethyn ma a legelismer­tebb angol színésznők egyike. Első fontosabb szerepét 1990-ben, egy fantasztikus kalandfilmben, a Bo­szorkányokban kapta, de két évvel később már a vasszigorú lelkész fe­lesége (és Brad Pitt anyja) Robert Redford Folyó szeli ketté című ren­dezésében. A nagy áttörést Mike Leigh filmje, a Titkok és hazugsá­gok hozza meg számára, amely egyszerre szól egy eltékozolt élet jóvátehető bűneiről és egy mindent megváltoztató egymásra találásról. Cynthia (Brenda Blethyn), a lecsú­szott, ötvenes nő utcaseprő lányá­val tengeti életét valahol London külső negyedében. Megkapaszkod­ni már csak az üvegben tud, kilá­tástalan életére csak az italban talál vigaszt. Már lent jár a mélyben, amikor egy nap felkeresi őt a diplo­más, fekete bőrű Hortense, és azt állítja: ő a lánya. Cynthia nem akar hinni a szemének. Cannes, a leg­jobb női főszereplő díja, Golden Globe a legjobb női alakításért, BAFTA-díj, Oscar-jelölés - csak úgy hullanak a nagy elismerések Bren­da Blethyn ölébe. 1998-ban már négy filmet forgat egy év alatt. Az­tán jön a Sírhely kilátással - Nincs esküvő, csak temetés, amelyben Alfred Molina régi szerelme. Pár évvel később Joe Wright is kivá­lasztja két filmjébe: Vágy és vezek- lés, Büszkeség és balítélet. Már fent van a csúcson, a lelke mélyén még­is ugyanaz a nő, aki egykor megbíz­ható titkárnőként végezte napi te­endőit. Karlovy Vary idei fesztiválján Brenda Blethyn zsűritagként ven­dégeskedett. Napközben mozizott, esténként feltűnt néhány fogadá­son. Mindig elegáns volt, de csak a maga módján, kerülve minden fel­tűnést. Bennem végig azt a benyo­mást keltette, hogy a legnagyobb pompa közepette is ő az, aki külle­mével és magatartásával a meg­nyugtató egyszerűséget hirdeti. Be­szélgetni is könnyű volt vele. Mint­ha csak egy szombat délutáni sétá­ról jött volna azzal a belső nyuga­lommal, hogy otthon minden rend­ben, a konyhát tisztán hagyta, az almás pite pedig nem égett oda. Bocsássa meg, hogy ezzel kez­dem... megmutatná a kezét? Melyiket? Azt, amelyiken eredetileg hat ujja volt. Ezt meg honnan tudja? A férjétől. Ő mesélte tegnap, amíg ön az egyik zsűritársával beszélgetett. Igaz a történet. Valóban volt egy felesleges ujjam. Nagyon kicsi vol­tam még, amikor eltávolították. A műtét szerencsére ingyenes volt. Ezt csak azért mondom, mert a szüleim nagyon szegények voltak, kilencen vagyunk testvérek, én va­gyok a legfiatalabb. Bárhova men­tem is otthonról, apám mindig csak úgy engedett el, ha a bátyáim közül valaki velem tartott. Soha nem voltam egyedül. Sokáig vi­gyáztak rám. Zavarta? Egyáltalán. Jó testvérek va­gyunk. Szeretjük egymást. A sze­génység nagyon nagy kohéziós erő. Kohéziós? Ez meg honnan ju­tott az eszébe? Biztos a vasútnál ragadt rám. Hogy került egyáltalán a vas­úthoz? Olyan munkahelyet kere­sett, ahol a pénzhez adnak még valamilyen jutalékot is? Például ingyen vonatjegyet? Az én életembe minden véletle­nül jött. Én csak egyvalamit tud­tam, hogy titkárnő akarok lenni. Ez tűnt számomra a legszebb hivatás­nak. Ne csodálkozzon! Azon a szin­ten, ahol mi éltünk, még ez is elér­hetetlen vágynak tűnt. Pedig akkor, amikor pályát kellett választanom, lényeges dolgokban már nem szen­vedtünk hiányt. Szerényen éltünk, de boldogan. Néha-néha még mo­ziba is eljutottam. Apám egy egész sort megvett. Küenc gyerek plusz ő. Anyám ritkán jött velünk. Neki mindig tengernyi dolga volt. És milyen filmekre jártak? Hollywoodi westernekre és mu­sicalekre. Imádtam a zenét, a csil­logást. Hogyan jutott végül is szerep­hez a Brit Államvasutak alkalma­zottja? Bánatában. Felborult a házassá­gom. A vasútnál ismerkedtem meg az első férjemmel, de nem éltünk sokáig együtt. Huszonhét évesen már elvált asszony voltam. Ott áll­tam egyedül, újra szabadon, és azt mondtam, ha már nulláról kell in­dulnom, akkor megpróbálok vala­vagyunk. Több mint harminc éve házasodtunk össze, de komoly vi­tánk még soha nem volt. Gyere­künk nincs, mégsem szomorko- dunk emiatt. Igazából talán egyi­künk sem szorgalmazta az ügyet, hiszen nyolc testvéremnek köszön­hetően rengeteg gyerek van a csa­ládban. Foglalkozhatok velük, amennyit csak akarok. Igaz, hogy egyszer London szí­vében drogdüemek nézte egy rendőr? Jó kis történet! Nigel Cole-lal forgattuk a Főbenjáró bűnt, és azt a jelenetet vettük fel, amikor a sta­tiszták tömegében találnom kellett valakit, akinek el tudom adni a ma­rihuánát. Honnan tudtam volna, hogy ki a mi emberünk, vagyis, hogy ki statiszta és ki nem? Pechemre egy civil rendőrt szólítot­tam meg, és vele akartam üzletet kötni. Ő meg nem tudta, hogy fil­mesek közé keveredett, és azonnal le akart tartóztatni. Örült, hogy fo­gott egy düert. „Ön félreérti a hely­zetet!” - magyaráztam, de egyálta­lán nem érdekelte a szövegem. A rendezőnek kellett kimentenie, és neki sem volt könnyű dolga. A rendőr ugyanis neki sem akart hinni, engem meg csak rángatott maga után, hogy bevigyen az őrs­re. Időbe telt, míg tisztázódott a helyzet. Mike Leigh filmjével, a Titkok és hazugságokkal majdnem Os- car-díjas színész lett. Nem bete­Johanna tér Steege és Brenda Blethyn Karlovy Varyban Zuzana Mináčová felvételei a történetet. Lerakta az alapjait, el­mondta, honnan indul, és merre tart a figurám. Megkérdezte: sze- retnék-e valamit hozzátenni? Igen, feleltem. Eszembe jutott ugyanis egy régi kolléganőm, akivel még a Brit Államvasutaknál dolgoztam, aki ugyan mindig nagyvonalú volt, mégis olyan rossz energia áradt be­lőle. Aztán megbeszéltük, hogy mi­lyen házban, milyen körülmények között lakhat egy ilyen nő, hogy fest a konyhája, müyen a szaga, kik a szomszédai? Létrehoztunk szá­mára egy egész mikrovüágot, tehát amikor elkezdtünk játszani, impro­vizálni, már volt miből kiindulni. Joe Wrighttal először a Büsz­keség és balítéletben, aztán a Vágy és vezeklésben dolgozott. Mindkét filmben fontos szerepe van, de egyikben sem főszerepe. Én szívesen játszom melléksze­repeket is. Engem ez egyáltalán nem idegesít. Sőt! Boldog vagyok, ha közben Donald Sutherland«, Judi Denchet vagy Vanessa Redgrave-et figyelhetem. Hálás természet az enyém. Nekem min­dig elég annyi, amennyit kapok. Lehet, hogy nincsenek is ambíció­im. Fiatal koromban mást sem hal­lottam, csak azt, hogy mennyire lusta vagyok. Akkor idegesített. Ma én is úgy látom: kevéssel is beérem. Ha ez a lustaságomból ered, akkor én tényleg egy rém kényelmes nő vagyok. A Büszkeség és balítélet egyébként remek forgatás volt. Nagyszerű emberekkel dolgoztunk festői körülmények között. Mint egy nagy család, úgy éltünk hete­ken át. A legnagyobb gondokat is pillanatok alatt megoldottuk. Úgy mozogtunk abban a filmbeli ház­ban, mintha a fél életünket ott töl­töttük volna. Ami pedig a Vágy és vezeklést illeti: már a könyv, lan McEwan regénye is lenyűgözött va­lamennyiünket. A kész fűm pedig mindannyiunknak tetszett, függet­lenül attól, hogy az Amerikai Film- akadémia csak a zenét díjazta. A sok hétköznapi és középosz­tálybeli nő után nem vágyik már egy született arisztokrata szere­pére? Nem mondom, hogy visszautasí­tanám, de ha hiszi, ha nem, nincse­nek efféle vágyaim. Nemrég fejez­tem be egy filmet, London River a címe, végig franciául beszélek ben­ne. Nekem ez sokkal nagyobb kihí­vás volt, mintha királynőt játszot­tam volna. mi egészen mást. Szóltak, hogy fel­vételt hirdet egy amatőr színtársu­lat. Elmentem és tehetségesnek ta­láltak. Utána kezdtem el mindenfé­le színiiskolába járni. És 1975-ben már az Angol Nemzeti Színház tagja. Történt azért egy s más ezt meg­előzően. A véleden... előbb emlí­tettem. Benevezett egy versenybe a színtársulat, amelyben játszottam, és megbetegedett a lány, akinek fontos szerepe volt a darabban. Ad­dig könyörögtek, míg a végén rábe­széltek, hogy ugoijak be helyette. A versenyt végül is nem mi nyertük, bennem mégis elindult valami. Nem voltam én még akkor biztos abban, hogy jól választottam. Saj­náltam a titkárnői állásomat is, so­káig mardosott a gondolat, hogy nem kellett volna feladnom, de már nem volt visszaút. Egyre jobb és nagyobb szerepeket kaptam, közben folyton csak azon járt az eszem, hogy micsoda könnyelmű vagyok. Otthagyok egy biztos mun­kát a bizonytalanért, mi lesz, ha egy nap kiderül, hogy nem is va­gyok jó, vagy megunom az egé­szet? Mit mondok majd szegény szüleimnek? Rádiójuk vagy televíziójuk volt már akkoriban? Dehogy volt! Úgy istenigazából persze nem is hiányzott. A boldog­sághoz sokszor elég a puszta ke­nyér is. Amikor a bátyáim már ta­láltak valamüyen munkát, annyi pénzünk volt, hogy hetente egyszer moziba is eljutottunk. De ezt már említettem. A szüleinek is furcsa lehetett, hogy egyszer csak a saját lányu­kat iáfiák a reflektorok fényében. Mindig tudtam, hol ül az anyu­kám. Abban a pillanatban, ahogy megjelentem a színen, azonnal meghallottam a hangját: „Ő az! Ö az én lányom!” Büszke volt rám, de nem tekintette komoly, életre szóló hivatásnak a színészetet. Gyakran megkérdezte tőlem: „Ha egész nap próbálsz és játszol, mikor van időd pénzt keresni?” Elfogad még egyáltalán szín­padi felkéréseket? Most kezdtem el próbáim egy manchesteri társulatban Tennessee Williams Üvegfigurák című darab­ját. Ha huzamosabb ideig nem fil­mezek, szívesen dolgozom színhá­zi rendezőkkel. A baj csak az, hogy az állam nálunk sem igazán támo­gatja a színházakat. Amikor el­kezdtem ezt a pályát, minden vá­rosban volt egy színház. Azóta ren­geteget megszűntettek. Tavaly Londonban is több társulat felosz­lott. Régebben találkahely is volt a színház, ma inkább szupermarke­tekben és kávézókban jönnek össze az emberek. Már több mint tíz éve a Nemze­ti tagja volt, de filmszerepre még mindig hiába várt. Hogy bírta tü­relemmel? Engem ez egyáltalán nem za­vart. Nekem a színpad is elég volt. Eszembe sem jutott, hogy „de jó lenne végre kamera elé állni!” A színház is hatalmas iskola volt szá­momra. Azzal is meg kellett küzde­nem. Ma már annyit forgatok, hogy ünnep számomra, ha színházban játszhatok. Tréfásan meg is jegy­zem néha: „Még jó, hogy az angol filmipar nem olyan gazdag, mint az amerikai. Ha az lenne, búcsút is inthetnék a színpadnak.” Egyéb­ként pedig nem vagyok az a típus, aki a csillagokat is lehozatná magá­nak az égről. Ha csak fele ennyit kapnék a pályától, akkor is elége­dett lennék. A férjemmel is jól meg­gedett bele egy kicsit, hogy a vé­gén mégsem ön nyert? Én? Belebetegedni? Nekem már az is óriási ajándék volt, hogy jelöl­tek a díjra, és ott lehettem egy ilyen hatalmas ünnepségen. Ez valóban felemelő érzés, ott lenni az első öt között, a többi pedig megint csak a véletlen műve. Ha én kapom az Oscart, attól még nem leszek jobb színésznő. Ha más kapja, attól meg nem vagyok rosszabb. Hát akkor? Sokan kérdezik tőlem, hogy megle- pett-e a Titkok és hazugságok vi­lágra szóló sikere. Igen is, meg nem is, felelem. Én szeretem Mike Leigh filmjeit, ha furcsállok valamit, ak­kor azt, hogy a korábbi alkotásait nem övezi akkora elismerés, mint a Titkok és hazugságokat. Amely egy hatalmas improvi­zálás eredménye. Az igazság az, hogy a színészek közül senki sem olvasta az egész forgatókönyvet, mindenki csak a saját szövegét ismerte, de az is ál­landóan változott. Azóta kiderült, így is van benne valami, ami az egész világot képes megszóh'tani. Mike minden színészével forgató- könyv nélkül dolgozik. Először ve­lem is négyszemközt beszélte meg Évekkel ezelőtt a Broadwayre is meghívták már. Más volt ott színpadra lépni, mint London­ban? A Broadwayn a rendező az Úris­ten, minden az ő engedélyével tör­ténik, Angliában nagyobb szavuk van a színészeknek. Mi itt, Európá­ban mindent megbeszélünk, a pró­bák során is nagyobb szabadságot élvezünk. Amerikában más a szín­házi etikett. Akárcsak a közönség. Ők ott állva bravóznak, az angol nézők sokkal visszafogottabbak. Édesanyja beletörődött már, hogy nem változtatott pályát, hogy végérvényesen hátat fordí­tott a Brit Államvasutaknak? Ő ebbe már akkor beletörődött, amikor Robert Redforddal forgat­tam. Épp kórházban volt, amikor utolért a felkérés, hogy dolgozzunk együtt. Én nem akartam elvállalni a szerepet, mert tudtam, hogy he­tekig távol lennénk egymástól, de az anyukám csak biztatott; hogy vállaljam el, ne hagyjak ki egy ek­kora lehetőséget. Különben is, imádja Redfordot. Úgyhogy kedves Robert, ezúton tudatom veled, az anyukám kérésére mondtam ne­ked igent.

Next

/
Thumbnails
Contents