Új Szó, 2008. július (61. évfolyam, 152-177. szám)
2008-07-26 / 173. szám, szombat
8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. JÚLIUS 26. www.ujszo.com Brenda Blethyn: „Az én életembe minden véletlenül jött. Én csak egyvalamit tudtam, hogy titkárnő akarok lenni. Ez tűnt számomra a legszebb hivatásnak. / Titkai nincsenek, a hazugságok távol állnak tőle Teljesen hétköznapi, ahogy ő mondja: normális munkára vágyott mindig. Gyors- és gépírást tanult, hogy titkárnő lehessen, aztán bank- tisztviselői állást vállalt, később a Brit Államvasutaknál helyezkedett el. SZABÓ G. LÁSZLÓ Brenda Blethyn ma a legelismertebb angol színésznők egyike. Első fontosabb szerepét 1990-ben, egy fantasztikus kalandfilmben, a Boszorkányokban kapta, de két évvel később már a vasszigorú lelkész felesége (és Brad Pitt anyja) Robert Redford Folyó szeli ketté című rendezésében. A nagy áttörést Mike Leigh filmje, a Titkok és hazugságok hozza meg számára, amely egyszerre szól egy eltékozolt élet jóvátehető bűneiről és egy mindent megváltoztató egymásra találásról. Cynthia (Brenda Blethyn), a lecsúszott, ötvenes nő utcaseprő lányával tengeti életét valahol London külső negyedében. Megkapaszkodni már csak az üvegben tud, kilátástalan életére csak az italban talál vigaszt. Már lent jár a mélyben, amikor egy nap felkeresi őt a diplomás, fekete bőrű Hortense, és azt állítja: ő a lánya. Cynthia nem akar hinni a szemének. Cannes, a legjobb női főszereplő díja, Golden Globe a legjobb női alakításért, BAFTA-díj, Oscar-jelölés - csak úgy hullanak a nagy elismerések Brenda Blethyn ölébe. 1998-ban már négy filmet forgat egy év alatt. Aztán jön a Sírhely kilátással - Nincs esküvő, csak temetés, amelyben Alfred Molina régi szerelme. Pár évvel később Joe Wright is kiválasztja két filmjébe: Vágy és vezek- lés, Büszkeség és balítélet. Már fent van a csúcson, a lelke mélyén mégis ugyanaz a nő, aki egykor megbízható titkárnőként végezte napi teendőit. Karlovy Vary idei fesztiválján Brenda Blethyn zsűritagként vendégeskedett. Napközben mozizott, esténként feltűnt néhány fogadáson. Mindig elegáns volt, de csak a maga módján, kerülve minden feltűnést. Bennem végig azt a benyomást keltette, hogy a legnagyobb pompa közepette is ő az, aki küllemével és magatartásával a megnyugtató egyszerűséget hirdeti. Beszélgetni is könnyű volt vele. Mintha csak egy szombat délutáni sétáról jött volna azzal a belső nyugalommal, hogy otthon minden rendben, a konyhát tisztán hagyta, az almás pite pedig nem égett oda. Bocsássa meg, hogy ezzel kezdem... megmutatná a kezét? Melyiket? Azt, amelyiken eredetileg hat ujja volt. Ezt meg honnan tudja? A férjétől. Ő mesélte tegnap, amíg ön az egyik zsűritársával beszélgetett. Igaz a történet. Valóban volt egy felesleges ujjam. Nagyon kicsi voltam még, amikor eltávolították. A műtét szerencsére ingyenes volt. Ezt csak azért mondom, mert a szüleim nagyon szegények voltak, kilencen vagyunk testvérek, én vagyok a legfiatalabb. Bárhova mentem is otthonról, apám mindig csak úgy engedett el, ha a bátyáim közül valaki velem tartott. Soha nem voltam egyedül. Sokáig vigyáztak rám. Zavarta? Egyáltalán. Jó testvérek vagyunk. Szeretjük egymást. A szegénység nagyon nagy kohéziós erő. Kohéziós? Ez meg honnan jutott az eszébe? Biztos a vasútnál ragadt rám. Hogy került egyáltalán a vasúthoz? Olyan munkahelyet keresett, ahol a pénzhez adnak még valamilyen jutalékot is? Például ingyen vonatjegyet? Az én életembe minden véletlenül jött. Én csak egyvalamit tudtam, hogy titkárnő akarok lenni. Ez tűnt számomra a legszebb hivatásnak. Ne csodálkozzon! Azon a szinten, ahol mi éltünk, még ez is elérhetetlen vágynak tűnt. Pedig akkor, amikor pályát kellett választanom, lényeges dolgokban már nem szenvedtünk hiányt. Szerényen éltünk, de boldogan. Néha-néha még moziba is eljutottam. Apám egy egész sort megvett. Küenc gyerek plusz ő. Anyám ritkán jött velünk. Neki mindig tengernyi dolga volt. És milyen filmekre jártak? Hollywoodi westernekre és musicalekre. Imádtam a zenét, a csillogást. Hogyan jutott végül is szerephez a Brit Államvasutak alkalmazottja? Bánatában. Felborult a házasságom. A vasútnál ismerkedtem meg az első férjemmel, de nem éltünk sokáig együtt. Huszonhét évesen már elvált asszony voltam. Ott álltam egyedül, újra szabadon, és azt mondtam, ha már nulláról kell indulnom, akkor megpróbálok valavagyunk. Több mint harminc éve házasodtunk össze, de komoly vitánk még soha nem volt. Gyerekünk nincs, mégsem szomorko- dunk emiatt. Igazából talán egyikünk sem szorgalmazta az ügyet, hiszen nyolc testvéremnek köszönhetően rengeteg gyerek van a családban. Foglalkozhatok velük, amennyit csak akarok. Igaz, hogy egyszer London szívében drogdüemek nézte egy rendőr? Jó kis történet! Nigel Cole-lal forgattuk a Főbenjáró bűnt, és azt a jelenetet vettük fel, amikor a statiszták tömegében találnom kellett valakit, akinek el tudom adni a marihuánát. Honnan tudtam volna, hogy ki a mi emberünk, vagyis, hogy ki statiszta és ki nem? Pechemre egy civil rendőrt szólítottam meg, és vele akartam üzletet kötni. Ő meg nem tudta, hogy filmesek közé keveredett, és azonnal le akart tartóztatni. Örült, hogy fogott egy düert. „Ön félreérti a helyzetet!” - magyaráztam, de egyáltalán nem érdekelte a szövegem. A rendezőnek kellett kimentenie, és neki sem volt könnyű dolga. A rendőr ugyanis neki sem akart hinni, engem meg csak rángatott maga után, hogy bevigyen az őrsre. Időbe telt, míg tisztázódott a helyzet. Mike Leigh filmjével, a Titkok és hazugságokkal majdnem Os- car-díjas színész lett. Nem beteJohanna tér Steege és Brenda Blethyn Karlovy Varyban Zuzana Mináčová felvételei a történetet. Lerakta az alapjait, elmondta, honnan indul, és merre tart a figurám. Megkérdezte: sze- retnék-e valamit hozzátenni? Igen, feleltem. Eszembe jutott ugyanis egy régi kolléganőm, akivel még a Brit Államvasutaknál dolgoztam, aki ugyan mindig nagyvonalú volt, mégis olyan rossz energia áradt belőle. Aztán megbeszéltük, hogy milyen házban, milyen körülmények között lakhat egy ilyen nő, hogy fest a konyhája, müyen a szaga, kik a szomszédai? Létrehoztunk számára egy egész mikrovüágot, tehát amikor elkezdtünk játszani, improvizálni, már volt miből kiindulni. Joe Wrighttal először a Büszkeség és balítéletben, aztán a Vágy és vezeklésben dolgozott. Mindkét filmben fontos szerepe van, de egyikben sem főszerepe. Én szívesen játszom mellékszerepeket is. Engem ez egyáltalán nem idegesít. Sőt! Boldog vagyok, ha közben Donald Sutherland«, Judi Denchet vagy Vanessa Redgrave-et figyelhetem. Hálás természet az enyém. Nekem mindig elég annyi, amennyit kapok. Lehet, hogy nincsenek is ambícióim. Fiatal koromban mást sem hallottam, csak azt, hogy mennyire lusta vagyok. Akkor idegesített. Ma én is úgy látom: kevéssel is beérem. Ha ez a lustaságomból ered, akkor én tényleg egy rém kényelmes nő vagyok. A Büszkeség és balítélet egyébként remek forgatás volt. Nagyszerű emberekkel dolgoztunk festői körülmények között. Mint egy nagy család, úgy éltünk heteken át. A legnagyobb gondokat is pillanatok alatt megoldottuk. Úgy mozogtunk abban a filmbeli házban, mintha a fél életünket ott töltöttük volna. Ami pedig a Vágy és vezeklést illeti: már a könyv, lan McEwan regénye is lenyűgözött valamennyiünket. A kész fűm pedig mindannyiunknak tetszett, függetlenül attól, hogy az Amerikai Film- akadémia csak a zenét díjazta. A sok hétköznapi és középosztálybeli nő után nem vágyik már egy született arisztokrata szerepére? Nem mondom, hogy visszautasítanám, de ha hiszi, ha nem, nincsenek efféle vágyaim. Nemrég fejeztem be egy filmet, London River a címe, végig franciául beszélek benne. Nekem ez sokkal nagyobb kihívás volt, mintha királynőt játszottam volna. mi egészen mást. Szóltak, hogy felvételt hirdet egy amatőr színtársulat. Elmentem és tehetségesnek találtak. Utána kezdtem el mindenféle színiiskolába járni. És 1975-ben már az Angol Nemzeti Színház tagja. Történt azért egy s más ezt megelőzően. A véleden... előbb említettem. Benevezett egy versenybe a színtársulat, amelyben játszottam, és megbetegedett a lány, akinek fontos szerepe volt a darabban. Addig könyörögtek, míg a végén rábeszéltek, hogy ugoijak be helyette. A versenyt végül is nem mi nyertük, bennem mégis elindult valami. Nem voltam én még akkor biztos abban, hogy jól választottam. Sajnáltam a titkárnői állásomat is, sokáig mardosott a gondolat, hogy nem kellett volna feladnom, de már nem volt visszaút. Egyre jobb és nagyobb szerepeket kaptam, közben folyton csak azon járt az eszem, hogy micsoda könnyelmű vagyok. Otthagyok egy biztos munkát a bizonytalanért, mi lesz, ha egy nap kiderül, hogy nem is vagyok jó, vagy megunom az egészet? Mit mondok majd szegény szüleimnek? Rádiójuk vagy televíziójuk volt már akkoriban? Dehogy volt! Úgy istenigazából persze nem is hiányzott. A boldogsághoz sokszor elég a puszta kenyér is. Amikor a bátyáim már találtak valamüyen munkát, annyi pénzünk volt, hogy hetente egyszer moziba is eljutottunk. De ezt már említettem. A szüleinek is furcsa lehetett, hogy egyszer csak a saját lányukat iáfiák a reflektorok fényében. Mindig tudtam, hol ül az anyukám. Abban a pillanatban, ahogy megjelentem a színen, azonnal meghallottam a hangját: „Ő az! Ö az én lányom!” Büszke volt rám, de nem tekintette komoly, életre szóló hivatásnak a színészetet. Gyakran megkérdezte tőlem: „Ha egész nap próbálsz és játszol, mikor van időd pénzt keresni?” Elfogad még egyáltalán színpadi felkéréseket? Most kezdtem el próbáim egy manchesteri társulatban Tennessee Williams Üvegfigurák című darabját. Ha huzamosabb ideig nem filmezek, szívesen dolgozom színházi rendezőkkel. A baj csak az, hogy az állam nálunk sem igazán támogatja a színházakat. Amikor elkezdtem ezt a pályát, minden városban volt egy színház. Azóta rengeteget megszűntettek. Tavaly Londonban is több társulat feloszlott. Régebben találkahely is volt a színház, ma inkább szupermarketekben és kávézókban jönnek össze az emberek. Már több mint tíz éve a Nemzeti tagja volt, de filmszerepre még mindig hiába várt. Hogy bírta türelemmel? Engem ez egyáltalán nem zavart. Nekem a színpad is elég volt. Eszembe sem jutott, hogy „de jó lenne végre kamera elé állni!” A színház is hatalmas iskola volt számomra. Azzal is meg kellett küzdenem. Ma már annyit forgatok, hogy ünnep számomra, ha színházban játszhatok. Tréfásan meg is jegyzem néha: „Még jó, hogy az angol filmipar nem olyan gazdag, mint az amerikai. Ha az lenne, búcsút is inthetnék a színpadnak.” Egyébként pedig nem vagyok az a típus, aki a csillagokat is lehozatná magának az égről. Ha csak fele ennyit kapnék a pályától, akkor is elégedett lennék. A férjemmel is jól meggedett bele egy kicsit, hogy a végén mégsem ön nyert? Én? Belebetegedni? Nekem már az is óriási ajándék volt, hogy jelöltek a díjra, és ott lehettem egy ilyen hatalmas ünnepségen. Ez valóban felemelő érzés, ott lenni az első öt között, a többi pedig megint csak a véletlen műve. Ha én kapom az Oscart, attól még nem leszek jobb színésznő. Ha más kapja, attól meg nem vagyok rosszabb. Hát akkor? Sokan kérdezik tőlem, hogy megle- pett-e a Titkok és hazugságok világra szóló sikere. Igen is, meg nem is, felelem. Én szeretem Mike Leigh filmjeit, ha furcsállok valamit, akkor azt, hogy a korábbi alkotásait nem övezi akkora elismerés, mint a Titkok és hazugságokat. Amely egy hatalmas improvizálás eredménye. Az igazság az, hogy a színészek közül senki sem olvasta az egész forgatókönyvet, mindenki csak a saját szövegét ismerte, de az is állandóan változott. Azóta kiderült, így is van benne valami, ami az egész világot képes megszóh'tani. Mike minden színészével forgató- könyv nélkül dolgozik. Először velem is négyszemközt beszélte meg Évekkel ezelőtt a Broadwayre is meghívták már. Más volt ott színpadra lépni, mint Londonban? A Broadwayn a rendező az Úristen, minden az ő engedélyével történik, Angliában nagyobb szavuk van a színészeknek. Mi itt, Európában mindent megbeszélünk, a próbák során is nagyobb szabadságot élvezünk. Amerikában más a színházi etikett. Akárcsak a közönség. Ők ott állva bravóznak, az angol nézők sokkal visszafogottabbak. Édesanyja beletörődött már, hogy nem változtatott pályát, hogy végérvényesen hátat fordított a Brit Államvasutaknak? Ő ebbe már akkor beletörődött, amikor Robert Redforddal forgattam. Épp kórházban volt, amikor utolért a felkérés, hogy dolgozzunk együtt. Én nem akartam elvállalni a szerepet, mert tudtam, hogy hetekig távol lennénk egymástól, de az anyukám csak biztatott; hogy vállaljam el, ne hagyjak ki egy ekkora lehetőséget. Különben is, imádja Redfordot. Úgyhogy kedves Robert, ezúton tudatom veled, az anyukám kérésére mondtam neked igent.
