Új Szó, 2008. július (61. évfolyam, 152-177. szám)
2008-07-23 / 170. szám, szerda
r/i SZÜLŐFÖLDÜNK 2008. július 23., szerda 5. évfolyam, 30. szám 22. oldal Mint koldus kalapjában a krajcár Rozsnyó közontja Szlovákia legnagyobb középkori, négyzet alaprajzú tere. PelsocMennsík: korrekt üzlet, vagy végkiárusítás? Ezerszáz hektár erdejétől készül megszabadulni Pelsőc község 25. oldal Szabá Attila: „A vb-cím felejthetetlen" Négy visszapillantás a kajak-kenu Komárom Nagydíja öt évtizedére 27. oldal Brünnben működik a volt Csehszlovákia egyetlen állatkrematóriuma. Az állatokat itt elégetik, majd a maradványaikat a gazdik magukkal vihetik egy urnában. Brünnben a szlovákiai gazdik elpusztult kedvenceinek hamvasztását is vállalják. Ezt a cseh állami állatorvosi igazgatóságon kell kérvényezni. Ezen kívül az állat oltási bizonyítványa és az állatorvos jelentése is szükséges, amelyben pontosan meg van határozva a halál oka. A 2003-ban alapított krematóriumban már több házi kedvencet elhamvasztottak - kutyákat, papagájokat, sőt patkányt is. A legolcsóbb díj 1500 cseh korona, ezt az összeget a négy kilogrammnál könnyebb állatok földi maradványainak elhamvasztásáért kell fizetni. (Ján Krošlák felvétele) JEGYZET Objektiven, ne csak a tényeket! LECZO ZOLTÁN Ha az ördög végre venné a fáradságot, és elvinné az összes újságírót, bizony szebb világban élhetnénk. Gondolom, ennek a megállapításnak a valóságtartamáról a politikusoknak lassacskán sikerül meggyőzniük Szlovákia valamennyi polgárát. Népünk aktuális vezére és hazánk boldogulását szívén viselő koalíciós partnerei ugyanis időt és fáradságot nem kímélve, immáron második éve azt sulykolják az emberek fejébe, hogy minálunk a Kánaán eljövetelének igazából egyeden komoly akadálya van, mégpedig a gonosz média, illetve az újságírók gyülevész hada. Biztos önök is hallották, hogy ezek az újságírók borzasztóan bunkó emberek. Állandóan kérdeznek, általában hülyeségeket, lépten- nyomon kíváncsiskodnak, kutakodnak, s közben beszennyeznek meg lejáratnak minden gyanútlant. Odamásznak az összes olyan helyre, ahol valami illedenség történik, mindig a negatívumokat, a csúf dolgokat emelik ki írásaikban, a jó, a szép, a követendő példa pedig egy fikarcnyit sem érdekli őket. Ezen persze nem kell csodálkozni, mert a tanítás szerint az újságírók általában gerinctelen, elkorcsosult, elvtelen és korrupt lények, s egyeden céljuk az emberek félrevezetése. Félreértés ne essék, nem hiszem, hogy az újságírók lejáratása a hatalom mostani birtokosainak találmánya lenne, hisz emlékeim szerint a módszerváltástól eltelt időszak egyeden, épp kormányon lévő politikai pártja sem szívelte a médiát. Elég, ha csak a közelmúlt ún. „csoportocskájának” ügyére gondolunk. De hagyjuk a nagypolitikát. Egy ideje ugyanis azt tapasztalom, hogy mostanra a „nagyok” retorikáját sikerrel sajátították el a regionális politikusok, a polgármesterek, illetve az önkormányzati képviselők egy része is. Ők, ha végképp kifogynak az érvekből, vagy ha nem találnak elfogadható magyarázatot a cselekedeteikre, szívesen kezdik ki az újságírókat, és az országos példát követve a médiát tüntetik fel minden bajok okozójaként. Hogy mondandójuknak nagyobb nyo- matékot adjanak, első lépésben általában megpróbálják a tudósítókat hiteltelenné tenni, hogy aztán az olvasók ne higgyék el egyeden szavukat se. Szerencsémre vagy szerencsédensé- gemre az ország olyan régiójában élek, ahol mindig történik valami. Gyerekesen civakodó ön- kormányzatoknak, hülyeséget hülyeségre halmozó közszereplőknek, hajmeresztő történeteknek nem vagyunk híján, így van miről tudósítanom. Megvásárolt bértollnoknak aszerint tartanak felváltva a szembenálló felek, hogy épp melyik csoport érdekeit sértették az írásaim. Az ítészek azonban nem túl következetesek, nemrégiben például egyeden hét leforgása alatt két telefonhívást is kaptam: az elsőben a helyi „kormánypárt” egyik támogatója arról érdeklődött, nem vásároltak-e meg az ellenzékiek, a másikban pedig épp az ellenzék prominens tagja utalt arra, hogy szerinte az ellenoldal szekértolója lettem. A legutolsó önkormányzati választások idején hetekig keringett a városban a pletyka, mely szerint azért nem írtam egy helyi rendezvényről, mert azt nem az egyeden magyar pártunkkal szimpatizáló polgári társulás szervezte, nekem pedig parancsba volt adva, hogy nem tudósíthatok üyesfajta eseményekről. Amikor viszont a választáson a városban győzött a függetlenként induló jelölt, már azt terjesztették rólam, hogy megkaptam tőle a fizetségemet, sőt a bennfentesek azt is tudni vélték, hogy a győztes a szolgálataimat mikrohullámú sütőkkel (!) jutalmazta. A szomszéd településen akkortájt ugyancsak pusmogtak az „ügyeimről”. Egy cikkem után azon meggyőződésüknek adtak hangot a jól értesültek, hogy az írás az MKP jelöltjét volt hivatott segíteni, és hogy tudósításom a párt fizetett kampányának részét képezi. Mellesleg jegyzem meg, a település azon kevés városok egyike, melyben az MKP nem állított polgármesterjelöltet, így nagy hülyeség lett volna részemről, ha a nem létező induló hálájára vagy pénzére utaztam volna. Nem sorolom tovább, higgyék el, számtalan hasonló esetről számolhatnék be. Mit tehet ilyenkor a hírbe hozott újságíró? Nem sokat. Esetemben maximum azt jelentheti ki, hogy nem tagja semmilyen pártnak, egyesületnek vagy mozgalomnak, hogy soha sem fogadott el kenőpénzt senkitől, hogy nincsenek üzleti vállalkozásai, melyek fellendítésére szüksége volna a helyi erős emberek támogatására, és hogy az otthonában csupán egyetlen mikrohullámú sütő található, melyet az anyja vett vagy nyolc éve a nyugdíjából. Ajánlhatja esetleg a közszereplőknek, hogy ezentúl kevesebb disznóságot kövessenek el, s akkor majd kevesebbszer szerepelnek az újságok címoldalán, vagy csináljanak jó dolgokat, és akkor csupa szépet írnak majd róluk a firkászok. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy tudok olyan esetekről, amikor valamelyik újságíró nem viselkedett tisztességesen, és az írásában tetten érhető volt az elfogultság vagy az önérdek. Ám tudatában vagyok annak is, hogy számos becsületes kollégát személyesen ismerve sem változtathatom meg azoknak a véleményét a médiáról, akik soha nem engedték meg maguknak, hogy a tények elhomályosítsák az „éleslátásukat”. Nemrégiben például egy rendezvényen az újságírói ténykedésemmel elégedetlen polgár fejtette ki véleményét. Az illető felszólított, ezentúl „írjak objektiven, és ne csak a tényeket közöljem.” Na erre varrjon gombot, aki tud! Mivel én sem tudtam, jobb híján dicséretnek vettem a kritikusnak szánt szavakat.
