Új Szó, 2008. július (61. évfolyam, 152-177. szám)
2008-07-19 / 167. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2008. JÚLIUS 19. www.ujszo.com ____________ FOLYÓIRAT-AJÁNLÓ__________ MHNHNHPHNNNfeEI ;'ťJT'SÉ8&9I -J >'• .'ä-" I J tÉÉHl ÉBHÉSMI HHÉMt ■ DVD A SZALONBAN Nagy irodalmi kaland CSANDA GÁBOR A kaméleon - és Nicole Kidman könnyei Á tavalyi zürichi életmű-kiállítás egy része. A kép bal oldalán Stanley Kubrick fiatal korában (AP Photo/Keystone, Alessandro Della Bella) Egy nagyon fontos irodalom- tudományi alapmunka, Maurice Blanchot Az elbeszélői hang (La voix narrative; Szabó Marcell és Dunajcsik Mátyás fordítása) című tanulmánya indítja a Partitúra idei első számát. Keserű József ezt követő terjedelmes tanulmánya (Krúdy és a kísérteties) az elbeszélői hang működésmódjáról, időviszonyairól már hasznosítja is ezt a frissen magyarosított Blan- chot-szöveget. A Keserű József- szöveg jó tulajdonsága, hogy vizsgálódásait a kérdésirányainak nyitottsága jellemzi, emellé most egy valóban nem zártkörű társaság, a Krúdyt megszállottan szeretők kedvében is jár azzal, hogy az N.N. című Krúdy-regényt ennyire szorosan a szövegre (a Krűdy-hangra) összpontosítva olvassa, gazdagon idézve. Ezeket öt rövidebb-hosszabb kritikai dolgozat követi. Csehy Zoltán Agyvelő és aludttej (A drasztikus és a bukolikus kettőssége mint szövegszervező erő Taurinus eposzában) címmel lehel életet Taurinus István Stau- romachia című, a Dózsa-féle felkelést tárgyaló eposzába; az irodalomtörténész szerző a Come- nius Egyetemen tartott kurzusai egyikébe is felvette a magyarországi történeti eposz e reprezentatív darabját. Németh Zoltán Az alárendelt hangja (Sade-variáci- ók) címmel ismét a hangnak juttat főszerepet: Sade márki Filozófia a budoárban és Szodoma százhúsz napja című munkáiban vizsgálja az artikulálatlan megszólalás (a test hangja, a jajon- gás) és a mesélő hangja közti viszonyt. Bárczi Zsófia dolgozata, A műfaj árnyéka (Carlos Ruiz Za- fón A szél árnyéka című regényének gótikus olvasata), egy a gótikus kelléktárt mozgató napjaink spanyol művét ismerteti, gótikus bűnügyi regénynek nevezve az alkotást. Kisantal Tamás A vágy történetisége címmel Donald Michael Thomas A fehér hotel című regényét elemzi, behatóan és szemléletesen, különös tekintettel a két Freud, a regénybeli és a valóságos viszonyára, a pszichoanalízis és a holokauszt irodalmi ábrázolásának egyedi példájának tekintve a művet. A sort L. Varga Péter dolgozata zárja: „...És csak parancsod éljen egyedül agyam könyvében...” Az emlékezés betűi: szöveg, anyag és „Bret Easton Ellis” mint metalepszis a Holdparkban. Az elemzés a Holdpark című Ellis-mű (e „szendvicsregény”) név és szerző, jelölő és személy műbe iktatásának mechanizmusait és ezek poétikai hozadékát vizsgálja. A harmadik (utolsó előtti) traktus egyetlen szövegéről feltételezhető, hogy minden bizonnyal a folyóirat legnagyobb számú olvasótáborát vonzza; bátran ajánlható a nem irodalomtudományos érdeklődésű olvasóknak is. A Kertész Imre kéziratait feldolgozó Kelemen Pál részletesen és nagyon élvezetesen, a publikált Kertész-szövegek kéziratos variációra is kiterjedően ismerteti a Kertész-kéziratok egy jelentős szeletét, annyit és annyiban, amennyibe a tulajdonosuk beleegyezett. Végül két klasszikus könyvismertető zárja a Partitúrát. Be- nyovszky Krisztián Pavel Janáček Literárni brak (’Ponyvairodalom’) című kötetét olvassa; s ahogy mű több, mint amit alcíme sejtet (az 1938 és 1951 közötti cseh populáris irodalom története), akként a recenzió is többet nyújt elvárt céljánál, egyebek közt felállítja a populáris irodalomhoz való kritikai viszonyulás egy lehetséges tipológiáját. Halmai Tamás Horváth Kornélia tanulmánykötetét (A versről; versritmus és interpretáció, lírai beszédmód és szövegértelmezések Leopaíditól Petri Györgyig) ajánlja (azt írja, vétek volna a könyvesbolt polcán hagyni), örömmel. A Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának és a Sambucus Irodalomtudományi Társaság közös gondozásában megjelent irodalom- tudományi folyóirat legújabb száma is örömmel ajánlható. Kihagyni ugyan nem vétek, olvasni viszont nagy irodalmi kaland. Közhelynek számít, hogy a rendező a filmgyártás egyik központi alakja. A tevékenységi körébe tartozó részterületek felsorolása még címszavakban is igen hosszú listát eredményezne. Ezeknek bárki utánanézhet, ha felüt egy megfelelő szakkönyvet, mondjuk á Film- és médiafogalmak kisszótárát. Beszédes persze, hogy az adott kötet milyen rendezői életművekhez utalja az olvasót. Az említett - egyébiránt kiválóan használható - kisszótár például a következőkre hivatkozik: a filmtörténet első rendezői közül Georges Méliest emeli ki; a némafilm korszakából a brightoni iskola alkotói (Smith, Williamson) mellett Portért, Griffith-t, Eizensteint, Verto- vot, Abel Grance-t, Mumaut, Fritz Lángot tartja fontosnak; a némafilm utáni időszakból Renoirt, Wellest, Rossellinit, Godard-t, Resnais- t, Bressont, Tátit, Antonionit, Felli- nit, Pasolinit, Bunuelt, Jancsót, Cassavetes-t, Bergmant, Tarkovsz- kijt, Ozut, Kuroszavát, Fassbindert, Herzogot, Makavejevet, Kusturi- cát, Tarantinót, Lars von Triert, Egoyant és Wong Kar-vait említi meg. Az impozáns névsor után magyar alkotók következnek (ezek felsorolásától itt eltekintenék), majd pedig olyan rendezőkre utal a szócikk, akik valamilyen műfajban hoztak létre maradandót: Chaplin, Keaton, Pastrone, Lubitsch, Ford, Sirk, Minnelli, Hitchcock, Peckinpah, Leone, Coppola, Spielberg, Lucas, Oszamu, John Woo. Végezetül jelentékeny dokumentum- és animációs filmek rendezőit sorolják fel a kisszótár készítői. Nos, a szócikket ki-ki további rendezőkkel egészítheti ki - ízlésének és érdeklődési körének megfelelően. Ha e sorok írójának kellene ezt megtennie, akkor valószínűleg a lista legalább kétszer üyen hosszúra duzzadna fel. Újabb felsorolással nem untatnám az olvasót, ehelyett egyetlen fontos életműre terelném majd a figyelmet, előtte azonban egy történeti kitérőt kell tennünk. Ha vetünk egy gyors pillantást a filmtörténetre, akkor szembetűnővé válik egy olyan szakadás, amely összefügg a rendezői tevékenység értékelésével. Ez nagyon leegyszerűsítve az amerikai és az európai fümes tendenciák különbségét jelzi. Hollywood egyeduralomra jutása után ugyanis (kb. a jazzkorszak- kal egy időben) a tengerentúlon kezdetét veszi a producerek uralma, míg Európában az avantgárd utáni új hullám térhódításával megjelennek az úgynevezett rendezői vagy szerzői fümek, más szó- használattal élve a művészfilmek. Az utóbbiak alkotói szembehelyezkednek a tömeggyártással; arra törekednek, hogy egyfajta markáns személyes „hang”, stílus, egyéni kézjegy stb. jellemezze az adott produkciót. A megszülető filmkritika aztán az utóbbit összekapcsolja a magas kultúra értékrendjével, míg az előbbiről általánosságban elítélően nyilatkozik. A század vége felé azonban ez a merev szembenállás oldódni látszik, sőt az új hollywoodi rendezők indulása után talán meg is szűnik. Szempontunkból igen lényeges, hogy ez a sematikus megkülönböztetés a rendezői-szerzői intenciót érinti, míg a nézők oldaláról mindez egészen más kérdéseket vet fel. Miért is? Magyarázatképpen álljon itt egy idézet egy olyan tankönyvből, melynek szemléletét magam is osztom; a tárgyhoz való produktív hozzáállását pedig nem lehet elégszer hangsúlyozni. Hartai László és Muhi Klára Mozgóképkultúra és médiaismeret című középiskolai tankönyvében olvasható a következő részlet. „Tömegfilm és szerzői film megosztottsága, a filmkultúra kettőssége valóban létezik, de hiba lenne a tömegfilmet a giccsel, az értéktelennel azonosítani, a szerzői filmet pedig a minden körülmények között értéket teremtő műtípussal. A kétféle film szembeállításánál termékenyebb annak megfigyelése, hogy miféle szükségletre válaszol a tömegfilm és milyen másfélékre a szerzői mű, amely nem jobb, nem értékesebb feltéde- nül a tömegfilmnél, ahogyan az utóbbi sem szórakoztatóbb, izgalmasabb amannál.” Természetesen nem csak azért idéztem ezt a részletet a kitűnő tankönyvből (melynek szemléletén remélhetőleg generációk osztoznak majd), hogy filmesztétikai előfeltevéseimet deklaráljam, hanem azért is, mert az a rendezői életmű, melyről a továbbiakban röviden szólni fogok, remek példája az iménti gondolatok helytállóságának. Az a rendező tehát, akinek szerepeltetését - többeké mellett persze - hiányolom a fenti listáról, egyedi szemlélettel rendelkező alkotó, de olyan művész, aki nem hogy idegenkedne a tömegfilmek alapműfajaitól, hanem rendre legeket hozott létre azokon belül. Ezt a profi rendezőt Steven Spielberg egy inteijúban kaméleonhoz hasonlította abból a megfontolásból, hogy szerinte ez a mester nem forgatott két ugyanolyan stílusú filmet, újabb és újabb műfajokon belül alkotott maradandót. És természetesen Spielberget sem véletlenül hoztam szóba, hiszen ő volt az, aki ennek a rendezőnek az utolsó, félbehagyott filmjét befejezte (A. I. Mesterséges értelem). Ez a rendező, aki számomra minden tekintetben megtestesíti a filmes szakembert, a nemrégiben elhunyt Stanley Kubrick. Amiről pedig az elkövetkezendőkben - nem kis lelkesedéssel- említést teszek, az a Stanley Kubrick gyűjtemény című díszdobozos DVD-kiadvány. A gyűjtemény kilenc korongból áll, nyolc Kubrick-fümet és egy dokumentumfilmet tartalmaz. Az utóbbiban - melynek címe: Stanley Kubrick: Egy élet a film tükrében - pályatársak, színészek stb. nyilatkoznak elismerően az életműről, tekintenek visszá a közös munka felkavaró élményeire. A nyolc film- mindegyik a maga nemében - egytől egyig remekmű. Ismét egy lista következik, de immáron rövidebben; a produkciók a következők: Tágra zárt szemek, Acéllövedék, Ragyogás, Barry Lyndon, Mechanikus narancs, 2001: Űro- düsszeia, Dr. Strangelove - avagy hogyanszerettemmegazatombom- bát, Lolita. Mindegyikről igen hosszasan lehetne értekezni, de valószínűleg elég pusztán hármat kiemelni közülük (egyébként bármelyikhármat), hogy lássuk, miért is alkalmazta Spielberg a kaméleonhasonlatot. Kezdjük minden idők egyik leghíresebb, legtöbbet hivatkozott science fiction-filmjével, a 2001: Úrodüsszeiával. (A filmek történetéről nem fogok beszélni, csak szúrópróbaszerűen kiemelek belőlük egy-két olyan megoldást, mely fogalommá vált az idők során.) Ebben a technológiai sci-fiben szerepel valószínűleg az első tökéletes világűrbeli kép, mely ugyanakkor érzékelteti a kozmosz idegenségét és csendjét. A hominida kezéből kilassítással felszálló csont, a Strauss zenéjére keringő holdállomás és űrhajó, a gravitációs viszonyokkal való játék, a monolit megvalósítása, az átj áró vizuális kivitelezése, az idegenek által épített váróterem sterilitása, a csillaggyermek születése mind-mind olyan effektusok, melyek a műfaj megújításának mintapéldái. A hangvágás emellett annyira profi, hogy négy évtized távlatából is megirigyelhetik a sci- fi-rendezők (a film 1968-as). A Zarathustra többször felcsendülő dallamai ugyanis olyan ritmust kölcsönöznek a montázssorozatoknak, ami tényleg az egyik legnagyszerűbb példája annak, hogy mire képes az audiovizuális médium. Másrészt persze eddig eszébe nem jutott volna senkinek, hogy egy tudományos-fantasztikus történetet Strauss-keringőkkel (és más klasszikusokkal) társítson. Folytassuk aztán azzal a horrorfilmmel, amelynek a saját műfajához való viszonya a mai napig vita tárgya, aRagyogóssal. Stephen Ringnék (ő ugye a bestseller szerzője, amelyből a forgatókönyv készült) ugyan nem tetszett Kubrick megoldása, szerinte ugyanis a rendezés nem tudta megragadni a szálloda embertelen gonoszságát, de sokak szerint (s én velük értek egyet) a film nem pusztán a korszak (1980-as a produkció), hanem a filmtörténet egyik legjelentősebb horrorja. Jack Nicholson színészi játéka briliáns (az általa megformált alak torzuló személyiségén van a hangsúly), a szálloda folyosóin bicikliző gyereket követő kameramozgás (és annak ritmusváltása) félelmetesen precíz, a sokkoló snittek gyors bevágása remekül illeszkedik a horrorhatáshoz, és még nem szóltunk a zene funkciójáról, mely hasonlóan az előzőhöz, szintén kiválóan megkomponált jeleneteket eredményez. Bárhogyan vélekedjünk is azonban a film és a regény kapcsolatáról, az szinte bizonyos, hogy a liftaknából kiömlő vértenger, amely elborítja a kamerát is, maradandó látványélményt nyújt. Illetőleg még ma is megmosolyogtató az az ötlet - s valószínűleg ez Kubrick fricskája Ringnék -, hogy a gyermek segítségére siető néger szakácsot (aki a regényben igen hosszan küzd a hóviharban, éppen a legjobbkor érkezik, és meg is menekül a rémtől) Nicholson egyetlen jól irányzott bal- tasuhintással azonnal kinyírja. Végül nézzük a rendező hipnotikus, utolsó befejezett mesterművét, a Tágra zárt szemeket. A férfi-nő kapcsolat és a szexualitás rejtelmeinek lenyűgöző bemutatása egyben színorgia is. A krimiszerű szál összekapcsolása a melo- dramatikus alaphelyzet kibillentésével és a titkos társaságok működésével (összeesküvés-elmélet) szintúgy remekbe szabott. A képanyag montírozása emellett annyira bámulatos, hogy nem véletlenül nyilatkozott úgy a kritika erről a teljesítményről (a film címére találóan rájátszva), hogy „Kubrickot az eljövendő nemzedékek is tágra nyílt szemekkel fogják nézni.” És persze ez az erotikus kalandsorozat mérföldkő a film két sztátja, Tom Cruise és Nicole Kidman karrierjében (1999-ben járunk). Utóbbi többször nyilatkozta már, hogy olyan színésznőnek tartja magát, aki a rendező személye alapján választ filmet, s hogy Kubrickot szinte atyjaként tisztelte. S ha valaki kíváncsi Kidman igazi könnyeire, akkor nézzen bele a korongon helyet kapó extrákba is: az interjúban ugyanis szemérmetlenül felteszik neki a kérdést, hogy hogyan érte őt Kubrick halála. Ugyanitt, ezen extrák között található az a Spielberg-mondat is, mely véleményem szerint (s ezt e három film segítségével talán picit sikerült is érzékeltetni) igen eltalálja a Kubrick-életmű rétegzettségét. Egy olyan klasszikus életműét, melynek létrehozója után (s ebben megint biztosak lehetünk) nem csak a könnyek maradnak. Irodalomtudományi folyóirat Maurice Blanchot esszéje az elbeszélői hangról ♦ Keserű lózseí tanulmánya Krtídyról ♦ írások „az irodalom sötét oldaláról" ♦ L. Varga Péter tanulmánya Bret Easton Ellisró'l Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara Sambucus irodalomtudományi Társaság
