Új Szó, 2008. június (61. évfolyam, 127-151. szám)
2008-06-28 / 150. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JÚNIUS 28. Presszó 27 Kóbornak és az Omegának is bőven jutott a támadásokból (Somogyi Tibor felvételei és képarchívum) Tízéves kutatómunka eredménye a disszertáció, amelyet Bródy János előtt védett meg a szerző Popsztárok a Kádár-korszakban Nincs semmi különös abban, ha egy történész doktori disszertációt ír. Az viszont már érdekes, ha mindezt a Kádár-korszak könnyűzenéjéről írja, és - többek között - Bródy János előtt védi meg. Csatári Bence, a Magyar Távirati Iroda újságírója erre vállalkozott Az eredmény: summa cum laude. HAMARY DÉNES Történészként zenéhez nyúlt, ráadásul a hatvanas évekéhez. Akkor még nem is élt! Nemcsak a hatvanas évekről írtam, hanem a Kádár-rendszerről, 1989-ig, noha az utolsó néhány év kevés hangsúlyt kapott. A disszertáció megvédése tízéves kutatómunka eredménye. A zene szeretete mindig is bennem volt, általános iskolás koromban zongorázni tanultam, a gimiben pedig Extázis néven alapítottunk egy zenekart, s én voltam a dobos. A tíz évvel idősebb bátyám tudott mesélni az ősidőkről, ő átélhette, amikor rendőri gumibotokkal egyengették a koncertekre látogató közönséget. A levéltári kutatások mellett természetesen leültem zenészekkel beszélgetni, de az általuk írt könyvek is segítettek, bár nem tekinthetők történészi munkának. Iratokból tudtam meg például, hogy a Tátrai Band zeneanyaga az első magán- kiadású lemez Magyarországon, 1986-ban adták ki. A rock and roll korszak nemzedékéhez tartozó szüleim is sok élményanyaggal szolgáltak. Ha a hatvanas évek zenéjéről kérdezzük az embereket, mindenképpen szóba kerül, hogy akkor nehéz idők járták, s egy nevet is fölidéznek: Aczél Györgyét. Aczél György szerepe számomra nagyon ellentmondásos. Levéltári adatok alapján a művelődési miniszter első helyettese volt, amikor találkoztam vele, bár tudjuk, hogy a párt központi bizottságának titkáraként irányított. Elsőként az MSZMP 1966-os kongresszusán, majd a párt 1968-as politikai akadémiáján hangzott el tőle először az elhíresült mondás: mi tiltunk, támogatunk és tűrünk. A miniszter helyetteseként lényegében minden fontos dologban ő döntött, tehát helyes a jelző, amikor Aczél-korszakot említünk. Minden apró-cseprő ügy nála landolt. De beszéljünk inkább a zenészekről. Nem mondhatni, hogy anyagilag nagyon jól álltak, persze az átlagpolgárokhoz képest jobb körülmények között éltek, viszont nem fizették túl őket. Nyugat-európai szemmel nézve koldusok voltak. Például Kovács Katiról tudni, hogy amikor kimentek egy nagyobb fesztiválra, a költőpénzükből vásárolt étellel inkább a szállodai szobájukba vonultak, nem akarták, hogy a nyugati popsztárok lenézzék, sajnálják őket. Visszatérve Aczélhoz - kutatásaimra hagyatkozom - nem igazán érdekelte, mi történik a könnyűzenei életben. A színházzal, filmmel sokkal inkább foglalkozott. Egyszer Harsányi László, a KISZ KB kulturális osztályának vezetője nyilatkozta, hogy Aczél kijelentette: „Az ember nem disznó, hogy mindent megegyen”. Ezt pedig a könnyűzenére értette. Vannak legendák, melyek szerint az első Illés kislemezt megtaposta, mondván, hogyan lehet ilyen zenét csinálni. Ezt azonban Bródy János cáfolja. Szörényi, Bródy, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay, Illés, Metró, Omega. A hatvanas-hetvenes évek zenei világának meghatározó alakjai. Voltak közöttük, akik a zenét többnek szánták egyszerű szórakoztatásnál... Az Illés együttes és Koncz Zsuzsa. Ók foglalkoztak szövegeikben legkeményebben - legalábbis amennyire lehetett - a politikával, őket érte a legtöbb támadás, de azért például az Omegának is bőven jutott a támadásokból. A Metró vállalta a ,jó fiúk” szerepét, 1962-ben élő televíziós adásban Zorán és Dusán még a haját is levágatta, mondván, tudnak ők konszolidáltan viselkedni. Kihagytuk többek között a felsorolásból Koós Jánost, pedig ő sem járhatta a sima utat, „csak a zene!” jelszóval. Belekötöttek például abba, hogy Moszkvában elénekelt három angol nyelvű számot, amit leadott a Magyar Rádió is. Aczél rögtön hívatta a koncertet szervező Nemzetközi Koncert Igazgatóság referensét: hogyan képzelik, hogy az imperializmus nyelvén szól a táncdalé- nekes a szovjet néphez? Végül egy suta indokkal kivédték, mely szerint szűk volt a repertoár. Viszont tény, hogy a kevésbé, vagy egyáltalán nem politizálok sokat profitálhattak, a keleti blokk országaiban sokat turnézhattak, koncertezhettek. Itt jegyezném meg, hogy szerintem a zenei élet területén nem Magyarország volt a legvidámabb barakk a szocialista országok között. Igaz az ac- zéli „három T” politikája sok mindent megengedett a zenészeknek, de voltak országok, melyek előttünk jártak. Nálunk nem tartottak például nemzetközi zenei táncdalfesztiválokat, ellentétben az akkori KGST-országok többségével (Split, Brassó, Sopot). Talán a vezetés nem tartotta fontosnak, de szerepet játszhatott benne Aczélnak a könnyűzenét lekezelő magatartása. Voltak olyan koncertek, amikor háromszáz nézőre ugyanannyi rendőr jutott, egyszerűen nem mehetett be több ember, mert a hatalom úgy vélte, hogy botrány lehet. Ezeken a dolgokon ma mosolygunk, de akkor iszonyú érzés lehetett zenésznek, rajongónak egyaránt. Befejezésül összegezné a magyarországi könnyűzene és a kulturális élet egyéb területe közti kapcsolatot a Kádár-korszakban? Bródytól tudom, hogy sokat tudtak profitálni a filmesekkel történő együttműködésből. A film területén nagyobb szabadságot éreztek. Ha a Film Főigazgatóságtól megkapták az engedélyt egy film elkészítésére a párt tudományos közoktatási és köz- művelődési osztályának (TKKO) jóváhagyásával, akkor jóformán szabad kezük volt. Jól mutatja a TKKO döntéseinek súlyát, hogy Illésék Jelbeszéd című lemezét is ők tiltották be, miután a Rádiótól felhívták őket, hogy az több olyan részt tartalmaz, ami alkalmas izgatásra, kommunizmus elleni lázításra. (A szerző az MTI- PRESS munkatársa) KOLTO - PÖRKÖLVE A pohár KARAF1ÁTH ORSOLYA Előző este elég vidáman ütöttem ki magam - elég volt hozzá a hosszú vonatút és három sör, hogy a reggelit a hotel báljában ne tudjam már elérni. Ahhoz viszont kevés volt az idő, hogy kicsit is kipihenjem és kiszenvedjem magamból a másnapot, a szobát tizenegyig el kellett hagyni. Keservesen összekapartam magam, kalap a fejemre, legalább azt takarja, hogy frizurához, sminkhez egy szemernyi erőm nincsen. A nap kegyetlenkedett, a fejfájással együtt elég gonosz volt ez a mix, de a légkondis IC-től még legalább másfél óra elválasztott. Pécset már jól ismerem, az irányt a pályaudvar felé még ebben az állapotban is ügyesen be tudtam lőni, elindultam tehát. Araszoltam előre, fáradt, vizenyős szemekkel pásztázva az utat, valami enyhet adó helyet, reggeli oázist keresve a másnaposság sivatagában. Hétvége, minden normális hely még zárva ilyenkor, így hát egy nem normálisban kötöttem ki. Iszonyú cefreszaggal kevert cigiszag, játékgépek villogása. A pult- . hoz léptem, rendelésem a reggeli szokásos volt: duplakávé, dupla szénsavmentes ásványvíz. A mellettem álló trógerek nem voltak ennyire kíméletesek önmagukkal, a sör-unikum, sör-kevert turmixban utaztak. Erre a gondolatra heveseket fordult a gyomrom. Mellettem egy fekete ruhába öltözött elég lepattant nő álldogált. Ő vodka-sör keverékkel próbált felébredni. Elkeserítők voltak a szemei: üvegesen, fáradtan néztek előre. Egy pontra fókuszált a tekintete, a söröspohárra. Az enyém rá, nem tudtam levenni róla a pillantásomat. Mi lehet ezzel a nővel? Mi törhette így meg? Látszott rajta, nem először van itt, de az is, hogy a mai reggel valahogy más, mint az eddigiek. Végül megszólalt, a pincérhez beszélt, bár tekintete a söröspoháron maradt: „Adja el nekem ezt a poharat.” A felszolgáló hidegen felelt: „Nem lehet, csak hat ilyet kaptunk, ez a cég reklámja, nem is értem, miért vettem le a polcról.” A nő ezek után percenként ismételte: „Adja el nekem ezt a poharat”. Már arra gondoltam, azt tanácsolom neki, csapja a földhöz, megleckéztetve a szemét pincért, aki arra mit mondhatna? A pohár fogyóeszköz. Húsz perc múlva kiderült, miért kell a nőnek a pohár. „Nézze, adja el nekem ezt a poharat. Tegnap halt meg a férjem. Utoljára ezen a helyen ilyen pohárból ivott. Kérem.” A pincér csak nem adta. Újabb húsz perc múlva végül odaszólt, hogy sétáljon csak ki a pohárral, de úgy, hogy ő ne lássa. A nő így tett. Vitte a poharat, emlékét a valószínűleg szintén alkoholista, lecsúszott férjének. Én pedig arra gondoltam, néha jobban járnánk, ha egyáltalán nem tudnánk emlékezni. Ez a nő jövőre talán már nem jön ide inni. Az ő poharát ki fogja elkérni majd? (Merényi Dávid és Nagy Gergő felvétele)
