Új Szó, 2008. június (61. évfolyam, 127-151. szám)
2008-06-28 / 150. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2008. JÚNIUS 28. www.ujszo.com ETŰD Az állatok úgy vannak kitalálva, hogy ne kelljen rajtuk semmit utólag forrasztani, menetvágni... Elisa SZALAY ZOLTÁN A melóból hazafelé jövet találkoztam a lánnyal. A buszon szúrtam ki, leszállás után pedig megszólítottam. Egész szemrevaló példány volt, először fel sem tűnt, hogy nincs orra. Nem menekült előlem, ahogy korábban sok lány tette. Bemutatkoztam, s ő is megmondta a nevét: Elisa. Lassan sétáltunk a széles sugárúton; új épületeket pillantottam meg, több felhőkarcoló meg egy egész szép neoreneszánsz-forma palota - ezek tegnap még nem voltak itt. A lánynak is megemlítettem, mily gyorsan épül ki ez a környék. Nem nagyon érdekelte a dolog. Azt mondta, odakint lakik, B Lakótelepen. Valószínűleg szegény, döbbentem rá, talán teljesen nincstelen. S ez még vonzóbbá tette a számomra. Régóta vagy idebent, kérdezte. Hát az elég relatív, válaszoltam. Én tűiképp új vagyok még, mondta. Egyik kedvenc kávéházamba hívtam őt, a Café Normálba, a Kettes sugárút és a Tizennyolcadik utca sarkán. Szeretem a hangulatát ennek a helynek, az árak is tűrhetőek, igaz, a pincéreknek nincs arcuk, s ez néha idegesít. Két konyakot rendeltem. Mivel foglalkozol idebent, kérdezte. Társtulajdonos vagyok egy kis reklámcégben, válaszoltam. Gondolom, tele vagy zsével. Meglepődtem - ilyet még itt sem szokás kérdezni. Persze, ő új volt. Hiszen láthattad, busszal járok, válaszoltam. Beszélgettünk még egy ideig, majd egy hirtelen ödettől vezérelve meghívtam őt a lakásomra. Csak aztán gondoltam bele, volna-e értelme egy együtt töltött éjszakának. Ő azonban rögvest rávágta, hogy benne van a dologban. A lakásom kiváló fekvésű, egyik ablakából kilátás nyílik a B-ten- gerre, melynek kikötőjében pompás óceánjárók horgonyoznak. Ez lenyűgözte Elisát. Töltöttem neki egy kis tokajit, csodálkozva jegyezte meg, nem gondolta volna, hogy már ez is van itt. Aztán rövid beszélgetés után a hálószobában kötöttünk ki. Én mindig is adtam a külsőmre, igazán mindennel fel vagyok szerelve, még köldököm is van, Elisa azonban szegény lány. Azt gondoltam, talán orálisan akarja. Mérhetedenül meglepődtem, amikor kiderült, hogy igenis van neki vaginája. Furfangos egy nőszemély. Kétperces aktusra vagyok beállítva, mondtam neki, ő pedig biztosított róla, hogy neki az nagyon is megfelel, majd azonmód rám mászott. Egész ügyesen ment neki a dolog, jó volt nézni. Mégiscsak elég dohányod van, mondta, miután végeztünk. Aki ekkora faszt tud szerezni magának... Csak hümmögtem. Holnap is találkozunk, kérdezte. Persze, válaszoltam. Az órámra pillantottam: elszaladt az idő. Holnap korán kelek. Bepötyögtem Elisának, hogy megyek. Holnap megkeresem, hagyja meg a kódját az adatbankomban. Aztán gyorsan küéptem, kikapcsoltam a gépet, gyors fogmosás, és bezuhantam szűk kis ágyamba. Egész szép este volt. Csepp a tengerben Apa szerint hamarosan elmegyünk nyaralni, mert már nem búja idegileg, hogy hangosan röhög a postás, mikor hozza a leveleinket, utolsó csepp a tengerben. Apa szerint a postás a névtáblán röhög, azon, hogy Galkovics-Tuli- pán Rezső. SZÁVAI ATTILA Pedig szerinte, apa szerint, isten nem ver bottal, mivel jó sok esze van a magasságosnak. Nem ver bottal, inkább néha csak könyökkel beüt a bordák közé. Nem vitás, olyanokat kitalálni, kigondolni, hogy neonfény, moslékos- vödör, fészerajtó, fél tégla, naplemente, tükörtojás, csavarlazító spray, ezekhez azért jó sok fantázia kell, apa szerint a teremtő szociálisan nem volt túlérzékeny, mikor elgondolta ezt a családot, a miénket. Valahogy mindig hiányzik valami, hogy legyen. A múltkor is kihallgattam, hogy apa anyával beszélget a konyhában, arról vitatkoztak, mit kellene tenni annak érdekében, hogy ne csak úgy menjenek a napok és hetek, mint a feldolgozásra váró döglött csirkék, felfűzve egymás után. Apa a csirkefeldolgozóban van alkalmazva mint karbantartó. Karbantartja a sok döglött csirkét, vagy miket kell ott. Egyszer bevitt, mikor nem volt iskola, és megmutatta, müyen szépen mennek a szalagon a fellógatott bontott csirkék, azt mondta, nézd, milyen szépen táncolnak, umpappa-um- pappa, és hogyha a végére érünk, talán mi emberek is így fogunk táncolni szépen sorban, valami jó hosszú szalagon. Apa régebben politikus volt, de néhány év után lebeszélték róla, lebeszélték az emberekről, és akkor jöttek a csirkék és a villáskulcsok. Mikor még kisebb voltam, és a csirkefeldolgozó ablakán láttam, hogy megy a sorok között a villáskulccsal, azt hittem, elromlott valamelyik csirke, és meg kell javítani, meghúzni egy küazult anyát (ezt így egyszer anyának is mondta, mikor nemrég részegek voltak mindketten, de csak apa nevetett). Később elmagyarázta, hogy a gépekhez kell a szerszám, nem az állatokhoz. És rájöttem, hogy az állatok alapvetően úgy vannak kitalálva, hogy ne kelljen rajtuk semmit utólag forrasztani, menetvágni, kéményt bélelni. Úgy jók, ahogy vannak, nemhiába dolgozott rajtuk évmilliókig a magassá- gos. Amikor tanultuk az evolúciót és megkérdeztem apát, hogy a mi családunkat mikor találta el a törzsfejlődés, és hogy honnan indultunk körülbelül, apa mélyen elgondolkodott, majd hátravitt a disznóólak közé. Mindig ott beszéltük meg a bizalmasabb dolgokat, a lakásban még a falnak is füle van, ahogy mondani szokta, ezért megyünk ki, ott sokkal jobb az ilyen férfidolgokat lerendezni. Egy ideje rájöttem, hogy a trágyaszag és a meleg-puha röffenések valóban kiváló táptalaj a bizalmi kérdéseknek, apa régebben a politikai kérdéseket is itt vitatta meg magával, többször hallottam. Az első percben csendben voltunk, mint két kabát, aztán apa nagyot sóhajtott, és elkezdte, hogy mikor anyát megismerte az egyik falunapon, elsőre nem a vizuálesz- tétikát kereste. Másodszorra sem, nem volt mit, és az igazat megvallva, nem nézett ki belőle egy komolyabb vasárnapi ebédet, gőzölgő húslevessel, kirántott asztalfiókkal, pláne nem nézett ki belőle viselkedési mintát, családmodellt, szociológiai közeget. Aztán valamiért megszerette. A szerelem csodákra képes, először. Aztán később olyanokra is, hogy derékon dobni a másikat fél téglával. Persze azért oktató hangon megjegyezte apa az ólak között, hogy ha valaki szép, az nem azt jelenti még, hogy szépen is tud csirkét bontani, maltert keverni, hordani hátra a lopott biciklit. Szóval, összejöttek anyával. És aztán mégiscsak arra ébredtek egy reggel, hogy fekszenek egymáson a fészerben, és régen megtörtént az, amiből az emberi törzsfejlődés is készül. Konkrétan, hogy ne haragudjak, de mikor elkészültek velem (gyártás-előkészítés, anyagbeszerzés, beszállítás, gyártás, kiszállítás, így apa, nevetve), akkor érezte először, hogy ő a maga részéről nem tehet többet az emberi faj szellemi fejlődéséért, részéről ennyiben ki is merült az evolúció, mint laposelem a kisvasúiban. Anyát csak később vette igaziból feleségül, addig talán csak azért volt neki, hogy ne unatkozzon, ha megint kikötik a kábeltévét. Legyen kit dobálni kislábas- sal, csavarhúzóval, ha balul üt ki a helyi focimeccs. Áztán csak a lagzi után jött rá, hogy mit is tett, mármint a nevével, hogy Galkovics-Tulipán Rezső lett belőle. Kérdezte aztán az anyakönyvvezetőt a szertartás után az ajtóban, hogy nem lehetne-e visszacsinálni, legalább ezt a neves dolgot. Mégsem mehet így katonának, tuti csak felmosni fog, körletet, alakulóteret, lóteret, lőtéri döglött kutyát esetleg, és maximum csak burgonyát pucolni, foggal, körömmel. Az anyakönyvvezető azt javasolta, menjenek el nyaralni nászútra, családilag kirándulni, szokni a természetet közösen, és a név is megszokódik így, csak mondja sokat magában, hogy Galkovics-Tulipán. A Rezsőt azt nem kell, azt már megszokta. Amikor apa aláírta a nevét, akárhol, és befejezte a Rezsőt, már gyerekkorában is kirázta a hideg, üyen nevet adni egy csecsemőnek, hogy Rezső. Apa szerint ezért lettem Béla, mert ebben a névben nincs annyi, mint a Rezsőben, de mégsem Pista. Különben is Pistának hívjuk a kutyánkat is, és hát nem akarta, hogy megzavarodjon a hívási eredmény, hogy egyszerre induljunk el, mikor kiordít a vályogház ajtaján, kész az ebéd Pista, vagy menj el a boltba néhány dologért, száraz- tészta, virágmag, fázisceruza. Apa szerint hamarosan elmegyünk nyaralni, mert már nem búja idegileg, hogy hangosan röhög a postás, mikor hozza a leveleinket. Apa szerint a postás a névtáblán röhög, azon, hogy Galkovics-Tulipán Rezső. Szerinte, apa szerint, isten nem ver bottal, mivel jó sok esze van a magasságosnak, de azért azzal, hogy Galkovics-Tulipán Rezső, kicsit túllőtt a célon, apa szerint ez volt az utolsó csepp a tengerben. Idén valami tengerhez megyünk nyaralni. Apa megígérte, hogy ez most felejthetetlen lesz. Mondjuk, a tavalyit sem bírtam kiverni a fejemből, amikor apa homlokon dobott a kulcscsomóval, mert elvesztette a fogadást. Abban fogadtunk, hogy mennyit fog késni a vonat, ami rendszeresen, vagyis hát többé-kevésbé elrobog az ablak alatt. Én nyertem. Apa meg nem tud veszíteni, anya szerint ezért nem volt jó politikusnak sem. Mindegy, szeretem őket így is, ezzel a hülye névvel. „Meghúzni egy kilazult anyát..." Pablo Picasso: Nő az ablaknál, 1952 (részlet) (Fénykép: AP Photo/Museum of Fine Arts, Boston) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
