Új Szó, 2008. május (61. évfolyam, 102-126. szám)
2008-05-24 / 120. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2008. MÁJUS 21. www.ujszo.com _________________________________________________________ KÖNYVEK A SZALONBAN________ , , Közös tragédiánk L. JUHÁSZ ILONA Az idei Budapesti Könyvfesztiválra jelent meg a losonci születésű, ma a németországi Freiburg- ban élő építész. Hidasi (eredetileg Heksch) József visszaemlékezése Losonctól - Losoncig. Egy város, egy család és egy fiatal túlélő története címmel. Egy tizennégy éves fiatal túlélőé, aki családjával együtt zsidó származása miatt járja meg a poklot. A kötetet kilencéves kisöccse emlékének ajánlja, „aki nem tudta, miért történik ez vele”. A kisöcs az auschwitzi haláltáborban pusztult el édesanyjával együtt, édesapja pedig Kópházán fejezte be életét embertelen és méltadan körülmények között. Arról, hogy majdnem hatvan év múltán mi késztette a kötet megírására, a következőképpen vall a szerző: „Nem hagyhatjuk cserben az eddig legésszerűtlenebb őrület egyetlen áldozatát sem, aki a huszadik század hatalmas temetőjében találta meg örök békéjét, és aki csak akkor élhet tovább, ha nevét újra visszaadjuk. Ók nem békében haltak meg, szeretteik között, nem váratlan szerencsétlenség, hanem a beteg lelkű társadalom irigysége, kapzsisága oltotta kitervszerűenazéletüket.” Hidasi József 1929-ben Losoncon, egy „vidékies hangulatú, nagypolgári miliőben” látta meg a napvilágot. A tizenötezer lakosú város lakosságának a zsidóság körülbelül a 20 százalékát alkotta. A szerző apai ükapja, Heks Lipót szűcsmester valószínűleg Balassagyarmatról költözött egykor Losoncra, ahol 1854-ben kapott végleges letelepedési engedélyt. A dédnagyapa, akitől a szerző keresztnevét örökölte, már a tehetős és befolyásos városi polgárság körébe tartozott, épületfaraktárt alapított, a „fadepót”, mely 1941-ig működött. Az anyai nagyszülők szintén tehetős losonci polgárok voltak, a nagyapa alapította meg az Első Losonczi Likőr- és Rumkülönösségek Gyárát. Mindkét család jelentősen hozzájárult tehát a város gazdasági fejlődéséhez. A szerző szülei emancipált zsidók voltak, a származás kérdése nem volt téma a családban. 1935-ben még nem volt hatéves, amikor iskolába került: „Zsidó elemi iskolában ültem, ahol magyar nyelven tanítottak. Először álltam szemben »zsidó eredetem« tényével, s erre otthon nem készítettekfel a szüleim (...) Először vált világossá, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akiket a köznyelv »zsidónak« nevez, illetve minősít.” Az 1939/40-es tanévben lett a református gimnázium diákja, éppen a tanévnyitó napján tört ki a második világháború. Az antiszemitizmussal ekkor már egyre gyakrabban szembesül az akkori kisdiák. 1943 nyugtalan légkörében konfirmált a reformátusoknál. A sárga csillag viselése 1944. április 5-től vált kötelezővé. A losonci református egyház azonban megtiltotta ennek viselését, a templomban, az iskolában és egyéb papi és közösségi épületekben is. Emikor megkezdődtek a városban a magyar csendőrök és magánszemélyek által kezdeményezett fosztogatások, zsarolások, últakozások csak intellektuális körökből és a református egyház részéről hangzottak el” -idézi fel a szerző. A nehéz időkben Kövy Árpád és Böszörményi László volt a helyi református lelkész, akik emberiességükről adtak tanúbizonyságot. „Ma, hat évtized után, ha.fiaikkal találkozom, feléled bennem a régi illúziókkal átitatott világ, amelyben valamikor mindnyájan együtt éltünk” - írja a szerző. Anyai nagyapja, a nehéz vészjósló napokban naivan azt mondogatta: „Nekünk nem történhet semmi bajunk, elég bizonyítékunk van arra, hogy mindig hű magyarokvoltunk”. 1944. május 20-án költöztek a gettóba, ahol fültanúja volt édesapja kínvallatásának, amelyet egy Per- laky nevű magyar csendőrtiszt vezetett: az áldozatok talpát szöges botokkal verték, hogy megtudják tőlük, hová rejtették el vagyonukat. „Egy óra múltán hozták haza apámat egy négykerekű, nem éppen erre a célra szolgáló taligán”- emlékezik. A még sebesült, járni alig tudó apjával indítják őket töb- bedmagukkal munkaszolgálatba Jolsva felé, ahonnan majd rövidesen a Kárpátokba szállítják őket. Azsidóüldözés során a nácik lehetővé tették, hogy a helyi lakosságnak módjában álljon a zsidók kifosztása, így ezáltal az anyagi haszon reményében nagyon sokan készek voltak az együttműködésre, sőt a kegyetlenkedésre is. Nagyon sok zsidó túlélő említi visszaemlékezésében, hogy a magyar csendőrök és a katonák, valamint a polgári lakosság is nagy mértékben igyekeztek kihasználni ezt a lehetőséget. A tizennégy éves Hidasi Józsefnek is bőven kijutott mindebből. Az egyik tisztviselő a „be- sorozáskor” észrevette a karóráját, és visszarendelte őt. „Magának órája van a karján, vegye le és mutassa meg! - mondta parancsoló hangnemben és elkobozta a karórámat (...)mélyenmegrázottezazeset. Egy tisztviselőtől nem vártam ilyen nyílt rablást egy fiatallal szemben. ” A gyermek Hidasi József nem is sejtette, hogy édesanyja és kisöccse már kilenc nappal távozásuk után Auschwitz gázkamráiban lelték szörnyű halálukat. Később édesapjától is el kell válnia, kalandos körülmények, halálos veszélyek között jut el Budapestre. Különböző helyeken bujkálva itt éri meg a háború végét is rokonaival. Reménykedve várja vissza édesapját, mindhiába. Elvesztését a mai napig nem tudta kiheverni: „Hiányzott, mint láncszem a folytatólagosságban, hiányoztakismereteiamúltból, hiányzott egyénisége, jövőbe látása, elhatározottsága. Hiányzott mindenkinek, mindLosoncon, mindBu- dapesten, Bécsben és Buenos Airesben és még ma is nekem, Freiburg- ban. Hiányzik mindenhol, ahová megyek. ” Hidasi József könyve hű krónikája egy adott korszaknak, az első olyan visszaemlékezés, amely egy magyar zsidó szemszögéből írja le egy szlovákiai magyar város magyar zsidóságának tragédiáját, s egy polgárváros fokozatos hanyatlását. Részletes képet kaphatunk az egykor virágzó polgárváros társadalmi életéről, politikai és vallási viszonyairól, az impériumváltás időszakáról, s a szerző „városképi barangolásainak” köszönhetően a város akkori építészeti sajátosságairól is. „Én más szemmel jártam az utcán, sokszor kerülőutakat tettem, hogy egy új épületet megnézzek. Ébredezett bennem a várostervező” - emlékezik. Ember Mária 1974-ben megjelent Hajtűkanyar című, a vészkorszakról szóló önéletrajzi ihletésű regényének első oldalán a következőket olvashatjuk:, finnek a könyvnek a tárgya nem »a« zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az a magyar történelem.” Ezek a sorok ugyanúgy érvényesek Hidasi József könyvére is, azzal a módosítással, hogy az ő visszaemlékezésének tárgya a (cseh) szlovákiai magyar történelem, a (cseh) szlovákiai magyar sors. Ő és családja is ehhez a közösséghez tartozott, ha ez a közösségmegtagadta is őket. „Engem, aki a magyar társadalomba szívesen beilleszkedtem volna, aki ebben a városban a család ötödik generációjaként születettem, ésmégtöbbgenerációvalehhezakul- túrához kapcsolódtam, ahol a családom generációról generációra anyagi alapokat teremtett, hogy ennek az országnak hű és lelkes lakója legyek, most 14 éves koromban halálra ítéltek, mert egy saját hibáiból tanulni nem akaró, vesztes nemzedék bosszút lehelt, elégtételt követelt egy téves ideológia alapján. A hazaárulók nem mi voltunk, a haza árult el minket, kiárusított idegen érdekekért idegen követelésekre” - írja az egyik fejezetben a szerző. Az ő ügye mindnyájunk ügye. Ideje lenne végre szembenézni a ténnyel, hogy a (cseh) szlovákiai magyarok között is voltak olyanok, akik tevékenyen részt vettek a zsidók kifosztásában, sőt meggyilkolásában is (a komáromi zsidó temetőben például egy síremlék 114 áldozat nevét őrzi, akiket a helyi nyilasok 1945 elején gyilkoltak meg). A holokauszt, a zsidóüldözés sem a vagonokkal kezdődött, hanem az emberek fejében, az antiszemita megnyilvánulásokkal, a zsidóelle- nességgel. Ez az eszme egy ideje egyre erőteljesebben teljed és fertőz a szlovákiai magyarok körében is, s a hangadók egyre merészebbek. Tudatosítanunk kell, hogy mind a Magyar Gárda, mind pedig a szlovák Pospolitosť megléte és tevékenysége, az egyre terjedő antiszemita megnyilvánulások a mi ügyünk is kell, hogy legyen, s ezek ellen nekünk is tiltakoznunk kell, mert felelősségteljesen gondolkodó ember nem hunyhat szemet ezek fölött az aggasztó jelenségek fölött. Egy olyan kisebbségi közösség tagjai pedig, akiknek felmenőire egykor szintén rásütötték a kollektív bűnösség bélyegét, saját maguk is megtapasztalhatták, mit jelent jogfosztottnak, kirekesztettnek és bevagonírozottnak lenni (azzal a nagy különbséggel, hogy a zsidókkal ellentétben ők szerencsére nem haláltáborokban fejezték be életüket, a Csehországba deportáltak visszatérhettek, s az áttelepítetteket sem fosztották meg életüktől), szóval egy ilyen közösség tagjai fokozottabb érzékenységgel kell(ene), hogy viseltessenek minden jog- és emberellenes eszmével szemben. Csak akkor várhatjuk el joggal a részvétet és az együttérzést másoktól, ha magunk is szót emelünk a másokkal szembeni diszkrimináció és gyűlölködés ellen. A tisztesség és a becsület mindenképpen így kívánja. (Hidasi József: Losonctól - Losoncig. Egy város, egy család és egy fiatal túlélő története. Budapest, Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, 2008, 278old.) Ahogy a könyvben a hatalmas rabbi magyarázza: A Baal Shem Tov tanítása szerint minden generációban megszületik egy potenciális Messiás... A Sitka Szövetségi Körzet: amikor az olvasó hangosan felnevet MOLNÁR MIRIAM Hatvan évvel Izrael állam létrejötte után nem kevesen gondolkodnak el azon, vajon mi lett volna, ha a zsidó állam nem jön létre. Míg a történészek és politológusok erre vonatkozó eszmefuttatásait csak egy szűk körű olvasótábor tartja számon, Michael Cha- bon tavaly tavasszal megjelent regénye jelentős olvasóközönségre talált. Az amerikai szerző, aki 2001-ben a TheAmazingAdventu- res of Kavalier and Clay című opusáért megkapta a Pulitzer-díjat, egy detektívregény formájában gondolkodott el a második világháború utáni történelmi helyzeten. A The YiddishPolicemen’s Union (Jiddis rendőrök szervezete) kezdetén megtudjuk, hogy 1948-ban Izrael állam megszűnt létezni, és Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök javaslatára Alaszkában jött létre a hontalan zsidók számára létrehozott „Sitka Szövetségi Körzet”, amely ideiglenesen otthont adott minden odaköltöző zsidónak. Hatvan évvel később, tehát 2008-ban, amikorra kétmillió zsidó él Alaszkában, a sitkai zsidók helyzete ismét függőben van, hiszen szerződésük az Egyesült Államokkal lejárt, és nem tudni, a nagy testvér mit szándékozik tenni ezzel a különleges státusú állammal. Lehet, hogy a zsidók újból hontalanok lesznek? A kérdés főhősünket, Meyer Landsman nyomozót csak kis mértékben izgatja. Elég a baja a maga kis életével. Felesége, Bina, aki ugyancsak rendőr, tizenöt év után elhagyta, mert Landsman abortuszt javasolt, amikor magzatukról kiderült, értelmileg sérült lehet, bár egy normális gyermek születésének az esélyei is jók voltak. Szeretett nővére, Naomi, aki püótaként dolgozott, gépével tisztázatlan körülmények között lezuhant és szörnyethalt. A hiteden és pesszimista Meyer egyedül él egy piszkos, olcsó szállodában, ahol esténként túl sok alkoholt fogyaszt egymagában. Egy éjszaka Landsman Hotel Zamenhofjában a 208-as szobában főbe lőnek egy magát Emanuel Laskernek kiadó fiatalembert. Meyer a holttest mellett néhány könyvet és egy sakktáblát talál, és innen indul a könyv komplikált története. Kiderül, hogy Lasker igazából a helyi, leginkább maffiafőnökre emlékeztető „fekete kalapos” rabbi híres és különleges képességekkel megáldott fia, akit Mendel Shpilmannak hívtak, és aki az esküvője napján, húsz éve tűnt el. Azóta különféle nevek alatt tengette életét, s drogfüggőként tefillinnel (az imádkozásnál használt szent Tóra darabját tartalmazó kis dobozka, melyet a karra kell kötni) szorítja le a karját, mielőtt heroint fecskendez magába. Landsman úgy érzi, a gyilkosság megoldásával valamit saját életével kapcsolatban is megoldhat, így annak ellenére, hogy Bina és főnökei a nyomozást befejezettnek nyilvánítják, Landsman tovább szimatol. Kiderül, hogy Mendelt sokan az új Messiásnak tartották. Ahogy a könyvben a hatalmas rabbi magyarázza: A Baal Shem Tov tanítása szerint minden generációban megszületik egy potenciális Messiás; a trükk abban rejlik, hogy a zsidóknak demonstrálniuk kell, méltóak a Messiás eljövetelére, különben az nem mutatja meg magát, és minden marad a régiben. Landsman nyomozó saját életét teszi kockára a gyilkos felkeresése érdekében, miután kiderül, nővére halálának is köze lehet az esethez. A nyomozás közben feltűnik Bina, aki hirtelen Meyer főnöke lesz, és Berko, Landsman félig indián, félig zsidó nyomozótársa, aki Dávid-csillagos mandzsetta- gombokat hord. Megismerjük Landsman apját is, a néhai kitűnő sakkozót, áld ma a világtól elzárva, a vadon közepén él egyedül, valamint Berko terhes feleségét. Egy fiktív zsidó állam szerkezete tárul fel előttünk, mert a két rendőr kénytelen a társadalom különféle rétegeivel kommunikálni, hogy minél több információt gyűjtsön. Lemerészkednek például a város alatti alagutakba, amelyeket a varsói gettóból menekültek építettek, akik egy percig sem hittek az amerikaiaknak. A sitkai zsidók - mintegy imitálva a mai izraeli-palesztin konfliktust- a helyi bennszülöttekkel keverednek területi vitákba. És amikor feltűnik az Egyesült Államok kormányának képviselője, Mister Cashdollar, az olvasó hangosan felnevet, és elhatározza, hogy ezt a regényt feltétlenül megveszi a történelmet, a politikát és a nívós szórakoztató irodalmat kedvelő barátainak. Talán karácsonyi ajándéknak, ha ugyan addig el nem jön a Messiás, ami, tekintve a világ mai állását, felettébb valószínűtlen. (Michael Chabon: The Yiddish Policemen’s Union. New York, Har- perCollins Publishers, 414 old.) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
