Új Szó, 2008. május (61. évfolyam, 102-126. szám)
2008-05-14 / 111. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. MÁJUS 14. Vélemény És háttér 7 TALLÓZÓ SME Ján Slota az új oktatási törvénnyel kapcsolatban ismét megszólalt. Nyelvi és stilisztikai csemegéit már megszoktuk, de egyes megfogalmazásait nem szabad megszoknunk - írtla a liberális napilapban egy besztercebányai olvasó. - Nem szabad szó nélkül hagynunk az olyan megjegyzéseit, mint a „valamilyen bohóc egy lovon”, sőt, el kellene határolódnunk ettől, persze, elsősorban a koalíció másik két tagjának. Slotának legalább nem kellene a nyilvánosság előtt fitogtatnia műveletlen- ségét, sovinizmusát és xeno- fóbiáját. A szlovákoknak sem esne jól, ha egy magyar politikus Štefánikot „bradlói bohócnak” nevezné, (ú)- Nem, ez nem az olimpiai láng. A konkurens céget akarom fólgyújtani. (Peter Gossónyi karikatúrája A szovjet-amerikai rakétakorlátozás új tárgyalási szakasza kezdődött 1982. június 29-én Genfben Rendszerváltozás Kelet-Európábán 1988. május 29-én Ronald Reagan személyében 14 év után újra amerikai elnök volt a moszkvai Kreml vendége. Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárral kicserélték az előző év decemberében Washingtonban aláírt INF-meg- állapodás ratifikációs okmányait, s jegyzőkönyvet írtak alá a szerződés hatályba lépéséről. MT1-HÁTTÉR A közepes és rövidebb hatótávolságú (500-5000 km) szovjet és amerikai nukleáris rakéták megsemmisítéséről szóló szerződés egy több évtizedes nukleáris leszerelési folyamat fontos részállomása volt. A rakétarendszerek korlátozásának kedvező nemzetközi hátterét a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által 1963-ban Moszkvában aláírt részleges atomcsend egyezmény (PTBT) teremtette meg. A PTBT „korlátlan ideig” tiltotta a kísérleti atomrobbantást az atmoszférában, víz alatt és a világűrben, de nem tiltotta a földalatti robbantásokat, az akkori atomhatalmak közül nem írta alá Franciaország és Kína sem. Hirosima és Nagaszaki és a kísérleti jellegű atomrobbantások megkezdése után az egyezmény mégis új korszakot nyitott az 1968-as atomsorompó egyezménnyel együtt (NPT), amelyet 1970-re mind az öt atomhatalom aláírt. A teljes körű atomcsend egyezményt (CTBT), mely megtilt minden kísérleti nukleáris robbantást, 1996-ban kötötték meg. 1972. május 26-án Richard Nixon amerikai elnök és Leonyid Brezsnyev szovjet pártfótitkár aláírta a SALT-I megállapodást, amely tartalmazta a rakétaelhárító védelmi rakétarendszerek korlátozásáról szóló, végleges lejárati határidőhöz nem kötött ABM szerződést és a hadászati támadó rakéta-fegyverrendszerek korlátozásáról, számuk öt évre való befagyasztásáról szóló ideiglenes egyezményt. A felek kötelezték magukat, hogy műholdakkal ellenőrzik a megállapodások betartását, s nem alkalmaznak álcázási módszereket. Az 1972 októberében életbe lépett egyezmény ki nem mondott célja az volt, hogy egyik nagyhatalom se legyen képes megelőzni a másik atomcsapását. Hétévi előkészület után Jimmy Carter amerikai elnök és Leonyid Brezsnyev 1979. június 18-án aláírta a hadászati támadó fegyverrendszerek mennyiségi és minőségi korlátozásáról szóló szerződést (SALT- II), mely nagy mértékben fékezte a fegyverkezési versenyt. A SALT-II nem érintette az ABM-szerződés-t, mintáz 1987decemberében Reagan és Gorbacsov által aláírt, 1988 májusában szentesített INF-egyez- ménysem. A szovjet-amerikai rakétakorlátozás új tárgyalási szakasza kezdődött 1982. június 29-én Genfben. A START megbeszélések a hadászati fegyverrendszerek korlátozásának és csökkentésének harmadik szakaszát indították útnak, s a tényleges csökkentésekre irányultak. Az első START-megállapodást 1991. július 31-én írta alá Mihail Gorbacsov szovjet és George Bush amerikai elnök. Az USA kötelezte magát, hogy a nukleáris robbanófejeinek számát 12 100-ról 9000-re, a Szovjetunió arra, hogy 11 300-ról 7000-re apasztja. 1992. május 23-án a volt Szovjetunió négy, atomfegyverrel rendelkező utódállama (Oroszország, Kazahsztán, Ukrajna, Fehéroroszország) és az USA jegyzőkönyvet írt alá a START megerősítéséről. A START-II-t 1993. január 3-án írta alá George Bush és Borisz Jelcin. A két nagyhatalom vállalta, hogy 2007 végéig nukleáris arzenálját 3000-3500 robbanótöltetre csökkenti. 2001 decemberében George W. Bush azzal érvelve, hogy az ABM felett eljárt az idő, felmondta a rakétavédelmi rendszereket korlátozó, 1972-es szovjet-amerikai szerződést, ami Oroszországnak lehetővé tette a több robbanófejes nehéz és közepes interkontinentális ballisztikus rakéták megtartását. A feszültség feloldására George Bush és Vlagyimir Putyin 2002. május 24-én újabb megállapodást írt alá, a A START-III-at. E szerint 2012. december 31-ig mindkét atomhatalom 1700-2200 robbanófejre - az addigi arzenál közel harmadára - csökkenti, s erre a szintre korlátozza atom-robbanófejeinek számát. Néha ugyan felvillant a békekötés reményének halvány fénysugara, de ezt mindig árnyék követte Izrael állam hatvanéves MTl-ÖSSZEFOGLALÓ „Bázelben megalapítottam a zsidók országát, s ha most még nevet is ezen valaki, váljatok öt, legfeljebb 50 évig és meglátjátok” - írta Herzl Tivadar naplójában a XIX. század végén. 50 évvel később, 1948. május 14-én David Ben Gurion miniszterelnök aláírta Izrael állam függetlenségi nyilatkozatát. A XIX. század végére, a zsidókat ért támadások (Dreyfus-ügy, Magyarországon a tiszaeszlári vér- vádper) és a pogromok hatására kialakult a cionista mozgalom, melynek célja Izrael önálló államiságának kivívása volt. Herzl Tivadar Zsidó állam című tanulmányának szellemében hívták össze 1897-ben az Első Cionista Kongresszust. Az ügy nemzetközi támogatásra is talált, az 1917-ben kiadott brit Balfour-nyüatkozat arra bátorította a szétszóródott zsidóságot, vándoroljon be az Oszmán Birodalom széthullásával brit kézre került Palesztinába. A betelepülők több hullámban érkeztek az arabok lakta ősi területekre. A két népcsoport között egyre feszültebbé vált a viszony, az arab támadásoktól tartva alakult meg a Hagana, ennek feladata a zsidó telepek fegyveres védelme lett. Palesztina tűzfészekké válásával támadó milíciák is alakultak, az Ir- gunt és a belőle kivált, még radikálisabb Lehit a rendszeres, brit katonák elleni merényleteik miatt mind a britek, mind a mérsékeltebb zsidó szervezetek terrorista szervezeteknek tartották. Arab nyomásra 1939-ben a brit kormány nyilatkozatban korlátozta a bevándorlást, a következő öt évre csak 75 ezer ember kaphatott letelepedési engedélyt, korlátozták a földvásárlást, és kilátásba helyezték egy izraeli-arab közös kormányzású független állam létrehozását. A két nép közti és a britekkel szembeni feszültség csúcspontját 1946. július 22-én érteel, amikoraz Irgun 91 halálos áldozatot követelő merényletet hajtott végre a palesz- tinai brit főhadiszállás, a King David Hotel ellen. A súlyosbodó helyzet láttán az ENSZ-nek lépnie kellett: 1947. november 29-én 33 igen,13nemésl0 tartózkodás mellett elfogadta a 181. számú határozatot, amely kimondta: a brit mandátumterületen egy arab és egy izraeli állam jön létre, Jeruzsálem pedig ENSZ igazgatás alá kerül. Az Arab Liga államai nem voltak hajlandóak elfogadni a döntést. Az utcai zavargások fegyveres összecsapásokba torkolltak. A kudarcot valló britek tartották magukat a kiürítési tervhez, hogy 1948. május 15-én az utolsó katonának is el kell hagynia a területet. A brit csapatok nagy részének hajóra szállásával, május 14-én David Ben Gurion kikiáltotta a szabad és független Izraelt, amelyet azonnal megtámadtak az ót körülvevő arab államok, s kitört az első arab-izraeli háború. Azóta eltelt hatvan év és több háború folyt. Néha felvillant a békekötés reményének halvány fénysugara, de ezt mindig árnyék követte. Egy történész így fogalmazott: „Izraelben és Palesztinában mindenkinek megvan az ideológiai programja. A küzdelem valójában az ideológiáról, nem a tényekről szól. Ki tudja, mik is a tények?” Folytonos konfliktusban Hatvan évvel ezelőtt jött létre Izrael, de ez a bizonytalan határú állam azóta sem tudott kikecmeregni szomszédaival való konfliktusából, sót nincs is belátható közelségben a rendezés. Egyiptommal (1978-ban) és Jordániával (1994-ben) békét kötött ugyan, de változatlanul hadiállapotban van a palesztinokkal, Szíriával és Libanonnal. Ellenséges a viszonya Iránnal, amelynek vezetői nyíltan Izrael megsemmisítésével fenyegetőznek. Az egyesült államokbeli Annapolisban tavaly novemberben rendezett Közel-Kelet-értekez- leten kitűzött cél, amely szerint az év végéig tető alá kellene hozni az izraeli-palesztin megállapodást, már alig-alig tűnik többnek jámbor óhajnál, (mti) KOMMENTÁR Kettős szorításban CZAJL1K KATALIN Az utóbbi hét politikai történéseit két esemény uralta: szerdán az Európai Bizottság közzétette országértékelését, aminek alapján valószínűsíthető, hogyjövőre bevezetjük az eurót, pénteken és vasárnap pedig durva magyarellenes kirohanások tanúi lehettünk előbb Ján Slota, majd Robert Fico részéről. Számunkra, szlovákiai magyarok számára szimbolikus ez a gyors egymás utániság: az első hír kifejezetten pozitív, hiszen jelzi, országunk egyre jobb úton és egyre sebesebben halad a prosperáló és civilizált Európa felé, a másik két hír viszont azon nyomban visszavet bennünket valahova a rossz emlékű kilencvenes évek elejére, a legvadabb nacionalizmus időszakába. Csak hogy mi, szlovákiai magyarok ne örüljünk túlságosan, mert hiába az Európai Unió, hiába Schengen, meg euró, kis hazánkban mindig akad, aki egyértelművé teszi, hol a helyünk. Félreértés ne essék, a legkevésbé sem szándékom az önsajnáló keserűség felé csábítani az olvasót, pedig ajelenlegi helyzetben (és hány ilyen volt már!) ez nagyon természetes és érthető reakció. Egyben kontraproduktiv, mert lebénít, nem arra ösztönöz, hogy tegyünk valamit saját sorsunk érdekében, hiszen nekünk úgyis mindegy. Pedig Szlovákia jelenlegi gazdasági helyzete alighanem tényleg soha vissza nem térő alkalom arra, hogy megalapozzuk jövőnket : jobb munkát találjunk, céget alapítsunk, befektessünk. Ezek az egyéni megoldások, de felmerül a kérdés, mi van a közösséggel. Mi a megfelelő magatartás, amikor országunk kormányzata (ne feledjük, Ján Slota a kormánykoalíció egyik pártjának elnöke, Robert Fico pedig kormányfő) rendszeres időközönként olyan üzeneteket bocsát ki, amelyek burkoltan vagy nyíltan ellenünk irányulnak? Pontosabban, egyes renitensek úgy ejtik el durvábbnál durvább magyarellenes megjegyzéseiket, mintha mi, szlovákiai magyarok, választók, adófizetők nem is léteznénk, csupán az MKP és Orbán Viktor. S mi magunk is megszoktuk már, hogy a nemritkán nyomdafestéket sem tűrő magyarellenes kijelentések a hazai politikai harc standard eszközei lettek. Mielőtt azonban még mélyebbre süllyednénk önsajnálkozó szkepszisünkbe, érdemes lenne elgondolkodni azon, vajon miért van ez így. Vajon törvényszerű-e, hogy bármely szlovák politikai erő, ha kedve szottyan rá, átnéz rajtunk, s durva magyarellenes kirohanással üzen egyet az MKP-nak vagy Budepestnek (mert minden szlovák nacionalista hangsúlyozza, nem a szlovákiai magyarokkal, hanem a soviniszta MKP-val és a nagymagyar nacionalizmussal van baja)? Vajon nem azért van ez így, mert a szlovákiai magyar társadalom létszáma ellenére nem képes olyan erőt demonstrálni, amely fokozatosan elriasztaná a szlovák politikusokat a nacionalista durvaságoktól? Ehelyett az MKP vagy Budapest oltalmazó kaiját várjuk, amivel azonban újratermelődik a probléma, hiszen így továbbra is a nevezettek túszai maradunk. Miben rejlik tehát a megoldás? Közhelynek hangzik, de a szlovákiai magyar civil szféra megerősödésében. Nemcsak a nonprofit szervezeteknek, hanem az értelmiségnek is fel kellene végre nőnie, és ilyen helyzetekben hallatnia a hangját, maga mellé állítva a szlovák értelmiség erre hajló részét (mert vannak ilyenek, ez kétségtelen) . Nyílt leveleket írni, sajtótájékoztatókat tartani. Lehet, hogy első vagy második alkalommal nem lenne visszhangja, de tizedszerre már biztosan. Ez az egyetlen módja annak, hogy kikerüljünk a kettős szorításból (MKP, Budapest), és tényleg teljes jogú állampolgárként kezdjünk el létezni. JEGYZET Rendezői önkény JUHÁSZ DÓSAJÁNOS Nagyon ritkán ülök mostanában a tévékészülék előtt, de hónapok óta nem mulasztottam el megnézni a Társulat műsorát. Nagy musicalrajongó lévén - bár az István, a király nem tartozik a kedvenceim közé -remek műsorszámokkal, s tehetséges fiatalokkal, köztük felvidékiekkel és erdélyiekkel találkozhattam a képernyőn keresztül. Ajátékszabályok értelmében nyolc adáson keresztül osztották ki a darab főszerepeit. Az első körben a közönség döntött arról, melyik két versenyző kerüljön a szakmai zsűri elé, s a két versenyzőből a zsűri döntötte el, kié legyen az illető szerep. Ez a rendszer működött is egészen addig az adásig, amikor Réka szerepéről kellett határozni. A nézők döntése alapján két versenyző énekelhette el Réka dalát, s a részletes értékelés után a zsűri szavazott. Soha ennyire simának nem tűnt még szavazás, hiszen négy zsűritag egyhangúlag hozta ki az egyik versenyzőt, aki boldog volt, csü- logott a szeme. Ám ekkor jött a feketeleves. A zsűri elnöke, aki egyben a jubileumi előadás rendezője, élt vétójogával, a másik versenyzőt jelölte. S ez ellen nem volt apelláta. A televízió előtt ülők pedig csak bámultak, és valószínűleg sokan döntöttek úgy velem együtt, hogy ebből a programból sem kémek többet. Hisz elveszítették az illúzióikat, a relatív igazságosságba vetett hitüket. A rendező pedig elfelejtette, hogy nem az igazgatói vagy rendezői irodában, netán a hálószobájában ül, ahol csak rajta múlik a döntés, s a szerep sorsa. Másnap elkezdődött a magyarázkodás, sjellemzó, hogy az egyik reggeli beszélgetőműsor házigazdája a győztest próbálta vigasztalni. A műsort szervező társaság pedig fájdalomdíjat ajánlott fel a vesztesnek. De mindez már eső után köpönyeg. A rendező úr ugyanis hülyére vette mind a neves zsűritársait, mind a nézőket. Még nem tudni, melyik versenyzőnek okozott nagyobb kárt, de valószínűsíthető, hogy annak, aki végül megkapta a szerepet. Az viszont biztos, hogy nálam ez volt a Társulat utolsó adása.
