Új Szó, 2008. május (61. évfolyam, 102-126. szám)
2008-05-07 / 106. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. MÁJUS 7. Vélemény És háttér 7 FIGYELŐ 1 Gyerekgyilkos betegségek A fejlődő országokban évente közel tízmillió, öt éven aluli gyerek halálát okozzák könnyen gyógyítható betegségek - figyelmeztetett jelentésében a Save the Children. Több mint 200 millió gyerek nem részesül alapvető, életmentő egészségügyi ellátásban, nem kap védőoltásokat, nem jut hozzá a tüdőgyulladás és a hasmenés kezeléséhez. A nyugati országokban rutinszerűen alkalmazott eszközökkel (antibiotikum, folyadékpótlás) a világon hatmillió gyermek életét lehetne megmenteni évente. Az amerikai jótékonysági szervezet kiemelte, fontos az egészségügyi ellátás fokozott pénzügyi támogatása, a könnyen gyógyítható betegségek kezelését segítő egészségügyi dolgozók munkájának előmozdítása. (mti)- Amióta elkezdődött a hokivébé, a férjemre még az sem hat, ha dupla adag viagrát keverek az ételébe. (Peter Gossányi karikatúrája) 1968 tavasza új fejezetet nyitott a politika, a kultúra történetében, de a mindennapokban is Forrongó párizsi tavasz A naptár 1968 májusát mutatta. Nyugat-Európa a jóléti államok fénykorát élte, de a világháború utáni nemzedék a kialakult kereteket feszegette. Számukra Che Guevara és Mao Ce- tung jelentette a követendő utat, ám a Franciaországot megrázó diáklázadás a nagyobb szexuális szabadságért vívott harccal kezdődött. MT1-ÖSSZEFOGLALÓ A forrongó tavasz a párizsi egyetem nanterre-i karáról indult, ahol a szexuális szabadság nevében a fiúk könnyebb bejárást követeltek a lányok szobáiba. A hatalom a kar bezárását is fontolgatta, amire komoly tiltakozások kezdődtek. A diákok radikális egyetemi reformokat követeltek, és hevesen támadták a fogyasztói társadalmat. Május 3-án a Sorbonne diákjainak egy része szolidaritást vállalt a nanterre-iekkel, az egymással összecsapó diákszervezetek lecsillapítására a rendőrséget hívták ki. Közelharc kezdődött a hatalom és a lázongó ifjúság között,a város hadszíntérré vált, barikádok és felszedett utcakövek, betört kirakatok és kiégett autók uralták a képet. A rendőrökkel való összecsapásban több százan megsebesültek, a letartóztatottak száma megközelítette az ötszázat. A diákság hamarosan támogatást is kapott, a rendőrség kemény fellépése nyomán a szakszervezetek május 13-i tüntetésén 750 ezer ember vett részt, a rendszerrel szembeni elégededenség általános sztrájkmozgalommá szélesedett. Sztrájkoltak az állami hivatalok, a rádió és a televízió. A munkások gyárakat foglaltak el, béremelést, rövidebb munkaidőt, több szociális juttatást követeltek. Május 20-án közel ötmillióan sztrájkoltak, szinte az egész ország megbénult. A politikai szervezetek nem tudták az események irányítását kézbe venni, az 1967-es választásokon megerősödött baloldal, a kommunista párt sem volt képes a mozgalom élére állni. A hatalom megrendült, a kormány csak a hadseregre támaszkodhatott, de Gaulle tábornok megingathatatlannak hitt hatalma megrendülni látszott. Dániel Cohn-Bendit, népszerű nevén Vörös Danny, a diákság emblematíkus figurája a kiutasítás sorsára jutott, mire a diákok felgyújtották a tőzsdét, a kapitalizmus „templomát”. De Gaulle tévébeszédében átfogó szociális reformokat és az egyetemi viszonyok rendezését ígérte, de maga mögött tudva a hadsereget, visszautasította a lemondására irányuló követeléseket. Feloszlatta a parlamentet és új választásokat írt ki. A forradalommal fenyegető elhúzódó lázadás azonban kezdett kifulladni. A júniusi választásokon a tábornok újra bizalmat kapott a franciáktól. A társadalmi feszültségek nem szűntek meg, az V. köztársaság rendje igazán csak Pompidou elnöksége alatt állt helyre. 1968 tavasza új fejezetet nyitott a politika, a kultúra történetében, de a mindennapokban is. A lázadók mára zömében tisztes polgárokká szelídültek, s ők töltenek be vezető tisztségeket. „Az egész egy közös álom volt, részben siker, részben pedig kudarc. Politikai mozgalomként a diáklázadásnak nem volt jövője, de megteremtette a kulturális liberalizmus hatalmas lehetőségeit” - mondta Gilles Lipovetsky szociológus. Soha korábban nem találkoztak személyesen, mégis az 1968-ban a barikád egyik oldalán a diákokat vezető Dániel Cohn-Bendit és a másik oldalon a rendfenntartásért felelős párizsi prefektus, Maurice Grimaud a viszontlátás örömével ölelték meg egymást negyven évvel később. A Le Point című francia hetilap szervezésében először találkozott a 63 éves német-francia egykori anarchista és a 95 éves volt főrendőr, hogy együtt idézzék fel, mi történt 1968 májusában Párizsban. Az április 22-én kezdődött egyetemi mozgalomban részt vevő néhány száz diák május 3-án foglalta el a Sorbonne Egyetem udvarát. A rektor kérésére a rendőrség még aznap délután kiürítette az egyetemet. Az esemény példanélküli volt: rendfenntartó erők még soha nem hatoltak be a francia egyetemekre. „Aki földre került embert üt meg, önmagát üti meg! ”- adta ki a jelszót Párizs prefektusa, akinek köszönhetően a kemény rendőri fellépés ellenére nem folyt vér negyven évvel ezelőtt Párizsban. Maurice Grimaud visszaemlékezése szerint a kiürítés a legnagyobb nyugalomban zajlott, még gumibotra sem volt szükség. A rendőrség azonban nem vonult vissza, az utcán igazoltatta a diákokat, majd közelharc kezdődött a lázongó ifjúsággal. A rendőrökkel való összecsapásban mindkét oldalon több százan megsebesültek, a letartóztatottak száma megközelítette az ötszázat. „A diákokkal nagyon kulturált hangon tudtunk beszélni. A rendőrségi jelentések szerint még a legkeményebb napokon is az ésszerű kommunikációnak köszönhetően mindkét oldalon elkerültük a szélsőségeket” - állítja az egykori prefektus. „Igen, így volt. Voltak összecsapások, de ez csak egy része az igazságnak. Amikor manapság a tüntetések képeit mutatják, csak ezt a részt láthatjuk” - teszi hozzá Cohn-Bendit. A letartóztatott társaik elengedését követelő diákok a barikádokat május 10-én a rendőrökkel való összecsapások elkerülésére emelték. Cohn-Bendit tisztában volt azzal, hogy a rendőrség ezt nem fogja annyiban hagyni. A miniszterelnök külföldön tartózkodott, a köztársasági elnök, Charles de Gaulle tábornok már lefeküdt, és senkinek sem volt joga felébreszteni - idézi fel mosolyogva a prefektus, aki csak hajnalban - miután több tucat rendőr megsérült a feléjük dobált macskakövektől - rendelte el a barikádok felszámolását. Ez is jellemző volt a korabeli Franciaországra „Az 1871-es Kommün óta nem látott események zajlanak Párizsban, és senki nem ébreszti fel a köztársasági elnököt!” - mondja nevetve a volt diákvezér. A két férfi, aki a barikád két oldalán harcolt, abban egyetért: tévedés lenne azt gondolni, hogy 1968 csak az utcai tüntetésekről szólt Franciaországban. Cohn-Bendit arra emlékeztet, hogy május elején Jean-Paul Sartre-nak adott interjújában kijelentette: „Ez lázadás és nem forradalom. A társadalom mélyén zajlik valami, a hatalomátvétel nincs napirenden.” A nagygyűlések, a gyárakban zajló tiltakozásokon elhangzó felszólalások jelentették a lényeget. A prefektus éppen ezért döntött úgy, hogy a rendőrség nem hatolhat be az épületekbe, még egyszer a Sorbonne-ra vagy az Odéon színházba, amelyeket utána biztosítani kellett volna: „Jobbnak tűnt, hogy a fiatalok meg akarják váltani a világot, mint hogy az utcán harcoljanak a rendőrség ellen ... A rendőrség nem politikai, inkább gyakorlati indítékok alapján működött” - mutatott rá az egykori rendőri vezető. Az 1968-as diáklázadás két hősének első és talán egyetlen találkozása az egymás iránti legnagyobb tiszteletben zajlott. Grimaud elárulta, negyven éve közelről figyeli Cohn-Bendit politikai pályafutását, amelyet kiemelkedőnek tart. Az egykori diákvezér ma már a német Zöldek képviselője az Európai Parlamentben, s a francia politikai élet eseményeit is rendszeresen kommentálja a médiában. „Ma ugyanolyan spontán öleltük meg egymást, mint amilyen spontán 1968 májusában a macskakövek repültek” - mondta a hajdani prefektussal lezajlott találkozó után az egykori diákvezér. KOMMENTÁR Tragikomikum CZAJL1K KATALIN Mikuláš Dzurinda és Pavol Hrušovský tegnapi összeborulása, melynek célja a 2010-es parlamenti választások megnyerése, egyszerre nevetséges és elkeserítő. Azért nevetséges, mert az említett inak - főként az előbbi - nem képesek felfogni, hogy mindenekelőtt ők maguk az okai a választói bizalom elvesztésének, amelynek visszanyerését most programcélul tűzték ki. Ami pedig azért elkeserítő, mert ez a hozzáállás csak konzerválja a jelenlegi állapotot, értsd: az ellenzék tehetetlenségét és a Smer egyeduralmát. Az SDKÚ és a KDH elnöke nagyon helyesen látja, hogy a jelenlegi kormánykoalíció leváltásához nélkülözhetetlen a választók bizalmának visszaszerzése. Ez a kijelentés azonban szinte önellentmondásnak hangzik Mikuláš Dzurinda szájából, aki évek óta vezeti a legnépszerűtlenebb politikusok listáját, s aki képtelen volt győzelemre vinni pártját az ország szempontjából vitathatatlanul legsikeresebb 2002-2006-os választási ciklus után. Ha most Dzurinda és Hrušovský áll a Smer megdöntésére irányuló közös front élére, ez csupán azt jelenti, újabb baloldali kormányzati időszakra rendezkedhetünk be 2010 után. Annál is inkább, hiszen a Magyar Koalíció Pártja nélkül még kevésbé van esélyük labdába rúgni a jobboldali pártoknak. Apropó, MKP. Nyilvánvaló, hogy Dzurinda és Hrušovský rátapintottak a lényegre, amikor kifogásolták, hogy a magyar párt minden irányba kacsingat, azaz több mint nyitott a Smer felé. Amit Csáky Pál csak megerősített tegnapi nyilatkozatával, mely szerint „túl korai ma arról beszélni, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok a választások után is együttműködésre vannak- e ítélve”. Itt újra visszaköszön az MKP kétarcúsága, mellyel mindenkinek tetszeni akar, ami eleve azt feltételezi, hogy egyik irányba sem őszinte. De azért is problémás ez a hozzáállás, mert olvashatatlanná teszi a politikát, s végeredményben ahhoz vezet, hogy a választók még inkább elfordulnak tőle. Ha ugyanis nem világosak az ideológiai, értékrendbeli törésvonalak, melyek mentén megoszlik a politikai színtér, s a pártok egy-egy ügy kapcsán szabadon lavíroznak az egyes tömbök között, az a választóban csak azt a meggyőződést erősítheti, hogy a valódi politika a színfalak mögött zajlik, s mozgatórugói korántsem az ideológiai vagy közösségi érdekek, hanem az egyéni vagy szűk csoportérdek. Mindent összevetve, az ellenzék két évvel a választások előtt siralmas állapotban van, s a jelek szerint kilátás sincs arra, hogy ez az állapot megváltozzon. A három jobboldali párt képtelen az önreflexióra, energiáit elsősorban a belső ellenség elleni harc köti le. Egyre inkább kínálkozik tehát a kérdés, vajon egy következő választási bukta észhez téríti-e a jobboldalt. A válaszra azonban további négy évet kell vámunk. JEGYZET Újságíró az újmagyárban NÉMETH ZOLTÁN Az iskolaügy reformja feszített tempóban folyik. Szakemberek adják szakembereknek a kilincset, konferenciák konferenciákat, megbeszélések megbeszéléseket követnek. Közép-Európa kis tigrise most végre az oktatás területén is felzárkózhat a fejlett nyugathoz. Nincs kecmec, a magyar nyelv oktatása területén is alapvető reformra van szükség. Valószínűleg a modernizációval magyarázható, hogy egészen új alapokra helyeződik a magyar nyelv oktatása Szlovákiában. Áz Állami Pedagógiai Intézet honlapján olvasgatom a magyar nyelv és irodalom tantárgy számára készített programjavaslatot, s ebből kolosszális tervek létére következtetek. Engedjék meg, hogy bejelenthessem: a szlovákiai magyar iskolákban várhatóan az egész magyar nyelvtan új alapokra helyeződik! Nem a megszokott módon fogjuk tárgyalni ezentúl a szófajtant, a mondatrészeket és a helyesírást. Nézzük csak! Például ragozható és nem ragozható szófajokról lesz szó ezentúl, de külön-külön a melléknevek, a névmások és a jelzők is megkapják a magukét. Sőt: ezentúl a magyar nyelvre is érvényes lesz a ritmustörvény, ezt is tanítani kell a magyar nyelvtanon belül! Milyen dallamos is lesz új nyelvünk, gondoljanak bele. Például: újságíró, mészáros, Kárpát-medence. Sőt: ezentúl elöljárószók is lesznek a magyarban, s ezt tanítani és számonkémi kell! Nehéz lesz mindezt megvalósítani, azt már most jelzem, de valószínűleg jól szembenéztek a problémával szakembereink... Olvasgatom tehát az Állami Pedagógiai Intézet honlapján az általános iskolák 5-9. évfolyama számára előírt tanmenetet, pontosabban ennek javaslatát. Ami itt található, az enyhén szólva is botrány. Vagy hanyagság, vagy pofátlanság, vagy teljes szakmai dilettantizmus, amivel itt szembesülhetünk. Mintha a szlovák nyelvtant egy az egyben átkopírozták volna, s föléje írták volna: magyar nyelvtan. Bizonyára olyasvalaki állította össze, aki vagy egyáltalán nem tud magyarul, vagy ha tud is, a magyar nyelvtanról szerzett ismeretei a nullával egyenlőek. Reméljük, a programjavaslattal szemben ellenérzésnek, interpellációnak, felszólamlásnak helye nincs.
