Új Szó, 2008. április (61. évfolyam, 76-101. szám)
2008-04-24 / 96. szám, csütörtök
Vélemény És háttér 7 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. ÁPRILIS 24. TALLÓZÓ NAPI GAZDASÁG A parlamentben egyre kisebb támogatást élvez az in- temetadó, ezért a kulturális tárca tovább támad: Schiffer János (MSZP) képviselő azt javasolta, a 0,8 százalékos kulturális járulékot vessék ki a szőnyegek, a férfiöltöny, a női kosztüm, az ing, a blúz, a nyakkendő, a csokomyak- kendő után is - írta a tegnapi Napi Gazdaság. Schneider Márta, a kulturális tárca szakállamtitkára szerint a kormány támogatja a javaslatot, mivel ezek a termékek „a dizájn révén” komoly kulturális értéket képviselnek. A ruházati termékek adójából 700-800 millió forintos járulékbevételt vár a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) elnöke, HarsányiLászló, (mti) Maradéktalanul eltörölték az örmények jogát, hogy Törökország területén éljenek és dolgozzanak Az örmény népirtás emléknapja A világ örménysége április 24-én, az Örmény Népirtás Napján emlékezik az örmények elleni török vérengzés mintegy másfél millió áldozatára. MTI-HÁTTÉR A népirtás mögött a pán-tura- nizmus ideológiája húzódott meg, mely egy kizárólag türk népességből álló, Anatóliától Közép- Ázsiáig nyúló, iszlám alapokon álló új török birodalom megteremtését tűzte ki célul. Ennek útjában állt a Fekete-tengertől keletre fekvő, keresztény Örményország, ahol már forradalmi bizottságok alakultak a XVI. század óta tartó oszmán uralom lerázására. A XX. század fordulóján kétmillió keresztény örmény élt az Oszmán Birodalom területén, közülük 1894-1896 között már kétszázezer különböző pogromok áldozata lett. 1914 novemberében Törökország a központi hatalmak oldalán belépett az első világháborúba és vereséggel végződő hadjáratot indított a Kaukázusban az orosz hadsereg ellen. A kudarcért az örményeket okolták, azzal vádolva őket, hogy összejátszottak az oroszokkal. Dzsevet pasa 1915. február 20-án adott parancsot a vani és dzsejtuni tömegmészárlásra, április 24-én pedig megkezdődött a törökellenes, nacionalista érzelmekkel gyanúsított örmény vezetők letartóztatása és kivégzése. 1915. május 26-án a Porta „a belbiztonság érdekeire” hivatkozva rendkívüli törvénnyel lehetővé tette az összes gyanús csoport deportálását, az „örménytelenített” falvakba muzulmánokat telepítettek. Anatólia és Kilikia „belső ellenséggé” nyilvánított örmény lakosságát a mezopotámiai sivatagba kényszerítették, ahonnan nagy részük soha nem tért vissza. Szeptemberben Talaat pasa, belügyminiszter a tartományi elöljárókhoz írt üzenetében leszögezte: „maradéktalanul eltöröltük az örményeknek azt a jogát, hogy Törökország területén éljenek és dolgozzanak”. Az orosz előrenyomulás némileg csökkentette az áldozatok számát, de a front megmerevedése után a tömeggyilkosságok szörnyű kínzásokkal, embertelenségekkel párosulva folytatódtak. Az örmények tömegesen menekültek külföldre, főleg Oroszországba, Franciaországba és az Egyesült Államokba. Az örmény tragédiát Franz Werfel könyve, A Musza Dag negyven napja is megörökítette. 1916-ban Török-Örményorszá- got elfoglalták az oroszok. 1918 áprilisában a törökök betörtek a Kaukázus-vidékre, de Jerevánt nem tudták elfoglalni, az örmények ötnapos ütközetben megvéd- ték fővárosukat. Az 1918-as breszt-litovszki béke értelmében a szovjet-orosz állam visszaadta a területet a törököknek, akik folytatták az örmények üldözését. Az 1920- as sévres-i béke - amelyet a török parlament elutasított - függetlenséget adott Török-Örmény- országnak. Az újabb összecsapások során a török hadsereg elérte a mai határokat, amelyeket az 1921- es karszi szerződésben, majd az 1923-as lausanne-i békében véglegesítettek, az ország háromnegyede török fennhatóság alá került. A népirtás folytatódott, az 1922- ig elpusztult örmények számát másfél-kétmillió közé teszik. Törökország ma már elismeri, hogy az első világháborúban török katonák mintegy 250-300 ezer örményt öltek meg, de nem szervezett, kitervelt népirtás részeként, hanem a háborús ellenség Oroszországot támogató, törökellenes felkelésük leverése közben. Ankara azt sem zátja ki, hogy a világháború végén és a háború után, az Oszmán Birodalom felbomlásának zavaros állapotai közepette is sok örmény veszthette életét az akkori polgárháborús cselekmények következtében. Az ENSZ emberi jogok bizottsága 1985-ben, az Európai Parlament 1987-ben, majd eddig több mint húsz ország elismerte az örmények terhére elkövetett népirtást. Napjainkban 3 millió örmény él Örményországban és több mint 4 millió szórványban, főként Oroszországban, a Közel-Keleten, Kanadában, az Egyesült Államokban és Franciaországban. Jerevánban minden év április 24-én ezrek zarándokolnak az áldozatok egy hegycsúcson emelt emlékművéhez, ahol 1965 óta ég örök láng emlékükre. KÉZ,IRAT Perbeszédorgia MIKLÓSI PÉTER Mielőtt még a részletekbe bocsátkoznék, jó volna leszögezni a különbséget a leszalámizás és az önleszalámizás között. A leszalámizás lényege, hogy a diktatórikus uralom hol nekivörösödve, hol rókalelkűséggel, legfőképp azonban csökönyös szívóssággal kerít hatalmába egyre többeket politikai ellenlábasai közül. Ez a Szlovákiában is élénken dívó csalogatósdi - az ügyeletes hatalom szemszögéből - viszont süány szappan- operává sekélyesedik, ha a bomírtság látszik pontozással győzni a megfontoltság ellenében, maga a helyzet pedig ön- leszalámizássá satnyul. Mármint a szlovákiai magyarság perspektívájából szemlélődve. Mert lehet persze úgy tenni, mintha mi sem történt volna: végtére is, egyelőre, nem szakadt le a csillár. Csak éppen leszakadni készül. Észbe kapva hirtelen aláállhatnak többen is: Csáky Pál és Bugár Béla, a református egyházban kipattant csetepaté ürügyén Erdélyi Géza püspök úr, vagy épp Zsillé Béla, a létrehozó szervezetét kilakoltató Pázmány Péter Alapítvány ügyvezetője. Fél kezüket feltartva megtámaszthatják a lusztert, másik kezükkel le- gyintgethetnek, közben pedig azt dudorászhatják: bagatell... Lehet hinni ebben. Lehet úgy tenni, mintha - a csillár helyén - a hazai magyarság különböző szintű, rangú, felekezetű berkeiben minden rendben lenne. Mintha a mezei polgár megnyugtató választ kapott volna arra, vajon volt-e/van-e szóbeli alku a Lisszaboni Szerződés megszavazásáért a kormány- koalíció és az MKP között, vagy hogy a körömszakadtáig ígért testületi kivonulás helyett, mi indokolta a váratlan pálfordu- lást? Mintha a köztudatban meglenne a szükséges infó a református papság körében végbement tisztogatásról. Ehelyett az egyház ráül a saját szájára azzal az utasítással, hogy a kivetkőzésre ítéltetett lelkészeknek tilos a nyilatkozattétel! És a Pázmány Péter Alapítvány vezetése is úgy véli, hogy a csillár is, meg az álláspont is bizonyára tartható, amely szerint a kitessékelés nem a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége ellen irányul, pusztán a törvényesség érdekében történik minden; s mindezt az ügyvezető még azzal is megspékeli, hogy elmondja ugyan a véleményét, de annak közléséhez már nem járul hozzá. Mindeközben mi, szlovákiai gyalogmagyarok azt szeretnénk, hogy az itteni magyarság erősödjön gerincességben, gyarapodjon létszámban, tartsa meg iskoláit, az egyház a híveit. Ennek érdekében bárki kiszólhat a csillár alól. Ki-ki formás nyilatkozatokat adhat arról, hogy X csak azért vádaskodik, mert sértett ember, és így akar bosszút állni. Vagy arról, hogy a pedagógusszervezetek viszályában az erőviszonyok eltolódása a ludas. Esetleg arról is szólhat a prédikáció, hogy a lelkészek kivetkőztetése révén lelki és erkölcsi megtisztulásra van szükség; ám ha oly mély a fertő, érthetetlen a gyülekezetek aláírások százaival megpecsételt ragaszkodása lelkipásztoraikhoz. Hogy világos legyen: olykor szükség van nagymosásra. Pártban, egyházban, kuratóriumban, mindenütt. De aki azt mondja: erről nem most, vagy egyáltalán nem kell írni, az úgy hiszi, hogy a politikai rokon- szenv, az ügyvivői hivatal iránti tisztelet, a hívői engedelmesség örök bérlet, ami felülírhatja a köznapi kételyeket. Aki így spekulál, az összetéveszti a támogató lojalitást a cinkossággal, a belső tartást a sündisz- nóállással. Kérdem hát: ki hisz abban, hogy a csillár perbe- szédorgiával is fenn tartható? Mert ha leszakad, az igen látványos lesz. Nemcsak a biztosítékot, a közfalat is kiverheti. És akkor majd a romos, rövidzárlatos színpadon egyetlen darab marad repertoáron az önlesza- lámizó szlovákiai magyar színen: a Vásott fintor - három felvonásban. KOMMENTÁR Új lapokat oszt az olajár ‘ S1DÓ H. ZOLTÁN Az év eleje óta 20 százalékkal nőtt a nyersolaj világpiaci ára, ami már csak azért is fájóan nagy ugrás, mert 2008 első munkanapját azzal a hírrel kezdtük: az energiahordozó hordónkénti (159 liter) ára átlépte a bűvös 100 dollárt. Ehhez képest ma már 120 dollárnál járunk, ami a modem kori történelemben példátlan. Olyannyira, hogy a hét elején a gazdasági kérdésekkel alig foglalkozó George W. Bush amerikai elnök is megszólalt az ügyben, s némi érzéketlenségről tanúskodva éppen a Föld napján közölte: az alaszkai nemzeti parkban is meg kellene kezdeni az olajkitermelést. A világ első számú „motoros” nemzete napjainkban gallononként 3,50 dollárt kénytelen fizetni a benzinért, ami testvérek között is literenkénti 16 korona. Ez valóban tűrhetetlenül magas, ideje hát lépni. Hogy mi már a 40 koronás határt ostromoljuk? Ez érdektelen, hiszen nem Szlovákia határozza meg a világ dolgait. Visszakanyarodva az árvágtához, azt gyorsan szögezzük le, nem a nyersanyag hiánya okozza a problémát. Illik persze a feszült közel- keleti helyzetről beszélni (mikor'nem volt az?), emellett most éppen Nigériában próbálnak felrobbantani olajvezetékeket, egy skót finomítóban sztrájkolnak, a fő olajexportőr OPEC szervezet pedig nem akaija növelni a kitermelési kvótáit. A felsorolt érveket, megfűszerezve Hugo Chávez venezuelai elnök időnkénti olajzsarolásával, Kína és India viharosan emelkedő energiafogyasztásával, unos-untig ismerjük. Az igazi gondot - rövidebb távon - inkább az jelenti, hogy a fejlett világban már évek óta nem épülnek olajfinomítók, továbbá az Egyesült Államokból tovagyűrűző jelzálogpiaci botrány, ami leverte az ingatlanok árait, mega banki kamatokat, megfosztotta biztos pénzelhelyezési területeitől a százmilliárd dollárokat mozgató befektetési és nyugdíjalapokat. Ezért az alapok most az olajba, aranyba, platinába fektetnek, még inkább gerjesztve az árspirált. Félő, hogy a spekulatív tőke rövidesen rájön, hogy a tiszta vízben is mekkora lehetőség rejlik, akkor pedig rávetik magukat a vízszolgáltatókra - ennek következményeit pedig nem is kell taglalnunk. Az eleve betegeskedő világgazdaságnak úgy kell a 120 dolláros olajár, mint szomjazónak a végtelen Szahara. A példátlanul drága energiahordozó csak felerősíti az eleve aszályos időszaknak számító recesszió hatását. További fejleményként pedig újraosztja a lapokat világgazdaságban. Putyin orosz elnök túláradó önbizalma, távolsági nehézbombázóinak újraindított cirkálása mögött is a fantasztikus olajbevétel, na meg a földgázban utazó Gazprom tele kasszája húzódik meg. Az olajkitermelő országok idén közel 1000 milliárd dollár bevételre tesznek szert, az OPEC arab tagjai pedig a pénz javát gigászi tőkeerejű állami alapokba áramoltatják, amelyek sorra vásárolják fel a nyugati vüág megroggyant vezető bankjainak, társaságainak részvényeit. Egyedül Walid bin Talal szaúdi dollár- milliárdos herceg olyan cégekbe tette be a lábát, mint a Walt Disney, a Hewlett-Packard, a PepsiCo vagy a Time Warner médiabirodalom. A magánkezdeményezést szorgalmazó liberalizált világpiac egyfajta új államosításnak néz elébe, olyannyira, hogy még az Egyesült Államok is protekcionista óvintézkedéseket fontolgat az állami pénzügyi alapok nyomulásával szemben. A magas olajár hatásaként tehát nemcsak az autósok csúszhatnak el, hanem a nyugati világ gazdasági pilléreinek tulajdonoscseréje is bekövetkezhet. Az utóbbinak pedig messzebb ható következménye lesz, mint a benzinkút totemoszlopán feltüntetett árak láttán kiejtett szitokszavainknak és ökölrázásunknak. FIGYELŐ Lenin még csak nem is Iljics Lenin valószínűleg nem is Iljics, azaz apja nem Ilja Uljanov volt, egyetemet sem végzett - állítja a forradalmárról április 22-i születésnapján megjelent írások egyike. Az már kiderült, hogy az Auróra ágyúi nem dördültek el, és nem ostromolták meg a Téli Palotát, s nem is a Finn-öbölnél bujkáló Lenin vezényelte az eseményeket. Most Akim Aru- tyunov Lenin-kutató állítja, a vezér nem is volt Iljics. Apja, Ilja Nyikolajevics a kormányzóság állami iskoláinak felügyelője volt, 434 iskolát alapított, de otthon semmibe vették, sok gyereke közül valószínűleg egyik sem volt az övé. Lenin és testvéreinek apja Ivan Szidorovics Pokrovszkij volt. A család orvosa gyakran fordult meg a háznál. Az Uljanovszkká átkeresztelt kisváros legendái szerint míg Uljanov a környék iskoláit járta, felesége bensőséges kapcsolatot ápolt a jóképű háziorvossal. A genetika segítségével egyszerű lenne tisztázni a kérdést, de bizonyíték még nincs. A fényképek szerint Lenin erősen hasonlít Pokrovszkij doktorra, épp olyan sűrű, magasra futó, csúcsos a szemöldöke, mint azé. Leninnek a moszkvai Lenin-múze- umban őrzött diplomájában a Vlagyimir Ivanovics Uljanov név áll, s csak a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának Marxizmus-Leniniz- mus Intézete későbbi döntése nyomán javították ki: az Ivanovics apai nevet áthúzták, s kézzel fölé írták: Iljics - mondta Aruty- unov a Komszomolszkaja Pravdának. De erre a Nyezaviszimaja Gazetában ő maga meglepő magyarázattal szolgált: a bizonyítvány nem lehet Leniné, mivel ő az első félévben írásban kérte a rektort, húzzák ki nevét az egyetem hallgatóinak listájáról. Aru- tyunov számos idézettel bizonyítja, hogy egyik forrásmunka adatai sem vehetők készpénznek, s arra jut: V. I. Uljanov nem szerzett diplomát, de nem ő hamisított, hanem a Marxizmus- Leninizmus Intézet. Az már nem is túl érdekes, hogy Arutyunov szerint a gimnáziumot sem a tankönyvekből ismert kitüntetéssel végezte Lenin, jegyei közt egy négyes is éktelenkedett logikából (!), amint az sem, hogy a kérdőíveken ő maga eltérő adatokat közölt arról, mikor lépett be a pártba. (mti)
