Új Szó, 2008. április (61. évfolyam, 76-101. szám)
2008-04-23 / 95. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. ÁPRILIS 23. Vélemény És háttér 7 FIGYELŐ Egy kacsa evolúciója Putyin válásának hírét a Moszkovszkij Korreszpon-. gyent című bulvárlap újságírói a saját ujjúkból szopták - ismerte be a litprom című honlapon Lev Rizskov, az újság munkatársa. Rizskov szerint az alig fél éve megjelenő lap 24 oldalát nehéz volt megtölteni. A Putyin válásáról megjelent hír előestéjén is volt ilyen „lyuk”, az első oldalon. Estére az újságírók már jó hangulatban kitalálták a szenzációt. Másnapra a szerkesztőségben eufória uralkodott, mert a fiatal újság híres lett. (mti)- Fáradtnak látszik, kolléga. Oda se neki, én is megszenvedtem a magamét, mire a bankszámlámra került az első állami milliárd. (Peter Gossónyi karikatúrája) Kellemetlen felismerés a másik két ellenzéki pártnak is, hogy az MKP jelenlegi és volt elnököstül sáros Súlyos kérdések A Lisszaboni Szerződés és a Smer-MKP közti ügylet kapcsán keletkezett hazugságáradat súlyos kölöncként nehezedik nemcsak a magyar pártra, hanem a szlovákiai magyar közéletre is. Eddig egy dolog tűnik biztosnak: az ügy szereplői közül mindenkihazudott, vagy legalábbis tétlenül nézte, ahogy a többiek hazudnak. Pedig mindennél fontosabb, hogy az igazság kiderüljön. CZAJLIK KATALIN Első hallásra teljesen hihetetlennek tűnt a hír: Csáky egymilliót kért a Lisszaboni Szerződésért! Bulvár - ugrott be azonnal, s azóta bebizonyosodott, nem tévedtünk. Csak ezúttal nem a média, hanem a politika űzi. Minél inkább közeledünk a „lisszaboni rejtély” megoldásához, annál inkább fagy le a mosoly az arcunkról. Akárhonnan nézzük ugyanis a dolgot, egyvalami tűnik egyre bizonyosabbnak: az MKP nemcsak az ellenzéket, hanem az egész nyilvánosságot, beleértve saját választóit is, palira veszi. Érvényes ez mind a Csáky-, mind a Bugár-vonalra, annál is inkább, hiszen éppen az utóbbi volt az, amely elsőként szellőztette meg kiugrását a közös ellenzéki akcióból, amivel eleve kárhozatra ítélte. Bugár Béla érvelése, mely szerint az MKP-klub a kezdetektől jelezte, hogy a Lisszaboni Szerződés bojkottja számára csak a sajtótörvény elfogadásáig érvényes, s Csáky hibája, hogy erről nem tájékoztatta az ellenzéki partnereket, abszurd. Hiszen egy ilyen akciónak kizárólag akkor van értelme, ha az ellenfél mindvégig azt hiszi, a másik oldal valóban megteszi, amit állít, ha nem teljesítik a követeléseit. Mindez azonban a hitelesség és következetesség etalonjának tetszik ahhoz képest, amit az MKP frontemberei az utóbbi napokban produkáltak. Bugár Béla újságírói érdeklődésre megerősíti, a párt elnöke anyagi támogatást kért a miniszterelnöktől a Madách-Posoni- um számára, amiért az exelnök jól le is tolta. Igen ám, csakhogy ezzel Bugár beismerte, folyt tárgyalás az MKP és a Smer között, amit addig mindkét fél bőszen tagadott, Bu-' gár pedig hallgatott. Két nappal később azt is megtudhatjuk Bugár- tól, volt ugyan tárgyalás, de nem az, amire gondolunk, mert bár igaz, hogy a Lisszaboni Szerződésről való szavazás előtt találkozott a két párt, az EU-s alapdokumentumról egy szó sem esett. És Fico is ott volt ugyan, de nem úgy, ahogy gondoljuk, merthogy állítólag váratlanul toppant be a házigazda Paškához. Csáky kitartóan tagad (hazudik?), s az állítólagos harmadik résztvevő, a párt elnökhelyettese, Berényi József előbb tagad, majd megerősíti, volt találkozó és egymilliós kérelem, de ő nem kommentál. Bugár pedig még megpróbál a morális tekintély szerepébe helyezkedni: „ne akarjuk tudni, mit kapott tőle Csáky a lobbizásért!” A történtek tehát nem magyarázhatók és még kevésbé igazolhatók a szokványos Bugár-Csáky törésvonal mentén, mert itt bizony a párt jelenlegi és volt elnököstül sáros. Ez kellemetlen felismerés a másik két ellenzéki párt számára is, amelyek az elmúlt évben az MKP-val kapcsolatos problémák felmerülésekor szívesen nyúltak a jó Bugár - rossz Csáky leegyszerűsítő magyarázathoz. Pavol Hrušovský vasárnapi televíziós fellépésében is megkísérelte az egész felelősséget Csákyra hárítani, Bugár pedig kenetteljes arccal hallgatta végig a KDH-elnök szavait, akinek „nincs oka nem hinni Bélának, mert vele ugyan nehéz volt megegyezni, de ha egyszer megegyeztek, az szent volt”. A gond csak az, hogy ha igaz, amit Bugár állít, akkor őt magát sem zavarta, hogy pártja majd két héten át hazudott a Smer-MKP találkozóról. S még nagyobb gond, hogy az állítólagos egymilliós követelés kapcsán is az volt az exelnök legnagyobb kifogása, hogy „nem való ilyesmit tenni efféle találkozókon és mások előtt”. Ha tehát Csáky titokban, a többiek háta mögött kért volna egy milkót a Madáchnak vagy másnak, az rendben van. Érdekes logika. Nem különben Simon Zsolt hirtelen morális megvilágosodása, aki szerint ilyen esetben (amikor az ügy már a nyilvánosság elé került) nem indokolt tovább hazudni. (Egyébként nyilvánvalóan igen...) Apropó, Madách. Pikáns adaléka a történetnek, hogy az MKP elnöke állítólag pont annak a kiadónak az érdekében lobbizott, amely nemcsak az ő könyvét adja ki, hanem a teljesen kritikátlanul Duray- párti Szabad Újságot is. Félreértés ne essék, nincs abban semmi kivetnivaló, ha egy kiadó az államhoz fordul támogatásért. Az viszont elfogadhatatlan, hogy egy politikai párt elnöke lobbizzon érte, főleg az említett összefüggések tükrében. Vajon elvárható-e egy ilyen kiadó által megjelentetett laptól, hogy függetlenül, ha kell, kritikusan írjon a pártelnökről és holdudvaráról? Történetünk végéhez közeledve azonban sehogyan sem körvonalazódik a megoldás. Nyilvánvaló, hogy az igazságnak minden áron ki kell derülnie. Az adott helyzetben Berényi József „vallomása” lehet kulcsfontosságú: állítólag ő is jelen volt az inkriminált találkán, s ráadásul a Csáky-táborhoz tartozik, tehát nem vádolható az elnök elleni összeesküvéssel. Egyelőre azonban nem mutat túl nagy hajlandóságot, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Pedig nagyon káros lenne közéletünk számára, ha ez az eset szép lassan feledésbe merülne. Ha úgy tetszik, ez a szlovákiai magyar nyilvánosság - elsősorban a médiák, de a közvélemény, az értelmiség és egyéb csoportok - közös felelőssége. Ekkor kellene következnie a felelősségre vonásnak, itt azonban gondban vagyunk. Kinek van ugyanis a pártban a történtek után morális joga felelősségre vonni bárkit is? S ha ez megtörténne is, ki az, aki a felelősök helyébe léphet? Súlyos kérdések, nem csak az MKP számára. Mindannyiunk érdeke azonban, hogy mielőbb megtaláljuk a válaszokat. A bonni kormány éveken át pénzelte a dél-tiroli németajkú közösséget Titkos apanázs a népi gyökerek erősítésére MTl-ÖSSZE FOGLALÓ A bonni kormány éveken át jelentős összegeket juttatott a dél-ti- roli németajkú kisebbségnek, eltitkolva az „apanázst” római illetékesek elől - írta a Der Spiegel. Az észak-olaszországi Trentino Alto Adige (Südtirol) tartomány 1919-ig Ausztriához tartozott, lakossága kizárólag németül beszélt. Az I. világháborút lezáró békeszerződések értelmében a terület Olaszország fennhatósága alá került. Sokáig Bécs volt a dél-tiroli lakosság fő patrónusa, ám midőn Róma - olaszok betelepítésével - egyre nyíltabban megsértette a tartomány autonómiastátusát rögzítő egyezményt, a színfalak mögött az NSZK is közbelépett. A berlini külügyminisztérium által áprilisban felszabadított dokumentumok tanúsága szerint a bonni kormány 1969 és 1976 között - mai értéken-legalább 10 millió eu- rót juttatott a németajkú közösségnek. A pénzek „szigorúan bizalmas módon, a költségvetési szokásjogot megkerülve” érkeztek Bozenbe (Bolzanóba) - ismerte el a külügyi tárca ületékese. A bonni apanázst a bozeni tartományi kormány elsősorban az oktatásügybe fektette: középiskolások és egyetemisták ösztöndíjába, tanárok továbbképzésébe. 1969 előtt a belnémet ügyek minisztériuma szintén tetemes összeggel támogatta a „népi gyökerek” erősítését. A pénzügyi segítséget Bonn erkölcsijóvátételnek vélte Hitler Itáliával szemben folytatott politikájáért. A „Führer” 1939-ben megegyezett Mussolinival a dél-tiroli probléma megoldásában. A helyi németajkú lakosság választhatott: vagy fölveszi a német állampolgárságot (és áttelepül német földre), vagy marad Dél-Tirolban, kitéve magát Mussolini olaszosítási politikájának. A nagy többség a német állampolgárságot választotta - ám miután kitört a II. vüágháború, csak pár tízezer fő települt át a Német Birodalomba. A bonni külügyi tárca utóbb „a dél-tiroli németajkú kisebbség oktatáspolitikai elmaradottságával” indokolta az apanázs folyósítását. Róma ezt nem vette jónéven. Igaz, az 1970-es évek közepén megkötött olasz-osztrák egyezmény nyomán normalizálódott a helyzet az északi tartományban, miután előtte éveken át napirenden voltak az Ausztriához való visszacsatolást követelő szélsőséges csoportok terrorista merényletei, amelyek több tucat áldozatot követeltek. A római kormány az egyezményben széles körű kisebbségvédelmijogokat adott a németajkú népcsoportnak. A diplomácia szintjén nem maradt következmények nélkül, hogy Bonn nem lépett fel a dél-tiroli szélsőségesekkel szemben, akik merényletek után az NSZK- ba szöktek. Sőt Hermann Höcherl bajor belügyminiszter 1963-ban a nyilvánosság előtt kijelentette: a dél-tiroli szabotázsakciók kiterve- lőjének kész politikai menedékjogot adni. KOMMENTÁR A kormányfő tréfái PETER SCHUTZ Az, hogy a GVM cég százszor közelebb áll Vladimír Mečiarhoz, mint Veľký Slavkov Veľká Lomnicához, mégis százmilliós (miliárdos?) jackpotot nyert a Tátra alján, több lefolytatott vagy éppen folyó háború apropóját adja. Ha ilyen határozottan és ilyen gyilkos ösztönnel - amilyennel kierőszakolja az SDKÚ politikai felelősségét a branyiszkói „tunelért” - támadott volna Robert Fico a Smer mezében Hrochotban és Očovában (ahol állami pénzen propagálta pártját), valószínűleg bekerül az Arsenal csapatába. A politikai felelősségnek nincs hivatalos meghatározása, de a kormányfő a magasabb és alacsonyabb beosztású hivatalnokok vertikális kapcsolatává egyszerűsíti, így hozva létre annak paródiáját. A politikai felelősség azonban horizontálisan is létezik, például mint a koalíciós tanács ülése vagy a háttér igno- rálása, amelyek a bürokratikus „felmondták a szolgálatot”-on alapulnak. A gyarapodási háttér, legyen szó akár Veľká Lom- nicáról vagy Čierna Vodáról, szerves része a rendszenek, mely nélkül Bríza úrnak és általában a politikai nevezésnek nem lenne semmi értelme. Ezért a kormány szóvivőnője százszor leírhatja szépírással, hogy „a politikai és jogi felelősséget teljes egészében levontuk”, ez akkor is csak otromba tréfa marad. És a miniszterelnök és kompániája sürgetéseinek görbe tükre, hogy Mikuláš Dzurinda „vállalja” a felelősséget Bra- nyiszkóért. Mellesleg, e cikk írója azt hiheti, hogy a közútkezelő vállalat hivatalnokai és az ő politikai kikötőjük közt vannak összefonódások, de semmit sem bizonyítottak be, és ilyen ötletekkel csak Fico áll elő. Lomnicával és Čierna Vodával ellentétben, ahol a végjátékosokat azonosították, és a névjegykártyájukról már valóban csak a párt lógója hiányzik. Robert Fico hülyét csinál belőlünk. A kommentátor nem tudja elképzelni, hogy Veľká Lomnica visszamenőleg megtámadtat- ta magát az ügyészséggel, úgy, mint Veľký Slavkov, de a tény, hogy ezt az átírást elhallgatták, megkoronázza Fico elméletét a politikai felelősségről. A pártok és mozgalmak makiőreiért, viszonteladóiért és befolyásos embereiért, akik a „hátsó udvarban” jönnek össze és a politikából élnek, senki sem felelős. Senki sem ismeri őket, senki sem tudja, hogy léteznek, még Fico sem. Legföljebb Mečiar találkozik évente egyszer Bališsal, hogy beszélegessenek. Micsoda véletlen szerencse, hogy éppen a GVM-nek sikerült. És az LM-Realnak Čierna Vodában. Még jó, hogy ilyen pazar sajtótörvényünk van, amelynek meg kell akadályoznia a tisztességet, nehogy az újságírók megka- pargathassák a különféle földügyeket. A hatalom síri csendje a GVM körül pontosan demonstrálja, a politikusok a sajtótörvénnyel kapcsolatban elvből miért emlegetnek érdekütköztetést. Veľký Slavkov, Lomnica és Čierna Voda arra figyelmeztet, hogy nem létezik hatékonyabb ellenőre a hatalomnak, mint a sajtó. Talán az ellenőrző bizottságok lehetnének gyönge konkurensei, amelyet attól a vágytól hajtva, hogy meglássa az SDKÚ-t „tyeplákiban”, maga a kormányfő javasol. Az ilyen bizottság képébe nem vághatná Talčík úr azt, amit az újságírókéba: „mit zargatnak, megmondtam, hogy nem akarok magukkal beszélni”. Szerencse, hogy itt ez a Veľká Lomnica, amely talán felnyitja a miniszterelnök szemét, s észreveszi, milyen vékonyjégre tévedne, ha továbbra is ragaszkodna az „elveihez”. Az írás a Sme napilapban jelent meg. SZUBJEKTÍV Bélákról Béláknak HAJTMAN BÉLA Miután apám után ez ősi nevet kaptam, el-elmélázgatok dicső felmenőinken mai névnapunk kapcsán. Rögvest a királyok (no nem a maiak) jutnak eszembe: elsőként Vazul fia, ki a pogányt kíméletlenül leverte, a német hadifoglyokat hazaengedte. Aztán jött a második a királyi sor(s)ban, a Vak, aki leszámolt mindazokkal, akikkel meggyűlt a baja. A harmadik volt a legműveltebb Árpádházi király, ki kitűnő diplomata hírében állt. A történelemkönyvek druszáink közül legtöbbet a negyedikről, második honalapítónkról írnak, ki eleget vesződött a tatárral, de még többet saját népe fiával. Egyedül Ju- lianus hozta meg számára a jó hírt a baskíroktól. Egy kis múltba révedés után térjünk a jelenbe: én is kapom Galántáról a levelet, mely szerint nekem már ezentúl befellegzett. így mond fel Béla a Bélának katonás határozottsággal. S hogy folytassam a sort: a vasárnapi politikai szócsatában az MKP-s Bélánk szegi meg a pártbeli rendet, nem tűri a csendet, sem a látszólagos rendet, egy villanásnyi suhintással leszámol csákós Palkójával. S ahogy elnézem a öbbi pártkatonát a sorban, bizony a népét, választóit is zavarba hozza. A majdan milliószor megidézett Madách Imre Mózesével mondom: „Mi lesz mindebből?” Béláim, jól bekevertetek a héten. Na, nem tudom, csaknem lesz nekem ebből bajom? Mert a pártfegyelem szent dolog. Én mindenesetre a mai napra kívánok önöknek, Béla urak és nektek, halandó Béla névre hallgató olvasóim sok örömet és boldogságot, az elkövetkezendő napokra és napokhoz (magamnak is) egyre kevesebb bosszúságot, bölcs józanságot!
