Új Szó, 2008. április (61. évfolyam, 76-101. szám)
2008-04-16 / 89. szám, szerda
Oszt-Veszt 27 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. ÁPRILIS 16. Alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz, és a vegyes házasságban élők azt is elfogadták, hogy gyermekeik számára az egykori haza csak egzotikus úti célt jelent Honfitársaink a Mekong és a Kongó partjáról Szepsi/Komárom/Párkány. A szocializmus évtizedeiben az internacionalizmus és a baráti segítségnyújtás jegyében Csehszlovákia számos baráti fejlődő ország polgárai előtt nyitotta meg kapuit. Vietnamból és Kambodzsából, Kongóból és Szudánból, vagy akár Kubából érkezett vendégmunkások és ösztöndíjas diákok személyén keresztül csodálkozhattunk rá először a világ sokszínűségére. Voltak közöttük olyanok, akik itt találtak második hazát. ÚJ SZÓ-ÖSSZEÁLLÍTÁS A vietnami Luc Van Chuong úr 1975 óta él az országban. Megszokta az itteni viszonyokat, ma már szlovák állampolgár. Államközi megegyezéssel került Szlovákiába mint diák. Eleinte szakmunkásképzőben tanult, majd a kassai vasgyárban kezdett dolgozni. Munka mellett főiskolára jelentkezett, elvégezte, majd pár év vasgyári munka és a fordulat után vállalkozásba kezdett. Családalapítás Szepsiben Közben családot alapított Szepsiben, így eldöntött kérdéssé vált, hogy nem tér vissza hazájába. „Eleinte nehéz volt ezt az országot megszokni, hiszen egészen más az életvitel és mások a szokások, mint minálunk. Például Szepsiben a mi lakótömbünkben a szomszédok nem is ismerik egymást, még a neveket sem tudják. Vietnamban ez nem így van. Ott mindenki ismeri a szomszédját, sót, az egész családot. Sokszor egymástól kémek kölcsön az emberek dolgokat, ezért is sokkal jobb az emberek közötti kapcsolat. Legalábbis amikor ott éltem, így volt. Jelenleg nem tudom, mi a helyzet. Azóta csak kétszer voltam otthon, legutóbb 12 évvel ezelőtt, amikor a szüleim meghaltak.” Luc úr arra a kérdésre, hogy mi volt az, amit a legnehezebben tudott megszokni, azt válaszolja, talán a nyelv. Ma viszont már nemcsak szlovákul beszél kitűnően, hanem magyarul is ért, köszönhetően magyar nemzetiségű feleségének és családjának. Éva asszony a férjével a barátnője révén ismerkedett meg. Ez már akkor történt, amikor Luc úr jó ideje az országban élt, így nyelvi akadályok nem voltak. Házasság- kötésükkor Éva asszony családja nem tiltakozott, hagyták, hogy ő döntsön az életéről. A környezet már nem volt mindig ennyire nagyvonalú. Mint meséli, az első hónapokban hallott megjegyzéseket, hogy a félje biztosan csak kihasználja. De az idő nem ezt igazolta. „Megszoktuk egymást mindjárt az első hetekben, hónapokban. A férjem intelligens ember, a családjának él. Már 20 év eltelt azóta, hogy ismeijük egymást, és még együtt vagyunk” - összegzi Éva asszony. Vietnamot csak fotókról ismeri, de reméli, hogy egyszer majd egy családi utazás alkalmával eljutnak oda. Éva asszony elmondja, nem sokat tud a félje kultúrájáról. Családon belül inkább arról beszélgettek, mi volt az, ami idehozta őt. Közös lányuk, Éva ma már negyedikes gimnazista, a származására kissé egzotikus külseje emlékeztet. Az új ismerősök rendszeresen megkérdezik tőle, beszél- e vietnamiul vagy járt-e már az országban. Ám Éva minderre negatív választ tud adni. Otthon van viszont az ázsiai konyhában - apja nagyon szeret főzni, és a közép-európai ételek után gyakran finom hazai ízekkel lepi meg a családot. Egy komáromi vendéglátós A komáromi hajógyárban már a hetvenes években dolgoztak vietnami vendégmunkások. A rendszerváltást követően legtöbbjük visszatért hazájába, esetleg nyugatabbra vándorolt, de néhányan maradtak. Közéjük tartozik az ötvenes évei elején járó Hai Nguyen Cong, aki jelenleg ázsiai éttermet működtet a Kossuth téren. Hai Nguyen Cong mintegy öt éve kettős állampolgársággal rendelkezik, és otthon érzi magát Komáromban. Elmondása szerint kezdetben természetesen a nyelvi nehézségek okozták a legtöbb gondot, de nehezen szokta meg az itteni ízeket, ételeket is. Ma már ez nem jelent problémát, és családi körben is gyakran kerülnek az asztalra a magyar és a szlovák konyha fogásai. Lányai számára pedig, akik itt születtek, mindez már természetes. Ahogy a vietnamiak többsége, a család is buddhista vallású, de tartják a keresztény ünnepeket, a karácsonyt, az újévet, a húsvétot - elsősorban a gyermekek kedvéért. Családi körben vietnamiul beszélnek, hogy a gyerekek elsajátítsák szüleik nyelvét; az ősi kultúra és a vietnami életmód megismerésében ugyancsak nagy segítségükre vannak a vietnami televízió adásai, amelyek nálunk is foghatóak. És hogy visszatérnének-e Vietnamba? Hai Nguyen Cong úr szerint nekik elsősorban a gyerekeik jövőjére kell gondolniuk, akik itt járnak iskolába és valószínűleg itt is fognak érvényesülni. Beszélgetőpartnerem állítása szerint több évtizedes itt-tartózko- dása alatt egyszer sem találkozott személyét, vagy más vietnami társát érintő rasszista megnyilvánulással, támadással. Befogadták őket, igaz, ők is próbálnak alkalmazkodni az itteni szokásokhoz, viszonyokhoz. Becslése szerint napjainkban - a gyerekeket is beszámítva - közel száz vietnami él a városban; a felnőttek részben a hajógyárban dolgoznak, másik részük kereskedőként tevékenykedik. A párkányi gyógyszerészdoktor Magloire Mouanda egy nagy múltú, ám véres polgárháborúk sújtotta országból, Francia-Kongóból jött Szlovákiába. A főváros Brazzaville, de Magloire a kikötővárosban, Pointe Noire-ban született, ott is nőtt fel, az Atlantióceán pariján. Hazájában pszichológia szakon végzett, majd tanulmányait a Comenius Egyetem Gyógyszerészeti Karán folytatta. Még a rendszerváltás előtt került diákként Csehszlovákiába. Klinikai gyógyszerész lett, egy ideig dolgozott a ružinovi kórházban és Csehországban is. Maglóimnak két kisgyermeke van, felesége párkányi, tanárnő. ,Annak idején azért jöttem éppen Csehszlovákiába, mert a testvéreim attól féltettek, ha Francia- országban tanulok tovább, lecsúszom vagy elzüllök. Az egykori Szovjetunióba nem akartam menni, így esett a választás Közép- Európára. Szlovákul a szenei nyelviskolában tanultam, majd a Comenius Egyetemen töltöttem öt évet. Utána Kongóban szerettem volna gyógyszertárat nyitni, ezért hazautaztam, de a polgár- háború miatt nem láttam jövőjét egy családi patikának. A családi házunkat lerombolták, és sok demokrata kényszerült száműzetésbe. Ezért inkább visszatértem Szlovákiába a feleségemhez és a gyerekemhez. Feleségemet az egyetemen ismertem meg, s mielőtt diplomát kaptam volna, összeházasodtunk. Itt Párkányban kezdetben egy patikában dolgoztam, 2002-től pedig a saját gyógyszertáramat vezetem - taglalja Magloire Mouanda, akinek határozott véleménye van környezetéről, választott otthonáról. - Úgy gondolom, hogy itt a szocializmusban, bár nem volt demokrácia, de sok tekintetben rend volt. Például nem fordulhatott elő olyasmi, hogy nyilvánosan alázzanak meg, piszkoljanak külföldi diákokat. Ám a szabadság automatikusan hozta magával, hogy egyesek azt hiszik, nekik mindent szabad. Viszont ebből még nem általánosítanék arra, hogy az egész társadalom xenofób és nacionalista, mert ez nem lenne igaz.” A fiatal gyógyszerészdoktor immár szlovákiai állampolgár, és a második otthonának vallja az országot. Beilleszkedett, szeret itt élni. Szívesen megosztja velünk a nézeteit is. Az önálló Szlovákia létrejöttét pozitív lépésnek tartja. Ugyanakkor szerinte a Dzurinda-kormány volt az, amely igazán européer lépéseket tett és rendbe hozta a gazdaságot is. Szerinte Szlovákiának folytatnia kéne a reformokat és az európai felzárkózást, és tudatosítania kéne, hogy globalizált világban élünk. A szlovák-magyar viszonyról az a véleménye, hogy a szlovákiai magyaroknak tudniuk kell szlovákul, ám a mindenkori szlovák kormánynak tiszteletben kell tartania a kisebbségi jogokat és a nyelvhasználati jogokat is. Gyógyszerészként elégedett a szakmájával, de azt azért hozzáteszi, hogy a gyógyszerészeket jobban meg kéne becsülni, jobban kéne a tudásukat értékelni, (kov, vkm, buch) Luc Van Chuong 1975 óta él az országban (Kovács Ágnes felvétele) A munkaközvetítő ügynökség 10-11 ezer koronát ígért egy hónapra, a szállásért fizetni kell, de még így is a többszörösét keresik, mint otthon Fazékkal, fakanállal felszerelkezve jöttek Marosvásárhelyről Hona és Tünde először próbálkoznak külföldi munkavállalással (Szőcs Hajnalka felvétele) GAÁL LÁSZLÓ Galánta. „Otthon hétszáz lejt kerestünk a varrodában, ami ugye nem sok, mert a minimálbér hatszáz lej. Itt meg kaptunk hatezer koronát úgy, hogy nem is dolgoztuk végig az egész hónapot. És a koronának majdnem ugyanaz az árfolyama, mint a lejnek. Igaz, amikor leszerződtünk, ígértek 10- 11 ezer koronát egy hónapra, de mindenféle levonások vannak, a szállásra is levonnak valamit, meg a munkaközvetítő ügynökség is biztosan jócskán leveszi a magáét. Azért elég jól kijövünk, itt az euró olcsóbb, mint nálunk, úgyhogy inkább euróbán visszük haza a fizetést, ezen is nyerünk valamit” - számolgat Albert Ilona, aki a barátnőjével, Keresztély Tündével együtt idén februárban jött Marosvásárhelyről Galántára dolgozni. A Jasplastik gyárban végeznek szalagmunkát, a közeli Samsungban készülő tévéképernyőkhöz gyártott előlapokat ellenőrzik. A munkásszállóval elégedettek, tisztaság Vem, egy háromágyas szobán osztoznak ketten. Igaz, a házirend nagyon szigorú, a lakókon kívül senldt sem engednek fel a szobákba, még a közeli rokonokat sem. „Az a legnagyobb bajunk, hogy nincs hűtőszekrény - panaszolja Tünde - magunknak kellene szerezni, de újat nem tudunk venni, nincs miből. Talán ha akadna valamilyen használt, olcsón, azt meg is vennénk. ígérték a szálláson, hogy majd lesz hűtőnk, mi meg megmondtuk, ha nem lesz, akkor nem maradunk itt.” A hűtő központi kérdés Ilona és Tünde életében: a munkahelyükön nincs üzemi koszt, ha meleg ételre vágynak, a munkásszálló közös konyhájában főznek maguknak. Konyhai eszközökben nem szenvednek hiányt. Mielőtt Galántára jöttek, kérdezősködtek, müyenek a körülmények, hogyan lehet főzni, és eleve edényekkel, fazékkal, fakanállal, tányérokkal felszerelkezve érkeztek. Tündéék eddig nem tapasztalták, hogy nem látnák őket szívesen a helybeliek. Igaz, a szlovák nyelvből semmit nem értenek, és Ilona szerint szlovákul soha nem fognak megtanulni, az itteni magyarokkal viszont nagyon jól megértik egymást. „Megkérdezték tőlünk, hová valósiak vagyunk, hogy ilyen szépen beszélünk magyarul, mi meg azt mondtuk, hogy erdélyiek vagyunk. Tehát nem romániaiak, hanem erdélyiek - hangsúlyozza Ilona. - Az itteniek nagyon furcsán beszélnek, pedig magyarok ők is. Azt mondja nekem az egyik munkatársam, hogy: gyűsz? Csak hallgattam, hogy mit mond, azt gondoltam gyűszűről beszél, aztán intett, hogy menjek. Ja, azt akarod mondani, hogy jössz? Akkor miért nem azt mondod?” Ilona és Tünde először próbálkoznak külföldi munkavállalással. Mintegy harmincán jöttek egyszerre Marosvásárhelyről, a szlovákiai munkára újsághirdetés alapján jelentkeztek. A Jasplastik- ban nyolcán kaptak munkát, a többiek a diószegi Koam és a Don- Jing cégnél dolgoznak. Tünde és Ilona a többiekkel nem nagyon vannak kapcsolatban, de ók ketten nagyon összetartanak. Tünde még hajadon, őt a barátja váija vissza Vásárhelyre. Ilona elvált, van egy 13 éves fia, aki a nagymamájával maradt otthon, és nagyon nehezen szokott hozzá, hogy az édesanyja ilyen messzire ment. Telefonon naponta beszélnek, és nagy volt az öröm, amikor húsvét- kor újra láthatták egymást. Arra is rákérdeztem, mit szólnának ahhoz, ha felajánlanák nekik: húsz vagy harminc évre biztosítva van itt a munkájuk, kapnak bérlakást, költözzenek ide családostul. A két nő szinte egyszerre vágja rá a választ: „Azt sose tennénk! Nekünk az otthonunk Vásárhely, azt a gyönyörű várost sosem tudnánk elhagyni.” Kérdem, mire költik majd a keresetüket. „Nagyon sok mindenre kell a pénz, de a legelső az lesz, hogy síremléket állíttatok az édesapámnak” - válaszolja Ilona. Tündének prózaibb tervei vannak: „Egy autót vennék, ha sikerül annyit összegyűjteni.” Jövő heti számunk témája: a LEADER program és a kistérségek esélyei A rovatot szerkeszti: Lakatos Krisztina (Árendás Ferenc felvétele Magloire Mouanda elégedett a szakmájával
