Új Szó, 2008. április (61. évfolyam, 76-101. szám)
2008-04-09 / 83. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. ÁPRILIS 9. Szülőföldünk 29 Marhavagonok végeláthatatlan sora szállította a határfolyótól a magyarokat a szudétanémetek által vetett termés learatására Szudétás magyarok az Ipoly mentében Azért lett az Ipoly határfolyó, mesélik a témában jártasak, mert a trianoni határrendezés során a tájat repülőgépből szemlélő „földmérők” hajózhatónak vélték. Bár arról nem szól a fáma, hogy felháborodásában hagyta-e oda kanyargós medrét, tény, hogy az ezredévek során sok mindent látott s mosott tisztára „a Zipó”. LŐR1NCZ ADRIÁN így, zével megtoldva azok ejtik a nevét, akik bensőséges, mondhatni baráti kapcsolatot tartanak fenn a szebb időket is látott folyóval; a palócságnak a nógrádi, hon- ti, nyugati ága, akiknek kun ősei még az Árpád-házi királyok uralkodása alatt vetették itt meg a lábukat. Az Ipoly mente gyakorta volt csatározástól hangos - 1544- ben itt zajlott a szálkái csata, s Szondi György és százötven vitéze is e tájon, a Börzsönyben álló dré- gelypalánki várból vívta meg csatáját a törökkel. Négy évszázaddal később ismét magyar katonák masíroztak az Ipoly hídjain keresztül, majd szovjet tankok lánctalpai taposták a tájat. S amikor végre csend és békesség lehetett volna, marhavagonok végeláthatatlan sora szállította a szülőföldjükön háborús bűnösökké vált magyarokat a Szudéta-vidék felé. Az Ipoly alsó szakaszán fekvő Ipolyszalka lakosainak egy részére is ez a sors várt - huszonkilenc „gazdasági egységet” deportáltak innét Csehország peremvidékére, hogy learattassák velük a termést, melyet még a kiűzött szudétanémetek vetettek el. A hat évtizede lejátszódott eseményekről valló személyek többsége akkortájt gyermekéveiben járt, ám a történetek ettől még hitelesek; a családokon belül mindig akadt valaki, aki továbbadta a mára legendává szelídült históriákat. Kollektív emlékezetünk fontos mozaikjai ezek; jelentőségük annál nagyobb, minél vehemensebben próbálja a mindenkori hatalom megmásítani a történteket. Történelem ez - élőben... Ipolyszalka élő emlékezete Az 1925-ben született Józsa Joáchim urat ma Ipolyszalka- szerte a falu élő emlékezeteként tartják számon. A háborút megelőző békeidőkről, illetve az azt követő eseményekről ő ad átfogó képet. „Itt láttam meg a napvilágot, ebben a faluban, s itt jártam iskolába tizennégy éves koromig - mondja. - Ekkor szolgálatba álltam a Zselíz melletti Kisfaludon, ahol a munka szeretetére és pontosságra neveltek. Mai napig nem haragszom azért senkire, hogy két évig szolgasorban kellett élnem. Telente kosarakat, szakajtókat fontunk, s ezt a tudást ma is kamatoztatni tudom. Harmincnyolcat írtunk, amikor a szlovák katonaság kimasírozott a falu egyik végén, a másikon meg bejöttek Horthy Miklós katonái. Egy lövés, egy rossz szó nem esett, s én is visszatértem szülőfalumba; molnárinas lettem. Majd jött a háború, s amikor a szovjetek már közel jártak, leventeként Pest védelmére rendeltek ki bennünket. Fegyverünk persze nem volt, hiszen a magyar hadsereg Don-kanyarban elszenvedett vereségét követően a hadiipar nem tudta pótolni a veszteséget. Több mint egy hónapig kószált a csapatunk Kösd, Vác és Vácduka környékén, s közvetlenül karácsony előtt kerültünk csak haza. Parancsot, felsőbb utasítást egész idő alatt senkitől sem kaptunk, s az volt az érzésünk, valakinek érdeke fűződik ahhoz, hogy valamennyien fogságba essünk. Nagymarosnál átestünk a tűzkeresztségen, ám szerencsésen megérkeztünk Ipoly- szalkára, ahol akkor a szentlászló- sok állomásoztak. Harmincán voltunk leventeként oda; már csak ketten élünk.” A község határában később komoly harcok dúltak, majd jött a felszabadítás, illetve a magyarok kitelepítése, deportálása. Volt, aki ez elől az Ipolyon át Magyarországra menekült, majd visszatért; Józsa úr viszont maradhatott szülőfalujában. „Végeztem a dolgom, s mert kenyér mindig kellett, bárki volt is az úr az Ipoly mentében, a kitelepítés, deportálás elkerült. Két öcsémet, Gyulát és Lászlót, valamint a nénémet, Borbálát családostól Csehországba hurcolták. Az egyik öcsémet mezőgazdasági munkára fogták, a másik viszont kaolinbányában dolgozott, nyolcvan méterrel a földfelszín alatt. Három évig voltak kint; 1948- ban, a kommunista párt februári győzelmét követően nyílt lehetőségük arra, hogy odahagyhassák a Szudéta-vidéket. Egyszeriben megbízhatóvá váltak, ám így sem volt egyszerű a hazatérésük. Szinte szökniük kellett onnan, bár ez akkoriban már nem vont büntetést maga után. Itthon pedig kezdhettek mindent elölről - szinte a nulláról...” Feledhetetlen évek A hatvanhét éves Czáder Ilona hatéves volt, amikor családjával deportálták. Az eseményekről a Megy a vonat Fél vagon széna, két tehén, négy ember. a vonat, liheg messzi táj felé. tét árva kenyér kucorog a zsákban, biztat, noszogat, hogy harapjak belé.- Nem! Még nem! Ki tudja, hova, merre lök, ragad a hatalom - szerencse? Ki tudja még, hol áll meg a vonat, hol szórja szét majd az „utasokat"?! Flazát cserélek! Hol az én hazám? Milyen törvény üt rajtunk ostobán? Megy a vonat! Tépett gyökérrel, négyen, mi a sok közül, kényszerült vándorok, ülünk a vagon kapujában, jövőnk, holnapunk egén nincsenek csillagok. (Ismeretlen szerző' Gyerk község) Magyar Borbála: „A német minden este meglátogatott bennünket" Czáder Ilona:... „életemben nem fáztam úgy, mint azon az úton" következőképp vall: „Az elesett- ség uralkodott itt, az Ipoly mentében a második világégés idején. Arra ma is tisztán emlékszem, hogy ha légiriadó volt, rohannunk kellett az óvóhelyre; gyakoriak voltak a berepülések, bombázások. Négyéves voltam, amikor véget ért az egész, hat és fél, amikor a deportálásra sor került. Névsort lobogtató hivatali személyek adták tudtunkra, hogy két napunk van a csomagolásra és felkészülésre, s azt is megmondták, mit vihetünk el. Családunk héttagú volt - apám napszámos volt, édesanyám pedig az öt gyerekkel törődött. Élelmet, takarókat, dunyhát csomagoltunk, ezeket katonák rakták fel a teherautóra, majd a párkányi vasútállomásra szállítottak bennünket. Ez pontosan 1946. december 26-án történt; farkasordító hidegben vago- níroztak be bennünket, s a marhavagonban rajtunk kívül még egy háromgyermekes család kapott helyet. Az útra pontosan nem emlékszem, de a vonat csak két helyen állt meg. Öt vagy hat nap múltán érkeztünk meg Pod- bosanyba. Életemben nem fáztam úgy, mint akkor...! Az állomáson aztán fel kellett sorakoznunk a vagonok előtt, a cseh gazdák meg válogattak közöttünk. Több órát álltunk ott, mire bennünket is kiválasztottak, s szekérre szánhattunk. Az idősebb testvérem, Jusztina a későbbiekben a jószágokat látta el, apám pedig kocsis lett. Az ellátás nagyon szegényes volt, épp hogy csak megéltünk. Én ott lettem iskolaköteles, de iskolába nem járhattam, mert nem beszéltem a nyelvet. 1949 márciusában tértünk haza Csehországból, de az ott eltöltött csaknem három év mély nyomokat hagyott bennünk.” Galántai magyarok is „szolgáltak” azokban az években Pod- bosany környékén. Ilona asszony elmondása szerint „mi, magyarok úgy szerettük egymást, mintha testvérek lettünk volna.” Magyar Borbála 1942-ben született, a front átvonulásáról nem őrzött meg emlékeket. A teherautóra, a rakodásra viszont emlékszik. „1947-ben történt - mondja - amikor a családunk összecsomagolt, s holminkat az udvarba állított teherautóra pakolták. A rokonság természetesen segédkezett, de hivatalból kirendelt személyek is jelen voltak. Párkányban aztán marhavagonokra raktak bennünket, illetve további három-négy családot. Kályhákkal fűtöttünk, hogy kibírjuk a nagy hideget. Húgom, Erzsébet akkor még csak négy hónapos volt, meghűlt az úton; a későbbiekben is sokat betegeskedett. A podbosanyi vasútállomáson utolsóként keltünk el, a két kisgyerekes család nem kellett senkinek. Végül egy Podpísil nevű gazda vett magához bennünket, aki édesapámat fuvarosként, illetve állatgondozóként foglalkoztatta, édesanyám fejt és főzött az egész családra. Podpísilék hárman voltak - a gazda, fiatal felesége, aki édesanyámtól tanult főzni, illetve az öreg gazda, akit mi »pán táto- nak« neveztünk. Nem bántak velünk rosszul, takaros kis házat kaptunk tőlük a kertben, ott éltünk. A birtok korábban egy németé volt, s ez az ember minden éjjel meglátogatott bennünket. Reggelente a hóban ott voltak a nyomai, s vacsora idején az ablakon át nézte a családot. A környéken azt rebesgették, hogy föld alatti váj átok kötik össze Németországot és Csehországot, azon járnak át.” 1948 nyarának elején tért haza az akkor hatéves Borbála édesanyjával és húgával, a családfő még egy évig kint maradt. Csak jóval később derült ki, hogy a család nem is szerepelt a deportá- landók listáján - egyik „jóakarójuk” delegálta őket, miképp más ipolyszalkaiakat is. Mint mondják: megbocsátottak egymásnak; ugyanakkor elvárják, hogy a „háborús bűnös” címkét végre lemossák róluk. Józsa Joáchim: „Nem haragszom azért senkire, hogy szolgasorban kellett élnem" (Somogyi Tibor felvételei)
