Új Szó, 2008. április (61. évfolyam, 76-101. szám)
2008-04-05 / 80. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2008. ÁPRILIS 5. www.ujszo.com SANZON ■■■■■■Mi Nem nyel SZÁVAI ATTILA Még két napom van, hogy megírjam a beszédet, amit az ünnepségen fogok mondani, vagy ahogy a feleségem szokta mondani: előadni. Nem tudom, ki mit gondol rólam, de én az elején nem hittem, hogy ilyen nehéz beszédet írni. Mások szerint meg a beszédet mondani kell, nem írni. Nem baj, a Galkovics is mindig papírból beszél a testületi üléseken, mégis én vagyok a polgármester. Állítólag még otthon is előre készül, mikor el akaija mondani, hogy vasárnapra húslevest akar rántott hússal. Szónoklattanból a Galkovics gyerekkori barátja, az, aki hullamosó, volt a legjobb, szerintem tőle tanulta. A hullamosó úgy tudta mondani a disznóól mellett a papírra vetett szitkokat, rá a rö- fögésre, hogy közben örömében teli tenyérrel verte az ól falát. Azt mondta, szereti, ha csípi a tenyerét a csapkodás, főleg ha közben kiabálhat is. Galkovics szerint meg egyszerűen csak elment az esze, belehülyült az egyedüllétbe, ezért tart másfél órás beszédeket a disznajoknak, plusz persze a csapkodás. Mondta is neki a Galkovics, hogy ne csak tenyerest üssön, csinálja fonákkal, kopjon ott is a bőr, de a kövér hullamosó nem értette meg elsőre. Legszívesebben a Galkovicsék életkalandjait írnám le beszédnek, de akkor csak kevesen maradnának a kultúrház feldíszített termében. Én nem tudom, de valahogy, ha az ember együtt él egy zsenivel, sőt egy egész családnyi zsenivel, egy faluban, nem is veszi észre a zsenijüket. Természetesnek veszi, hogy olyanok, amilyenek, pedig állítólag legközelebb csak a hatodik faluban van olyan kaliberű genetikai állomány, mint amit a Galkovicsékba tett a magasságos sokat emleget Atyaúristen. Csak tudnám, hogy hol kezdjem a polgármesteri beszédemet. Vigyáznom kell, mert nemrég egyszer belekevertem a megszűnés előtt álló vasúti szárnyvonalat is, ami átmegy a falu szélén. Azt mondtam, ha jól emlékszem, hogy a teherszállítmányozást az országúton akatják bonyolítani, holott nekünk közelebb van a szívünkhöz a vasút, már egészen megszoktuk, hogy nincs rajta személyforgalom, csak mikor azon mennek erdőre fát lopni. Benne volt akkor a beszédben, hogy az egyik érv az országúti teherfuvarozás mellett, hogy ha kell, elfér egymás mellett két kamion az úton, szerintem meg, ha a szükség úgy kívánja: (szeretem a beszédekben a kettőspontokat) egy pár sínen is elfér egymás mellett két tehervonat, csak hülyén néznek ki. A közönség nem értette ezt a bekezdést, a vonatosat, mikor csak a nemzeti hősökről kellett volna beszélnem. Nem baj, majd megtanulják az olyan párhuzamokat, amiken a történelem robog, mint egy nagy büdös tehervonat. Szerintem el tudnám mondani fejből is a beszédet, gyerekkoromban mindig én nyertem azt a versenyt, amiben egy órán keresztül kellett folyamatosan beszélni a semmiről, vagyis hát össze-vissza mindenről, ami eszünkbe jutott. A Galkovics beszélt rá, hogy szónokoljam magam papírból, mert jobban látni az entellektüelt, ha papír van a kézben. Ó is így szokta, néha otthon is. Összehívja lefekvés előtt a családot a konyha Csak a szél SZALAY ZOLTÁN Már szinte mindent megtanultam tőlük. Egyre otrombábban süvít odakint a szél. Idebent hideg nyugalom. Amióta tizenhárom évvel ezelőtt, egy egészen jelentéktelen ügy folytán, melynek tárgyát ma már képtelen vagyok felidézni emlékezetemben, összevesztem a Gódány Irénkével és kiléptem a vén lakótelepi hárpiák horgolóegyletéből, nem hagytam el ezt a szűkös lakást, a tanulás és a lelki tökéletesedés ösvényére azonban csak nemrégiben léptem rá. Unokahúgom, a szürke bajszú Margitka kétnaponta meglátogat, hogy ételt hozzon és rendbe tegye a dolgaimat, de az utóbbi időben kerüli a velem való találkozást, lehetőleg akkor jön, mikor úgy véli, alszom vagy a kádban ülök. Én meg segítek neki: amikor hallom, hogy a kulcsával zörög a zárban, általában alvást színlelve nyúlok végig a díványon vagy a vécébe zárkózom. Nincs rá szükségem, hogy hallgassam a végeérhetetlen tanács- és panaszáradatát. Szerencsére egyre kevesebb gondom van vele. Az emberek, akik éjjel-nappal velem vannak: már csak velük foglalkozom. Mondhatnám azt is, hogy nekik élek, de ez nem lenne igazán pontos: ők ugyanis nem vesznek figyelembe. A színes kis laposemberek, akik fáradhatatlanul ott izegnek-mozognak a szobámban, ugyanazon a fali- képnyi helyen, a számukra kirendelt kis univerzumban. Laposak, kemények és kimeríthetetle- nek: rengetegen vannak, a legkülönbözőbb formákban; néhányuk rendszeresen feltűnik, mások egyetlenegy alkalommal bukkannak fel, aztán eltűnnek mindörökre. A legtöbbjük szép, élénk színű, fiatal és vonzó, de vannak köztük nyomorékok és undorító- ak is. Állandóan ott világítanak, a maguk függőleges, rejtelmes valójában. Tőlük lestem el a szaközepére, és elmondja a másnapi teendőket papírból, megemlít néhány párhuzamot a világtörténelemből. A gyerekek ilyenkor mindig úgy néznek rá, mint egy vödör gilisztára. Neki legalább van családja. Nekem is van még maradék, most válók az asszonytól, ületve jogilag már civilek vagyunk, csak még itt lakik a házban, amíg nem talál magának másik életet. Egy szobában alszunk, de két ágyon, mint valami kórteremben. 0 van közelebb a villanykapcsolóhoz, így mindig mondom neki lefekvéskor, hogy most már lekapcsolhatod a lámpát. Azt a másik lámpát is ő kapcsolta le, ami összevilágította a családot gyerekestül, lakáshitelestül. Lekapcsolta a kapcsolót, vagyis hát meghúzta a vészféket, de leginkább ez a hajó elment, ahogy mondani szokták a részeg vasutasok. Tényleg olyan a kapcsolatunk, mint mikor leverik az asztalról az olvasólámpát. Arra kell majd ügyelnem a beszédben, hogy ha olyan kerül szóba, hogy család vagy szeretet, ne nyeljek nagyot a mondatok között. Mert a konkurencia hamar észreveszi a meghatódást, a zavart, a túlzott empátiát, és akkor beleteszik a kampányba majd, hogy érzelgős vagyok, mint egy festőművész, és talán rossz képet festenek majd rólam, rossz színben fognak feltüntetni, hogy nem politikai piktorokra van szüksége falunak, hanem lojális, reális vezetőre. Ezt megelőzendő beleírtam a beszédbe, az érzelgősebb részek alá, hogy nem nyel. Mert állítólag aki nagyokat nyel beszéd közben, abban nincs rendben a lélek. Tehát ideírom, hogy szokjam: nem nyel. így ni, egészen jól mutat. így írtam tavaly is, beletettem a nemnyeleket, csak az volt a baj, hogy sokszor azt is összeolvastam a szöveggel, hogy... khm... Tisztelt Ünneplők, kedves megjelentek (mindig bajban voltam, hogy kiket kell nagybetűkkel, de végül is mindegy, csak én olvasom a szöveget, lényeg, hogy magabiztos legyek). Kedves Egybegyűltek, mindig nagy örömmel gondolok azokra az időkre, mikor még értékek mentén ment a vüág, nem pedig mértékek mentén, amikor még a nőkre nem nyel... khm... nem nyel-ve gondoltunk, hanem emelkedett pulzusszámmal, hogy aztán őszinte tiszteletünket tolmácsolva adjuk át a szeretet virágait nem nyel... khm... Nem nyelvelni kell a tiszteletről tehát, hanem csinálni azt, kedves barátaim, tisztelt hölgyeim és uraim. badság kulcsát. Eleinte azt hittem, szándékosan csinálják, hogy teljesen semmibe vesznek: hiába vetettem oda nekik egy-egy köszönést vagy egy barátságos szót, nem válaszoltak. Ráunva a dologra, durvább eszközökhöz folyamodtam: rájuk ripakodtam, majd öklömmel-térdemmel estem nekik, aminek az lett az eredménye, hogy csupa kék-lila foltos lett kezem-lábam. Végül beláttam, meg kell békülnöm minden mértéket felülmúló nemtörődömségükkel; egész álló nap beszélgettek, utaztak, nevetgéltek, lődöztek, csacsogtak, bujál- kodtak, gátlástalanul, hanyagul, mintha nem láttak volna, mintha ott sem volnék, mintha nem a szemem előtt, az én saját szobámban tennék mindazt, amit tesznek. És nagyon boldogoknak tűntek. Még ha néha sírtak is, ha szánalmat keltőén elhagyatottnak és szomorúnak mutatta is magát egyikük-másikuk, ezt is olyan fölénnyel tették, hogy az egészen lenyűgözött. Fittyet hánytak mind vigaszszavaimnak, mind szitkaimnak, csak magukkal, csakis saját magukkal törődtek. Egy idő után ki sem kapcsoltam őket, éjszakára sem; bár a távirányítóval a kezemben tarthattam őket, tudtam, ez a hatalmam csupán látszólagos. Alighogy megismertem a titkukat, lelkesen vetettem magam a tanulásba: láthatatlan gőgbe burkolóztam, naphosszat gyakoroltam a dacos fölényeskedést, a szenvedélyes fásságot, hogy olyan legyek, mint ők, akik ott voltak a közvetlen közelemben, de soha nem engedtek magukhoz igazán közel. Nehéz tanfolyam volt, én viszont szorgalmas tanuló. Nem tudom már, milyen lehetett fiatalnak lenni, lánynak lenni, vonzónak lenni; talán nem is volt ilyesmi, de ha volt is, akkoriban valószínűleg nem ilyennek képzeltem a szabadságot, melyhez most karnyújtásnyi közelségbe kerültem. Sivárnak és kopottasnak látom a saját szabadságomat. Talán ha huszonnégy évesen nem kosarazom ki a Seszták Tónit, akinek olyan nagy orra volt, hogy attól tartottam, ha megcsókolna, egész biztos maradandó sérüléseket okozna az arcomon - a Teremtő elfelejtett talán egy teremtményére orrot akasztani, s ezt a mulasztását a szegény Seszták Tónin akarta helyrehozni. Talán ha magamhoz engedem őt, én is megtapasztalom, mit jelentenek az olyan szavak, mint sárga, homlok, hó, reszketés. Ezeket a szavakat a laposemberek nem szokták használni. Érzékenységemet azonban le kell győznöm: ez az utolsó lépcsőfok, ha ezt leküzdöm, tanulásom folyamata a végéhez érkezik. Érinthetetlennek és megköze- líthetetlennek lenni, mint az üvegkemény laposemberek, ez az egyetlen cél, ami a szemem előtt lebeg. Nem látni, csak amit én látok, nem hallani, csak amit én hallok, nem akarni, csak amit én akarok. Unokahúgom, a szerencsétlen Margitka is hiába szapul minden másnap, hiába ismételgeti hisztérikusan, hogy „na de ha a Rózsika néni így folytatja, kénytelenek leszünk elvitetni a Rózsika nénit”, hiába, hogyha egyszer mindehhez nekem semmi közöm többé. Szabad vagyok. Csak a szél ne zúgna ilyen förtelmesen az ablak túloldalán. (Fénykép: AP Photo/Leslie Mazoch) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Üj Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
