Új Szó, 2008. március (61. évfolyam, 52-75. szám)
2008-03-27 / 72. szám, csütörtök
22 Sport ÚJ SZÓ 2008. AAÁRC1US 27. www.ujszo.com Kökény Beatrix, a magyar női kézilabda-válogatott egykori irányítója: „Reális cél lehet, hogy az első ötbe kerüljünk Pekingben" Szigor Atlantában, sokkhatások a sydneyi döntőben „Nem kellett megbeszélni, hogy meccsek után beülünk vacsorázni, ez természetes volt." (Somogyi Tibor felvétele) Tagja volt annak a csapatnak, amelyik megteremtette a kézilabda kultuszát Magyarországon, s annak is, amely 45 perc csodálatosjáték után hatgólos előnyről vesztette el az olimpiai döntőt. Bár 2001-ben visszavonult, idén ismét ott lesz az olimpián - a válogatott technikai igazgatójaként. Kökény Beatrixszal, a magyar női kézilabda-válogatott egykori irányítójával Atlantáról, Sydneyről és Pekingről is beszélgettünk. BŐD TITAN ILLA Egy interjúban azt mondta, régen úgy nézett az olimpikonokra, mint az ufókra. Kétszeres olimpiai résztvevőként ön is belépett az ufók táborába? Nem, nem! Kiderült, hogy mégsem ufók az olimpikonok. Emlékszem, hogy Atlantába kikerülve csak hüledeztünk, mikor jött Dar- nyi Tamás meg Egerszegi Krisztina: „Úristen, micsoda extra sportolók.” Pedig ugyanúgy húsvér emberek, mint én. De amíg az ember csak a televízióban nézi az olimpiát - én már Szöult és Barcelonát nagyon figyeltem, mindig fel is keltem, hogy nézzem a közvetítéseket -, addig úgy gondolja, ez számára elérhetetlen. Adanta fantasztikus élmény volt, a hideg szaladgált a hátamon, amikor bementünk az olimpiai megnyitóra. Sydneyben vártam is ugyanezt az érzést, de nem jött - ott már olyan természetes volt minden. Nagyszerű volt, de már úgy voltam vele: itt már járt az ember. Mikor a közvetítéseket nézte, már gondolt rá, hogy valamikor ön is kijut egy olimpiára? Szöul idején még csak válogatott kerettag voltam, nem válogatott, de mindig is arra vágytam, hogy egyszer ezt elérjem. Akkor ez nagyon távolinak tűnt, de még a barcelonai olimpia idején is, hiszen abban az évben kapaszkodtunk vissza a válogatottal az A csoportba. Aüantába nagyon nehéz volt kijutni, mert csak nyolc csapat szerepelhetett. Szerencsére, az 1995-ös világbajnokságot Ausztriában és Magyarországon rendezték, így egy pici helyzeti előnnyel indultunk. Az a vb teljesen lázba hozta az országot, mindenki a meccseket nézte és a „Szállj el, kisma- dár!”-t énekelte. Bár a két olimpia meghatározó az életemben, a legszebb emlékem ez a világbajnokság, és az azóta tartó szeretet, ami a kézilabda felé árad. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ezt az akkori csapat teremtette meg. Arról a vb-ről csak felsőfokon lehet beszélni, nap mint nap éreztük, hogy a szállodai dolgozóktól kezdve a buszsofőrön keresztül a rendőrökig, akik felvezetésével mentünk a meccsekre, mindenki a mi sikerünkért dolgozik. Éreztük a szeretetet mindenfelé. A vb után pár hónap alatt több száz levelet kaptam, amire aztán szintén több hónapig tartott válaszolnom... Az atlantai olimpia előtt bíztak benne, hogy érmesek lehetnek? Titkon reméltük. Két csapat, Dél-Korea és Dánia biztosan erősebb volt nálunk, de még talán a norvégok is. A bronzmeccsen szerintem egy nálunk jobb norvég csapatot győztünk le, így nagyon örült mindenki a bronzéremnek, Laci bácsit kivéve, mert Laurencz Laci bácsi az aranyéremnek örült volna (nevetés). Laurencz László akkori szövetségi kapitányról sok legendát lehetett hallani, hogy elég drasztikus, kegyetlen módszerei vannak... Hát igen (mosoly). Az olimpia előtt nem is Tatán edzőtáboroztunk, mint a többi csapat, hanem elvitt minket Marcaliba, ahol kollégiumi szobákban laktunk. Mindennap hatkor felébresztett, mert Atlantában majd tízkor fogunk játszani... Az időeltolódás miatt ez teljesen felesleges volt, de azért fel kellett kelnünk, és mennünk kellett reggelizni. Reggeli után persze mindenki visszaaludt, Laci bácsi meg kiborult. Esténként mindenkinek le kellett adnia a mobiltelefonját, hogy éjszaka ne telefonálgasson, pedig nem volt senkinek nagyon kedve, hisz a hat órai ébresztő és két-három edzés után este tízkor már mindenki aludni szeretett volna. Laci bácsi elég szigorú volt kint az olimpián is. A többi sportoló mesélte, hogy van a faluban játékterem is. Mi csak csodálkoztunk: „Tényleg? Mi még ott sose jártunk...” Ha ki szerettünk volna menni egy-két eseményre, kis cselhez kellett folyamodnunk... Laci bá szerette volna, ha mindig a szobában vagyunk, pihenünk, de az olimpiai forgatagban ezt elég nehéz volt megvalósítani. Milyen edzőnek tartja Lau- renczet? 1986-tól tíz éven át volt az edzőm, először a klubban, utána pedig a válogatottban. Nagyon jó szakembernek tartom - voltak nézeteltéréseink az olimpia idején és utána is, de az idő mindent megszépít. Mindez már 12 éve történt, úgyhogy jó szívvel gondolok rá, nagyon sokat köszönhetek neki. Jókedvűen egy kézilabdagálán (Képarchívum) Az olimpia utáni Eb-n viszont Laurencz László miatt nem vett részt. Akkor éleződött ki a konfliktus közöttünk. Laci bá azt mondta, a teljesítményem nem volt olyan jó abban az évben, a klubteljesítményem sem, pedig azt annyira nem is tudta megítélni, mert nem is látott annyit... Akkor még én is könnyen megsértődtem, hogy nincs is szükség rám, és lemondtam az Eb-t. A mai fejemmel biztos máshogy döntenék, de akkor hirtelen felindulásból úgy gondoltam, nekem van igazam, ezt kell tenni. Érdekes volt ennek az Eb-nek a selejtezősorozata is, friss vbezüstérmesként még az olimpia előtt kikaptak Szlovákiától. Elég sokat cikkeztek arról a meccsről. Hét közben itthon nyertünk a szlovákok ellen kilenc góllal, ezután mentünk hétvégén Szlovákiába. Biztos mi sem úgy álltunk a meccshez, ahogy kellett volna, mert kikaptunk egy góllal. Jöttünk haza, és jól emlékszem, Komárno és Komárom között a hídon Laci bácsi azt mondta: „Most már Magyarországra értünk, mindenki kezdje el szégyellni magát!” Megvonta a prémiumot, és azt mondta, így az olimpián sem fog semmi sikerülni... Ráadásul pont ezután a meccs után volt a vb-ezüst ünneplése, ez egy kicsit rosszul jött ki, de végül is mi jól éreztük magunkat... (nevetés) Laurenczet Mocsai Lajos váltotta a magyar női kézilabda-válogatott élén - vele bizonyára más volt a viszonya. Lajos nyugati szemlélettel jött, kilenc évig Németországban élt, ott egy kicsit lazább minden. Mindenki el volt ájulva, milyen nagyszerű és jó edző. Három évig dolgoztam vele, s ez volt a magyar válogatott legsikeresebb időszaka - három érmet szereztünk, köztük egy Európa-bajnoki aranyat és egy olimpiai ezüstöt. A sydneyi olimpiára aranyérmes tervekkel utazott a magyar csapat. Én is úgy gondoltam, nagy lehetőség előtt állunk, az aranyérem benne van a csapatban. De valószínűleg a felkészülés nem volt olyan jó, mert elég nyögvenyelős meccseket játszottunk, épphogy bejutottunk a negyeddöntőbe, ahol épphogy megvertük az osztrákokat... Sok szurkoló infarktusközeli állapotba került azon a mécsesén... A szomszéd bácsi kezdett a férjemnek sajnálkozni másnap: „Milyen kár, hogy kiestek a lányok...” A féljem mondta neki, hogy hát nem estek ki. Kiderült, hogy a bácsi három perccel a vége előtt lement kutyát sétáltatni, nem várta meg, amíg mi kiegyenlítettünk, így elkönyvelte, hogy már kiestünk. Ha a döntő alatt ment volna el a bácsi kutyát sétáltatni, talán az aranyéremhez gratulált volna a rétjének... Ahhoz már azért korábban el kellett volna mennie... Visszatérve még az osztrákokhoz, nagy szerencsével jutottunk tovább ellenük, aztán játszottunk egy nagyon jó mérkőzést a norvégokkal az elődöntőben, akiket hat vagy hét góllal győztünk le. Ezután következett az az ominózus döntő, amikor 45 percig jól ment a játék, aztán valami elszakadt. A dánok laza, „minden mindegy” alapon kezdtek kézüabdázni, és ez bejött nekik. Ezzel tudtak fölénk kerekedni. Ez a meccs azóta is nagy trauma a szurkolóknak. Hát még akkor a csapatnak... Nekem óriási trauma volt. Nagyon sajnáltam, hogy ilyen esély volt a kezemben az utolsó olimpiámon, és nem sikerült. El voltam keseredve. Ez körülbelül addig tartott, amíg hazaértünk, mert itthon a szurkolók vigasztaltak minket. Nyolc év távlatából talán nem annyira fájó, de azért a mai napig nehéz rágondolni. Az emberre mondhatnák, hogy olimpiai bajnok, de csak olimpiai ezüstérmes. Tény, hogy az a csapat teremtette meg a nagy kézilabdakultuszt Magyarországon, de ugyanez a csapat érte el azt is, hogy magyar drukker hatgólos vezetésnél most már soha nem fog fellélegezni. Ráadásul a kézüabda abba az irányba fordult, annyúa gyors lett, hogy hat gól ma már tényleg semmi. Úgy felgyorsult a játék, hogy négy-öt góllal percek alatt elmehet egy csapat, s ugyanúgy fel is jöhet. Amíg le nem fújják a meccset, addig most már nem lehet fellélegezni. Sydneyben a finálé egy időben volt a vízilabdadöntővel - az emberek két aranyat vártak egyszerre. Ahogy mentünk le szünetre, mondták nekünk, nyertek a kajakosok, és a vízilabdások is vezetnek... Sőt, meccs közben is hallottuk, hogy miénk lesz a 10. sydneyi arany, meg a 150. magyar arany... Ilyen sokkhatások értek minket. Talán meccs közben mégsem ezzel kellett volna foglalkozni. Ott és akkor Lajos is elhitte, hogy már nyertünk. Elkezdte a közönséget vezényelni, hogy hogyan szurkoljanak! Nemhogy velünk foglalkozott volna egy kicsit! (nevetés) Elvesztette a fonalat ő is, mi is. Utólag értékelve ez az olimpiai ezüst mégis a magyar női kézilabda egyik legnagyobb sikere. A pekingi olimpián már látatlanban elfogadnánk egy ilyen eredményt. Ez az ezüst Athénban értékelődött fel. Athén viszonylag könnyebb olimpiának indult, mert oroszok, norvégok nem voltak, a legrosszabb esetben is bronzérmesek lehettünk volna. Ott viszont már feszültség volt a kapitány és a játékosok között, s ezt nem tudták megoldani. A legutóbbi vb-n 8. lett a magyar válogatott, a 7. helyért játszott meccsen Angolától kapott ki. Szomorú voltam nagyon. Angolától még ilyen formában sem lehet kikapni. A lányoknak össze kellett volna szorítaniuk a fogukat, és nyerni. Volt pár gond, apró feszültségek egymás között, meg az edző és a játékosok között, de bízom benne, hogy ezt sikerül kijavítani. Az önök csapata annak idején nagyon egységesnek nézett ki. A világ is más volt akkor. 12-13 éve teljesen máshogy viszonyultak az emberek egymáshoz, azóta az értékek megváltoztak. Most az értékes ember, akinek a legtöbb pénze van, a gyerekek ebben nőnek fel, az emberi kapcsolatok elvesznek. Kevés embert érdekel most a csapatokban, hogy a másiknak van-e valami problémája. Mi rengeteget jártunk együtt a csapattársakkal ide-oda, főleg a Fradiban. Nem kellett megbeszélni, hogy meccsek után beülünk vacsorázni, ez természetes volt. Gyakran mentünk moziba, együtt jártunk nyaralni. Ma ilyesmire nincs igényük az embereknek. De rajtam is múlik, hogy ez megváltozzon, hogy szülőként hogyan nevelem a gyerekemet. A pályán is mindig felelősség- teljes volt. Világéletemben határozott voltam, és valahogy mindig elfogadták a véleményemet. Kiskoromban is gyakran szerepeltem az iskolában, és ez megmaradt, később is szerettem a közösségben szerepet vállalni. Valaki erre nem alkalmas, vagy nem vállalja fel. Én szerettem is, így ez ebből, meg az irányító posztomból is adódott. Technikai igazgatóként mi a feladata a magyar válogatott mellett? Sokrétű, de még ez le fog tisztulni. Leginkább az lesz a feladatom, hogy a játékosok és az edző közötti kapcsolatot kezeljem, hogy lefordítsam Hajdú Jani nyelvére, amit a játékosok szeretnének, de mégse túlságosan direkt módon. Meg kell találnom azt az egyensúlyt és az összhangot, ami legjobb a csapatnak. Úgy érzem, nem nagyon beszélnek a problémáikról egymással a játékosok, de lehet, bogy nekem elmondják, és már ezzel is segítenek magukon, megkönnyebbülnek. Az a lényeg, hogy valaki meghallgassa őket. Mi lehet a gond? Egymással nem jönnek ki jól? Nem, de például ebéd után rohannak fel a szobájukba, és alszanak, intemeteznek, telefonálnak vagy hallgatják az mp3-as lejátszójukat. .. Mi ezzel szemben ebéd után még mindig 10-15 percet beszélgettünk, este pedig activityt játszottunk. A 95-ös vb alatt bin- góztunk. Kiültünk a folyosóra, húsz forint volt egy szelvény, és minden estére megvolt a szórakozás, ami alatt együtt voltunk, viccelődtünk. Ezt a hangulatot szeretném visszahozni, kérdés, hogy mennyire sikerül. Szeretném, ha a játékosaim éreznék, hogy fontos tudniuk egymásról. A játékosok közül ki segíthet ebben? Pálinger Kati volt már egyszer egy ilyen csapatban, neki biztosan megvan erre a hajlama. Pedig ő sem idős, 78-as születésű, de már másképp gondolkodik, mint egy 85-ös születésű. Biztos, hogy rá számíthatok. Pekingben mi lehet a magyar válogatott célja? Ugyan oda még ki is kell jutni, de bízzunk, hogy a hétvégi selejtezőt sikerrel veszi a csapat. Reális cél, hogy bekerüljünk a legjobb öt közéi utána már bármi lehet. A magyar kézilabdának az lenne a legfontosabb, hogy érmes legyen, mert az eredmény meghatározza majd a további négy év anyagi elismertségét is. Ha nem sikerülne érmet szerezni, az visszavetné a fejlődést a kosárlabda vagy a röplabda szintjére. Ez nem lenne jó, hisz ezek a sportágak nem tudnak világversenyen részt venni. A kézilabda még tud, ezt kellene valahogy erősíteni. Ezért lenne nagyon fontos egy érmes helyezés... A vb után elég nehéz lesz, de nem lehetetlen. Bízom benne, hogy a lányok is átérzik a súlyát, hogy itt nem csak a saját sorsukról van szó, hanem az egész sportágról. NÉVJEGY NÉV: Kökény Beatrix SZÜLETETT: 1969. március 12. KLUBJAI: Építők, Ferencváros ERERDMÉNYEI: olimpiai ezüstérmes (2000), olimpiai bronzérmes (1996), vüágbajnoki ezüstérmes (1995), világbajnoki 5. (1999), világbajnoki 7. (1993), vüágbajnoki 8. (1997), Európa- bajnok (2000), Európa-bajnoki bronzérmes (1998), Európa-bajnoki 4. (1994), KEK-döntős (1994), nyolcszoros magyar bajnok, hatszoros Magyar Kupa-győztes.
