Új Szó, 2008. március (61. évfolyam, 52-75. szám)
2008-03-27 / 72. szám, csütörtök
12 Kultúra ÚJ SZÓ 2008. AAÁRC1US 27. www.ujszo.com RÖVIDEN Kapur veszi át Minghella etűdjét London. Shekhar Kapur indiai filmrendező veszi át annak a rövidfilmnek a rendezését, amelyet a tragikus hirtelenséggel elhunyt Anthony Minghella készült leforgatni. Az Elizabeth-film- eposzok rendezője, Shekhar Kapur internetes honlapján jelentette be, hogy Minghella röviddel műtétje előtt megkérte, rendezze meg helyette a New York, I Love You című film általa vállalt epizódját. „Anthonyvel a szívemben és az ő szellemében fogom megrendezni a filmet” - ígérte Kapur a feljegyzésben. Az epizódokból álló film 12 történetet vonultat majd fel, mind más-más rendező szemszögéből mutatja be „a szerelem univerzális témáját”, (mti) Elhunyt A nagy zabálás írója Madrid. Elhunyt Rafael Azcona spanyol regényíró és forgatókönyvíró, aldnek nevéhez olyan filmek fűződnek, mint az Oscar- díjas Belle Époque vagy A nagy zabálás. Az idős mester tüdőrákban halt meg vasárnap, 81 esztendős korában. A spanyol kulturális miniszter a nemzetközi film- és irodalmi élet egyik legkiemelkedőbb alkotójaként méltatta az eltávozott írót. Marco Ferreri olasz filmrendezővel további közös munkáik között szerepel A hárem, A gyönyörök kertje, A nagy zabálás vagy a Milyen jóízűek a fehérek!. Pályafutását számos díj és szakmai elismerés koronázta, a spanyol Oscarok, azaz Goya-díjak közül hatot nyert el, egyebek mellett az életműért járó kitüntetést is. (mti) MOZIJEGY Nyolc tanú Hányféle igazság van? Sok. Az Egyesült Államok elnöke ellen merényletet megkísérlő szervezet után nyomozó titkos ügynökök szempontjából túl sok is. Az elnök Spanyolországba érkezik, hogy a terrorizmus elleni harcról tárgyaljon. Egy nyilvános nagygyűlésen megsebesíti egy mesterlövész, és jelét adja: bármikor újra célpontja közelébe tud férkőzni. El kell kapni, mielőtt másodszor is lesújt. Az ügynökök lezárják a várost: hatmillió ember között keresnek ötöt. A tanúk egymásnak ellentmondó vallomásai között keresik az egyetlen igazságot. Egy turista amatőr videója talán segít. A számtalan híradófelvétel talán rejt valamit, amit csak észre kell venni. Mindazok, akik ott voltak a tömegben, amikor eldördült a lövés, talán tudnak valamit, amiről nem akarnak beszélni. Mindenki mást látott, és senki nem mond igazat. Ám a hazugságok és átverések szövevényéből talán kifejthető a megoldás - amely csak újabb rémisztő kérdésekhez vezet. Vantage Point / Uhol pohľadu. Amerikai thriller, 2008. Rendező: Pete Travis. Szereplők: Dennis Quaid (Thomas Barnes), Sigourney Weaver (Rex), Forest Whitaker (Howard Lewis), William Hurt (Ashton), Eduardo Noriega (Enrique), (port.hu) Dennis Quaid, Eduardo Noriega és Richard T. Jones (Képarchívum) Felvételi vizsga a pozsonyi tánckonzervatóriumban Jó mozgású gyerekeknek KÖZLEMÉNY Ügyes jó mozgású fiúk és lányok jelentkezését várja a pozsonyi Éva Jaczová Tánckonzervatórium, amely az ország egyetlen, hivatásos táncosokat képző intézete. A nyolc évig tartó oktatás érettségivel és vizsgaelőadással ér véget. Az iskola saját kollégiummal és menzával rendelkezik. Olyan gyermekek jelentkezzenek, akik most látogatják az alapiskola negyedik osztályát, és közel áll hozzájuk a tánc. Az ennél idősebb gyermekeknek különbözeti vizsgát kell tenniük. A felvételi vizsgák 2008. április 3-án és 4-én lesznek a tánckonzervatórium épületében. Jelentkezni lehet a következő címen: Tanečné konzervatórium Evy Jaczovej, Go- razdova 20,81104 Bratislava. Tel. 02/54771109, fax: 02/54788339, e-mail: gorazdova @svsba.sk További információk: www.tankonba.edu.sk (Képarchívum) Jevgenyij Griskovec kortárs orosz szerző darabja a pozsonyi Astorka Színházban Czajlik József rendezésében Tél - „fagykemény” fagyhalál Zita Furková a Jégtündér és Marián Miezga az egyik desszantos szerepében (Fotó: Astorka) Nos, ami számomra már biztos - ha lehetne választani, miképpen haljak majd meg... egyszer - magabiztosan, „fagykeményen” a fagyhalált választanám... Mielőtt valaki kiakadna ezen, s óvatosan pszichiátert emlegetne velem kapcsolatban, megjegyzem, terápiának mindenkinek ajánlanám megtekinteni Jevgenyij Griskovec kortárs orosz szerzőnek a napokban a pozsonyi Astorka Színházban bemutatott Tél (Zima) című darabját. GYŐRY ATTILA Griskovec darabját a pozsonyi Astorkában nem más állította színpadra, mint - most már; azt hiszem, elindíthatok egy jóindulatú pletykát, s vállalhatom a kijelentés terhét - az „orosz-specialista” CzajlikJózsef. Czajlik egyébként az utóbbi egy évben immár a második Grisko- vec-darabhoz nyúlt, hiszen szinte napra pontosan tavaly mutatta be Gál Tamással az azóta óriási szakmai és közönségsikerrel játszott Hogyan ettem kutyát című monodrámát. Czajlik meglepő érzékkel, olyan finoman ötvözi magában Griskovec szellemiségét, mintha legalábbis rokon lelkek lennének. Pontosabban, s kijelentő módban: ők ketten rokon lelkek. Pont. Kérdezhetnénk, vajon Czajlikot miért érdekli annyira az orosz dráma, s egyáltalán, miért olyan izgalmas számára az orosz lélek megfejthetetlensége? Nos, a válasz nem adható könnyen - nincs ingyen leves -, aki tudni szeretné, az nézzen utána, mikor játsszák legközelebb a pozsonyi „astorká- sok” Griskovec darabját. Két katona - orosz desszanto- sok - (nem mindegy) lógnak a szeren (az ejtőernyők hevederjei fennakadtak szegény leikeimnek a fákon), szigorúan titkos katonai parancsot teljesítenek (valahol valamit fel kellene robbantaniuk ...valamikor) - s valahol ott dek- kolnak a nagy orosz végtelenben, ahol csak a hó és a hideg tombol, meg a csillagok. Csak a két ember létezik (katona), akik akár összebújhatnának melegedni, de vigyázva, nehogy „valaki” véletle- nül rájuk leljen - „úgy” -, aztán majd kiröhögnék őket, na mindegy. Annyira fáznak, hogy a didergésüktől lassacskán a nézőtér is gyilkos, velőt fagyasztó tundrává változik, s nekünk könyörögve kell nézni őket, s imádkoznunk, hogy szóval tartsanak minket... Emlékezzenek. Nevettessenek. Meséljenek. Mert különben jéggé gebedünk itt, a nézőtér jéghideg ótvaros vermében... Jéggé gebedni, s közben elmúlni. Elmúlni, s közben felismerni, hogy soha sem késő, mindig van egy lehetőség. Nyilván. Távoli, abszurd világba költöztetni a lelkünket, s közben a zene „monoritásán” suttyomban eljuthatunk egy transzcendens, párhuzamos világba, ami lehetővé teszi számunkra, hogy mi is olvassunk a hangokban, értsük a ritmust, elvesszünk, s botorkálva keressük együtt a kiutat - a hangokkal. Mert honnan és hova megyünk? A budapesti Monori András „szerezte” zene egy szokatlan hangulatot s értelmezést, messze merészkedő, lelket hajtó méla zenét hozott a süket csendbe, a fagyhalál küszöbén álló lelkek bolyongásába. Apropó, bolyongás. Griskovec mestere a lélek bolyongásainak. Is. Számára csak a jelen és a szigorú múlt létezik - a jövő, az a pici, távoli homály, sohasem érdekes - miért is lertne? Ki kíváncsi rá? Meg lehet fogni a jövőt? Lehet rá emlékezni? Érdemes vele foglalkozni? Van a jövőben emlék? Van ajövőnekmúltja? Na ugye... Csak a jelen, jobban mondva a jelenben a múlt érdekes. Az emlék. A szín. Az érzet. A tudatalatti. Az álom. A hallucináció... és még valami: a jelenben tartózkodó titkos gyermeki én - Czajliknak tulajdonképpen ez az érdekes. Valami ilyesmit keres Czajlik, s mint a jó vadász, néma nyomolvasó, szótlanul hunyorog, pöszmén motyog valamit a színé... hoppá... színészeknek? Marián Miezga és Lukáš Lati- nák, valamint Zita Furková nem lehettek ott azon a jéghideg tundrán... színészek. Ámít láttunk, egy megfejthetetlen tudatalatti tükör, alkalmi rezgés volt csupán, amellyel nekünk azonosulni kell. Muszáj, mert ott maradnánk a nézőtéren félhülyén megfagyva, s ez nagy balhé, mert mégiscsak az volt a tervünk, hogy színházba menjünk... Nem lehettek azok ott hárman színészek, hiszen ők mi voltunk, én és te, mi és ők. Személyes emlékképeink fizikai rezdülései voltak ők, ők és én vagyok, én és ők vagyok. Álmok, emlékek, családi intim pillanatok, pofonok, ajándékok, sóvárgások, undorok, extázi- sok, félelmek, örömök, butaságok, mesebeliség és ámulat, hit és szerelem, az első csók, az undor és a hazugság - azok ott ők, azok ott mi vagyok. S miközben a hideg és drámai helyzet egyre csak fokozódik, megnyugtató, és hálásan vehetjük tudomásul, hogy még a haldoklásunk önpusztító folyamatában sem árt tudni, hogy az ember legnagyobb, legyőzhetetlen ereje a hitében nyugszik. Mert az ember hite akár meggyújthatja a tundra jéghideg birodalmában is a „karácsonyfát”, sőt, ha akarnánk, a hitünknek engedelmeskedne akár a Télapó is, de minek őt ilyenkor csesztetni, hajó nekünk a Jégtündér is? A „Jegtündér” persze szerencsére mindent megold. Báró egy matróna, az biztos, az orosz lélek milliomod pontossággal alkotta meg ezt a csodálatos mesehősnőt, igazi talány, aki holtbiztosán megjelenik, akkor, amikor kell, amikor a gyermek kéri, ha tudja, hogyan kell kérni... Most csak az a kérdés, hogy a végén mindannyian meghalunk, ugye? És ha meghalunk - akkor hogyan halunk meg? Nem árt persze azt is tudni, hogy a feladatunkat teljesíthetjük-e mindenáron? (Robbantgatunk, robbantga- tunk?) És ha megfagynánk - az jó lenne? Nagyon jó. Fagyhalál. Lógni a szeren. Megfagyni... Az idei színházi világnapon Robert Lepage kanadai rendező, színész, forgatókönyvíró üzenetét olvassák fel Fontos a műfaji „határátlépés” és integráció MTl-JELENTÉS Az idei színházi vüágnapon Robert Lepage kanadai rendező, színész, forgatókönyvíró üzenetét olvassák fel a teátrumokban az előadások előtt. „A színházművészet fennmaradása azon múlik, hogy képes-e megújulni, be tudja-e fogadni az új eszközöket, az új nyelveket. Különben hogyan mutathatná be a kor nagy kihívásait, és hogyan segíthetné az emberek közti megértést, ha saját maga nem nyitott szellemű? Hogyan kérkedhetne azzal, hogy megoldásokat kínál az intolerancia, a kirekesztettség, a rasszizmus problémáira, ha saját gyakorlatában elvet mindenféle műfaji keveredést és integrációt?” - olvasható Robert Lepage üzenetében. A kanadai rendező arra is felhívja a figyelmet, hogy ha „a művész a világot a maga egészében akarja megmutatni, új formákat és gondolatokat kell megfogalmaznia, és bíznia kell a néző intelligenciájában, hogy az örökös fény- és árnyjátékban képes felfedezni az emberid’. A vüágnapot a Nemzetközi Színházi Intézet (ITT) bécsi közgyűlésének határozata alapján 1962 óta tartják meg március 27-én, annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. A szervezők célja, hogy felhívják a figyelmet a színházművészet, tágabb értelemben a kultúra fontosságára, tisztelegjenek a színészek, színházi dolgozók előtt, s kérjék a közönség szeretetét, támogatását. A színházi világnapi ünnepségek egyik fontos része az üzenet, amelyet az m felkérésére egy jeles színházi ember ír. Az első színházi világnapi üzenetet 1962-ben a francia Jean Cocteau írta. Az ITl felkérésére idén a kanabíznia kell a néző intelligenciájában, hogy az örökös fény- és ámyjá- tékban képes felfedezni az emberit." dai Robert Lepage fogalmazta meg gondolatait. A színház és filmrendező, drámaíró és forgatókönyvíró, szcenográfus és színész nemzetközüeg elismert, műfaji „határátlépő” alkotó. 1957-ben született Québecben, ottani és párizsi tanulmányai után rendezőként, színészként, drámaíróként dolgozott. A nemzetközi hírnevet a legendás Trilogie des dragons (Sárkány-trilógia) című előadás hozta meg a számára. Ezt a produkciót már saját társulatával, az ExMachina névre hallgató multidiszciplináris alkotóközösséggel hozta létre. A hagyományos színházi kódokra fittyet hányó Robert Lepage az 1990-es évek közepén járt Magyarországon; a Petőfi Csarnokban a Mües Davis és Jean Cocteau leveleiből készült L'Aiguille et l'opium (Tű és ópium) című előadását láthatta a közönség. 1994-től filmeket készített, 1997-ben létrehozta Caseme nevű, multidiszciplináris produkciós központját.
