Új Szó, 2008. március (61. évfolyam, 52-75. szám)
2008-03-15 / 64. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. MÁRCIUS 15. Szalon 15 CD-AJÁNLÓ Budapest Bár Volume 1 PUHA JÓZSEF Pesti est BENYOVSZKY KRISZTIÁN Aligha lepődünk meg azon, ha egy krimiben egy krimit olvasó szereplővel találkozunk. Szinte kötelező, a műfaji hagyomány által szentesített fogás ez, mely lehetőséget ad az ironikus csipkelődésre éppúgy, mint a fikció „valóságosságának” vagy épp a valóság fikciós jellegének érzékeltetésére. Kondor Vilmos Budapest noir című regényében is megjelenik egy szenvedélyes krimiolvasó: Valéria, az Est folyóirat gépírónője. Az Athenea- um Detektívregénytárának legújabb kötetét bújja (15.), s amikor végére ér, mint a láncdohányosok, már kezd is bele egy újabba. Bármennyire furdalja is oldalamat a kíváncsiság, nem tudom meg sem a szerző nevét, sem a mű címét. Mivel azonban a történet a múlt század harmincas éveiben játszódik, valószínűsíthető, hogy a korban virágzó ponyvafüzetek valamelyikét olvassa. Külföldi klasszikust vagy egy angol-amerikai hangzású álnéven publikáló magyar író bűnügyi történetét. Merthogy a populáris irodalom hazai művelői ebben az időszakban a leggyakrabban idegen, nyugati országokban (Amerika, Anglia) bonyolódó, idegen szereplőket felvonultató történeteket írtak, s a hitelesség fokozása (meg persze az olvasótábor bővítése) végett még a nevüket is megváltoztatták, mondjuk Spencer Wallsra (Havas Zsigmond) vagy Alec Fo- restre (Erdődy János). Ennek oka nemcsak a nyugati kulturális miliő vonzerejében és az angol és amerikai szerzők népszerűségében keresendő. A hazai, magyarországi közeg valahogy nem volt megfelelő helyszíne sem az intellektuálisabb, rejtvényfejtős, sem a karcosabb, üldözős krimiknek. Hogy miért? A kor filléres bűnügyi regényeinek válogatáskötetét (A fehér démon) szerkesztő Rapcsányi László szerint azért, mert „a magyar főváros társadalmi környezete és életvitele sosem volt alkalmas nagyszabású bűntények számára (...), a budapesti bűntények, szerencsére, primitív esetek voltak”, főként lopások és rablások, gyilkosságból sokkal kevesebb „tellett”. Ezt a lemaradást és klasszisbeli különbséget érzékeli Kondor regényének egyik sokat tapasztalt, a pesti alvilágot kiválóan ismerő bűnügyi újságírója is, aki ekképp panaszkodik kollégájának: „(...) ez itt nem bűnözés, ez itt viccelődés. A betörő Kacsamellű Grósz, a perdita Kerepesi Jolán, meg a társaik. Ezek nem bűnözők, hanem műkedvelők. Még annak is pocsékok...” (111.) Ha kicsit túlzónak tartjuk is ezt a kijelentést, akkor is megfontolandó, vajon lehet-e és érdemes-e egy olyan magyar krimit írni, amelyik a harmincas évek Budapestjén játszódik? Ki lehet hozni ebből valami nagyszabásút? A jó krimit szerencsére nem a bűnügyi statisztika teszi, s a valós állapotokkal sem kell sokat törődnie a szerzőnek. így akár egyetlen gyilkosság is elegendő ahhoz, hogy izgalmas és fordulatos történet kerekedjék ki belőle; még ha pesti is. Az ödet persze nem elég: kell hozzá egy emlékezetes mellékfigurákkal körülvett karizmatikus főhős, hangulatteremtő készség, jó érzékkel adagolt feszültség, drámai jele- netezés, logikus cselekményszövés és meglepetésekkel is szolgáló zárlat. Úgy gondolom, Kondor Vilmos regényében mindez megtalálható. A Budapest noir a Gömbös Gyula halálát követő napokban, 1936 őszén játszódik. Főhőse Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró, aki egy meggyükolt utcalány ügyében kezd nyomozásba, a maga szakállára. (Felfigyelhetünk a szerzői névvel való hangtani egyezésekre és hangzásbeli hasonlóságra: a két vezetéknév ugyanazokat a betűket variálja, s a keresztnevekben is találunk hasonló ismétlődéseket: Zsigmond - Vilmos. Ezen túl a Gordon név Gordiuszi, a gordiuszi csomót és Steven Saylor történelmi krimijeinek visszatérő nyomozóját, Gordiánuszt is felidézi.) A saját bőrén kell azonban megtapasztalnia, hogy az ügy nagyobb horderejű annál, mint amilyennek látszott, és a maga és szerettei életét sodorja veszélybe, ha a fenyegetések ellenére is folytatja a kutakodást. Gordon mégsem áll le, azok után sem, hogy alaposan helybenhagyják, s kis híján belehal a sérülésekbe. Miért folytatja? Honnan ez az érthetetlen, bolond makacsság és kitartás? „Tennem kell valamid’, feleli a szeretett nő sürgető és aggódó kérdésére válaszolva (64.). A válasz tautologies: muszáj, mert kell. Kell, hogy legyen legalább egyvalaki, aki az áldozatot képviseli, s helyette, az ő nevében, az ő igazságának érvényt szerezve cselekszik. Még akkor is, ha ez egy veszélyekkel járó küldetés. Ez a hozzáállás az újságírót a kemény krimik detektív ikonjával, Philip Marlowe-val rokonítja, még ha a regény nem is a Chandler-regé- nyekre jellemző, egyes szám első személyű, iróniával és fanyar humorral átszőtt s némi melankóliát árasztó elbeszélésmódban íródott. A Marlowe-val való rokonságot a bűnügyi zsurnaliszta lovagias gesztusai is erősítik. Érdemes itt utalni rá, hogy Gordon néhány évet töltött Amerikában... Nyomozásának egyéb mozgatórugói viszont (s lehet, hogy ezzel meglepő dolgot mondok) Maigret felügyelőhöz teszik őt hasonlatossá. Azt olvassuk ugyanis róla, hogy a nyomo- zómunka során nem „az igazság kiderítésének vágya hajtotta”, hanem „az ember, az adott ember sorsa érdekelte. A halál pedig ennek a sorsnak a végállomása. Oda valahogy el kell jutni. Gordont ez az út érdekelte.” (43.) Simenon Nagy Detektívje ezt hallva egyetértőleg bólintott volna pipafüstbe burkolózó kalapja alól. Gordon nyomozása az utcáról indul, az örömlányok, az őket futtató stricik, madame-ok és felhajtok világából, hogy aztán a bokszmeccsek szorítóin és a rendőrség irodáin keresztül eljusson a gazdag kereskedők világába, sőt egész a magas politika berkeibe. Itt viszont megálljt kell parancsolnom, talán már ezzel is egy kicsit többet árultam el a kelleténél. Annyit azonban még hozzátennék, hogy a regény egyik erősségét épp e korabeli pesti mikrovilágok érzékletes ábrázolásában látom: a nyomozásnak köszönhetően bepillantást nyerhetünk a korabeli szerkesztőségek, kávéházak és a fényűzéssel berendezett polgári otthonok környezetébe éppúgy, mint a bordélyházaknak, a koszos, elhanyagolt gangos bérházak otthonainak, a zugfényképészek műtermeinek és a föld alatti, illegális bokszmeccseknek a világába, s egy epizód erejéig még a szinte állati körülmények közt tengődő munkások nyomortanyáira is. Változatos a skála, amit Gordon bejár, s a megtett út egyik tanulsága az, hogy a bűn a társadalom minden szintjén megterem. A másik, hogy a legmagasabb és a legalacsonyabb köröket rejtett szálak fűzik egymáshoz... Újra fegyelmeznem kell magam, ezért inkább arról ejtenék szót, miben látom a regény másik trou- vaille-át. A Budapest noir egy kiváló arányérzékkel megszerkesztett kemény krimi. A szerző a miliő kiterjedését, a korrajz részletességét, a szereplők egyénítését és a rejtély összetettségét tekintve csak annyit vállal, amennyit meg is tud csinálni - úgy, hogy ebből egy élvezetes, sodró bűnügyi történet születik. A cselekmény nem túlbonyolított, mint ahogy a magyarázat sem az; a karakterek nem túlírtak, de nem is sematikusak; a történelmi referenciákra utaló információkat kellő mennyiségben adagolja a szerző (nem fogják vissza az elbeszélés dinamikáját), és ugyanez a mértéktartás nyilvánul meg a kort és bizonyos társadalmi rétegeket jellemző nyelvi elemek alkalmazásában is (pl. jassznyelv). Végezetül térjünk vissza a krimifaló gépírókisasszonyhoz, Valériához. Tudni kell még róla, szegény, albínó, s ezért lámpafénynél csak egy barátnőjétől kapott speciális szemüveg segítségével tud olvasni, melynek sötét lencséi vannak. Ez van rajta akkor is, amikor a szerkesztőségben de- tektívregények olvasásával tölti el szabad perceit. A krimiket tehát egy sötét, noiros üvegen keresztül nézi. Tegyük fel, hogy Kondor Vilmos regényét tartja a kezében, s épp megfelelők a fényviszonyok az olvasáshoz, tehát nem indokolt a szemüveg használata. Vajon szüksége volna-e ekkor is a szemüvegre ahhoz, hogy a történetet kellően sötét árnyalatban láthassa? Vagy pedig a történet világa önmagában is elég sötét ahhoz, hogy ez a hatás létrejöjjön? A kérdések fogalmazásmódjából már nyilván sejthető, hogy hova is akarok kilyukadni. A cím egy bűnügyi alműfaj irányában kelt elvárásokat. Nincs itt mód részletes jellemzésre (más helyütt ezt már megtettem), annyit azonban előrebocsáthatok, hogy a magándetektíves kemény krimikkel több átfedést is mutató roman noirok általában az éjszakai nagyváros kísérteties díszletei között játszódó, nyomasztó és baljóslatú hangulatot árasztó thrillerek. A hősök érzelmi világát döntő mértékben az elidegenedés, a szorongás és a rettegés határozza meg, a kilátástalannak tetsző helyzetek fojtogató feszültsége sodró cselekménymenettel, pergő akciókkal párosul. A zárlat nem mindig hoz megnyugtató véget, a pillanatnyi élethelyzet talán változik, a világállapot és életérzés azonban nem. Kétségtelen, hogy Kondor Vilmos műve sincs e jellegadó vonások híján, egy kicsit mégis szelídebb noimak érzem a regényt, összevetve a műfaj amerikai művelőinek, például Cornel Woolrichnak az alkotásaival. Minden negatív jelenség ellenére nem annyira keserű, nem annyira reménytelen és nem annyira kegyetlen ez a pesti világ és alvilág, mint mondjuk a New York-i, a chicagói vagy a Los Angeles-i. A noiros tónust rendre egy-egy reggeli, egy közös vacsora vagy egy civakodó- évődó beszélgetés meghitt fényei lyuggatják át. A „ludas” ebben a főszereplő, Gordon Zsigmond, aki nem negatív vitalitást sugároz ki magából, mint a kemény krimik nem egy magán- nyomozója vagy rendőre, hanem barátságos familiaritást. Köszönhető ez az őt körülvevő embereknek is. Ha megszállott no- ir-rajongó volnék, talán elvártam volna a Budapest noir szerzőjétől, hogy egy kicsit jobban „bekeményítsen” és „sötétítsen”. De mivel nem vagyok az, a regénynek ezt a vonását is pozitívumként könyveltem el. Nem tudom, hogy ebben a születőben levő magyar kemény krimi sajátos vonását kell-e látni, ha viszont folytatódni fog (s remélem, így lesz) a bűnügyi zsurnaliszta . nyomozásainak története, pont ez miatt térek majd vissza szívesen Kordon-Gordon regényeihez. (Kondor Vilmos: Budapest noir, Agave Kiadó, 2008) Hogy képben legyünk, időutazással kell kezdenünk. Az előző században, a két világháború között vagyunk, az életigenlő, mégis kínosan vészterhes harmincas években. A budapesti élet központjai a kávéházak, bárok, elegáns mulatók. Nemcsak a politika, a kultúra és a művészvilág krémje látogatta ezeket a leírhatatlan hangulatú helyeket, hanem a tehetősebb kispolgárok is ide menekültek a valóság elől. Itt értesülhettek első kézből a hírekről, szaftos pletykákról. A kor dalszerzői, például Eisemann Mihály, Seress Rezső, Orlay Jenő vagy Zerkovitz Béla is idejártak, közülük többen itt „éltek” és alkottak. A vendéglátóhelyek fontos tartozéka volt az élő zene, ezek többsége a filmvászonról került ide, vagy innen oda. Az olykor romantikus, pajzán, de leginkább kiábrándult, depresszív szövegű, sírva vigadós, akor miliőjét elénk táró: Budapestről és lakóiról tökéletes keresztmetszetet adó 'szerzemények a harmincas években élték fénykorukat. Egy jelentősebb csoportjuk máig fennmaradt, a felvételekre egyfajta örökségként, hungari- kumként tekintünk. A korabeli kommersz zenét az évek elismert művészeti ággá változtatták. A kor slágereit 1986-ban Dévényi Ádám dalszerző-előadó már modernizálta a szintetizátoros aláfestést adó Trunkos Andrással és Postássy Júlia énekesnővel a Nincs kegyelem című nagylemezen. Javarészt a kiábrándult szövegű san- zonokatdolgoztákát: például az Én nem tudom, mit hoz a holnap, a Drágám, néha téved az ember vagy a Csak egy nap a vüág címűeket. Ezek a most bemutatandó hanghordozón, az igényes szalonzenét, dzsesszt és cigányzenét játszó, a Száztagú Cigányzenekar prímásaként feltűnt, a Besh o droMban és a Romano Dromban is megfordult, mostanság a Kistehén Tánczenekar tangóharmonikásaként ismert Farkas Róbert vezette Budapest Bár nevű zenekar első, 18+1 dalt felvonultató CD-jén is helyet kaptak. A szomorú sanzonok itt vidám kup- lékkal egészültek ki, többek között az Este fess a pesti nő, áz Egy kis édes félhomályban, a Nem wurlitzer a verkli címűekkel, valamint későbbi szerzeményekkel, például a hatvanas évek legelejéről származó Nékem csak Budapest kell cíművel. Az együttes cigányzenekari hang- szerelésben dolgozta át őket: harmonikára, hegedűre, nagybőgőre, cimbalomra és zongorára. A Budapest Bár első hanghordozóján tíz előadó működik közre. Olyanok, akiktől nem áll messze ez a zenei világ. A Heaven Street Seven frontembere, Szűcs Krisztián már többször bizonyította a régi zeneszámok iránti vonzódását, gondoljunk csak együttese 2002-es Kisíilmek a nagyvüágból című lemezén hallható „régi vágású újdonságra”, a Dél-Amerika című vicces kupiéra. A HS7 repertoárján szerepel a Szívemben bomba van című sláger is - ezen az albumon viszont nem Krisztián énekli. A „kellemesen fáradt” hangon megszólaló Lovasi András a Kispál és a Borzzal a Csinibaba című filmben énekelt hasonló felvételeket - bár el: mondása szerint azokat nem élvezte, a koncertjein nem is játszik belőlük, most mégis rábólintott a felkérésre. A Kistehén Tánczenekartól sem idegen ez a vonal, így a frontember, Kollár-Klemencz László szereplése sem meglepetés. Ugyanúgy Kiss Tibor felbukkanása sem meglepő,- együttese, a Quimby világához is közel áll a régmúlt zenei hangzása. Az elsőként klipesített Szívemben bomba van című szerzeményt Tibor és Németh Juci adja elő - az Anima Sound System egykori énekesnője hihetetlenül jól azonosul ezzel a pajkos kupiéval. Az albumon közreműködő zenészek, aBudapest Bár tagjai-Farkas Róbert (hegedű, gitár), Farkas Mihály (cimbalom), Ökrös Károly (harmonika, zongora) és Farkas Richárd (nagybőgő)-kiváló autentikus környezetet biztosítottak az előadóknak, akik nemcsak tisztelegnek a dalok előtt, hanem finoman belecsempészték egyéniségüket is. Igazi pluszt nem adtak hozzájuk, de az nem is kellett, az már sok volna. A többi szereplő teljesítményéről - Szalóki Ági, Kiss Erzsi (Egy Kiss Erzsi Zene, Erik Sumo Band), Rutkai Bori (Specko Jedno), Frenk (Hiperkarma) és Keleti András (Colorstar) - is szuperlatívuszok- ban lehet mesélni. Csak egyiküket emelném ki: a népzene felől érkező, az említett Besh o droMban is megfordult Szalóki Ági csodásán énekli az egyik utolsó Karády Kata- lin-slágert, az évszázad közepén íródott, gyári munkás proletárlányról szóló Munka után címűt. A stúdiófelvételek befejeztével Jutási Tamás és Zoohacker lemezlovasproducerek öt szerzemény alá elektronikus alapot helyeztek - de inkább finoman dzsesszes és nem elektronikus hangzásúak lettek. Farkas Róbert az angol nyelvű bó- nuszdalban, a húszas évek Amerikájából ismert, Németh Juci által előadott Love Me Or Leave Me címűben a hegedűt gitárra cserélte. A Budapest Bár első nagylemeze generációk, zenei stílusok, kultúrák találkozása. Miközben bepillantást nyerünk egy számunkra idegen, csupán a filmvászonról ismerős világba, kedvünkre sírhatunk, nevethetünk a bús sanzonokon, pajkos kuplékon.
