Új Szó, 2008. március (61. évfolyam, 52-75. szám)
2008-03-01 / 52. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON Valahányszor ezek a színészek és írók -ott a szalonjában - kegyes figyelmükre méltattak, nekem mindig úgy rémlett, hogy tekintetükkel csak az én semmiségemet méregetik... CSEHOV: SIRÁLY 2008. március 1., szombat 2. évfolyam 9. szám A bécsi döntés értelmezését és értékelését kezdettől fogva átszínezték a különböző nemzeti és politikai elfogultságok... A közös történelem eltérő szempontjai (2.) A szlovák-magyar kapcsolatok egyik neuralgikus pontja a közös történelem, pontosabban ennek magyar és szlovák részről való eltérő megítélése. Sorozatunkban, melyet a Sme napilappal párhuzamosan, a szlovák-magyar történész- vegyesbizottság védnöksége alatt indítunk, a leginkább vitatott eseményekről fejti ki nézetét a kérdés egy-egy szaktekintélyként elismert kutatója. Mai témánk: Az első bécsi döntés és következményei a magyar-szlovák viszonyban. SZALON-KÖRKÉP ZEIDLER MIKLÓS 1938. november 2-án a Bécsben összeülő német-olasz döntőbíróság - Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter aláírásával - Magyarországnak ítélte Szlo- venszkó és Ruszinszkó keskeny déli területsáyját. Az új határ megvonásánál a tengelyhatalmak a nyelvi-etnikai határvonalat igyekeztek érvényesíteni. Ez a szempont megfelelt mind a nyugati demokráciák által elismert, nyelvi-kulturális alapon nyugvó nemzetiségi és önrendelkezési elveknek, mind a nemzetek közötti különbségeket faji-etnikai okokra visszavezető völkisch szemléletnek. E 12 ezer négyzetkilométeres területen az 1930. évi csehszlovák népszámlálás szerint a lakosság 57%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek, az 1938. december 15-én végrehajtott népösszeírás ellenben az 1 millió lakos között már 84% magyar és mindössze 12% szlovák anyanyelvű lakost talált. A különbség elsősorban a kétnyelvű és többes kötődésű (magyar, szlovák, zsidó) csoportok változó identitásválasztásával, illetve az adat- felvétel eltéréseivel magyarázható, de szerepet játszott benne az ekkor már több ezres, talán tízezres nagyságrendű spontán és kényszermigráció is, amelyet a lakosság - főként a határövezetbe telepített cseh és szlovák családok, kisebb részben a Csehszlovákiánál maradó területek magyar népessége - idegen kormányzattól való kölcsönös félelme, ahatóságokésa többségi népesség helyenkénti ellenséges fellépése motivált. Külpolitikai értelemben a bécsi arbitrázs a szeptember 29-i müncheni egyezmény folytatása volt, amennyiben Csehszlovákia rovására csillapította a revánshatal- mak étvágyát. A brit és a francia diplomácia azonban, amely Münchenben még ott ült a tárgyalóasztalnál, nem kívánt tovább közreműködni a csehszlovák állam felosztásában, ezért kihátrált a folyamatból és csak távolról szemlélte a fejleményeket. (A bécsi döntés ellen - ekkor - sem London, sem Párizs nem emelt kifogást, a világháború után azonban támogatták érvénytelenítését.) Mindazonáltal Budapest és Prága is szívesebben vette volna, ha újra négyhatalmi értekezlet veszi kezébe a döntést. A magyar kormány a lehető legszé - lesebb nemzetközi konszenzussal kívánta visszaszerezni Trianonban elveszített területeit, a csehszlovák diplomácia pedig abban bízott, hogy a nyugati demokráciák legalább most segédkezet nyújtanak neki. Ám a britek és franciák visszakozását látva a cseh-szlovák kormány végül hozzájárult a tengelyhatalmak döntőbíráskodásához, mivel egy esetleges háborúban sem a nyugati demokráciák, sem a hanyatló kisantant támogatására nem számíthatott. Csehszlovákia hanyatlásának hátterében az állam bonyolult nemzetiségi viszonyai és - ezzel összefüggésben - egyre fokozódó külpolitikai nehézségei álltak. Jóllehet Prága az első világháború után Közép-Európa kétségkívül legdemokratikusabb kormányzati rendszerét működtette, a nemzetiségek nem kapták meg azokat a kisebbségi jogokat, amelyekben reménykedtek, de még azokat sem, amelyekre a csehszlovák kormány szerződésekben kötelezte magát. Abelső feszültségekeleinte nem fenyegették az állam egységét, az 1930-as évek közepétől azonban Németország egyre erőteljesebben támogatta a szudéta- németek nemzetiségi törekvéseit, 1938 nyarán pedig már a politikai határok megváltoztatását is napirendre hozta. E fejlemények a magyar és a lengyel kormányt is hasonló igények megfogalmazására ösztönözték, miközben a szlovák, sőt a ruszin autonomisták is mozgolódtak. A magyar kormány augusztusban és szeptemberben kétszer is visszautasította Hitler ajánlatát, aki a Csehszlovákia ellen közösen megindítandó katonai akció sikere esetén Magyarország régi északi határainak visszaállítását ígérte. Bár ez Szlovákia és Kárpátalja egészének visszaszerzését jelentette volna, a magyar kormány - európai háborútól tartva - inkább a békés határváltozás lehetőségét kereste, és München után is viszonylag mérsékelt, a Trianon előtti nyelvhatárig terjedő területi követelésekkel lépett fel. A kezdetben merev csehszlovák álláspont fokozatosan enyhült, s a Prágából érkező október 20-i ajánlatot követően már csak a nyelvhatáron fekvő öt nagyobb város (Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár, Munkács) hovatartozása maradt nyitva. A bécsi döntés végül az első kettőt Csehszlovákiánál hagyta, a másik hármat Magyarországhoz csatolta. A bécsi döntés értelmezését és értékelését kezdettől fogva átszínezték a különböző nemzeti és politikai elfogultságok. Még a tudomány világában is megfigyelhető e tendencia, hiszen míg a magyar történetírás mindvégig a döntés etnikailag méltányos jellegét emelte ki, a (cseh)szlovák historiográfia azt hangsúlyozta, hogy azt a fasiszta Olaszország és a náci Németország alkotta meg. A politika és a közgondolkodás szintjén még erőteljesebbek az eltérések. Magyarország számára 1938 novembere a revizionista külpolitika addigi leglátványosabb sikerét jelentette, a Csehszlovák Köztársaságra ellenben München után újabb súlyos csapást mért. S miközben a magyar közvélemény egy része már a „Szent István-i állam feltámadásában” reménykedett, Szlovákiában terjedni kezdett a „Mindent vissza!” jelszó - ami korábban éppen a magyar irredentizmus szlogenje volt. A kölcsönösen vádaskodó nacionalista diskurzusok újult erővel bukkantak fel az 1990-es évek elején, amikor a közép-európai államokban kibontakoztak a régi-új nemzeti legitimációs narratívák. Az állam- és nemzetépítés e túllelkesült, lázas szellemi állapotában minden nézeteltérés - pl. a dunai víztározóról folyó jogvita - azonnal történelmi (mitikus) referenciákat kapott, ami múlt és jelen konfliktusait szükségképpen kölcsönösen felnagyította, s mára a nemzeti identitás legfontosabb szimbólumai közé emelte. A magyar és a szlovák társadalom gyűlölködésre fogékony csoportjai ma büszkén hordják áldozataikat a békétlenség kultuszának e bálványaihoz, nemrégiben éppen az egymás ellen elkövetett bűnök lajstromát tették le lábaikhoz. A xenofóbia e kártékony megnyilvánulásai mindaddig velünk fognak élni, amíg egymásról - és saját magunkról - alkotott képünk valóságos ismeretek helyett igénytelen sztereotípiákból áll össze. (A szerző történész, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója) MARTIN HETÉNYI A két háború közti Csehszlovákiába került magyarok nagy többsége sérelemként fogta fel a nagyhatalmak 1920-as trianoni döntését. Ebbéli meggyőződésük nem különbözött a határrevíziót igénylő magyarországi politikusokétól. Területi követeléseit Budapest, a német nácik eljárásához hasonlóan, az anyaországnak a magyar nemzeti kisebbség iránti gondoskodásával indokolta. Tekintettel Magyarország katonai erőtlenségére, egyedüli megoldásnak a felforgató tevékenységgel támogatott diplomáciai harc látszott. A harmincas évek Európájának hatalmi átrendeződése, mely lehetővé tette Hitlernek a „csehszlovák kérdés” megoldását, az ellentétekkel terhes szlovák-magyar kapcsolatok alakulására is hatással volt. Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény - melynek alapján Németország elfoglalta a Csehszlovák Köztársaság határ menti területeit - utat nyitott a magyar (és a lengyel) revíziós igények kielégítése előtt is. Mivel az ezt követő csehszlovák-magyar tárgyalások - elsősorban a magyar fél kompromisszumra nem hajló álláspontja miatt - zátonyra futottak, a déli szlovák határról Németország és Olaszország bíráskodása döntött (Franciaország és Nagy- Britannia lemondták részvételüket). A Bécsben 1938. november 2-án aláírt döntés értelmében S zlovákiának nyolc napon belül fel kellett adnia területéből több mint 10 ezer négyzetkilométert. A döntés alapjául hivatalosan az 1910. évi, az uralmon levő magyar bürokrácia által manipulált nép- számlálás szolgált. A tárgyilago- sabbnak tartható addig utolsó, 1930. évi népszámlálás szerint az átadott terület 854 ezer lakosa közül 274 145-en szlováknak és csehnek vallotta magát. Az új határról azonban nem statisztikai, sem gazdasági vagy történelmi érvek döntöttek, hanem a nagyhatalmi érdekek. A Magyarországnak ítélt 279 település közül 170-ben szlovákok éltek többségben, Szlovákiában 24 magyar többségi lakosságú falu maradt. A bécsi döntés formálisan ugyan nemzetközi arbitrázsként határozta meg magát, csakhogy két totalitárius nagyhatalom fenyegetésének és nyomásának hatására fogadták el. Mindkét nemzet a nagyhatalmak hatalmi-politikai ambícióinak eszközévé vált- ennek voltak következményei Magyarország és Szlovákia totalitárius rendszerei is 1939 és 1945 között. A döntésnek Dél-Szlovákia lakosságára azonnali következményei lettek. Dél-Szlovákia magyarjainak jelentős része, főként az erős propaganda hatására nyíltan kifejezte örömét afölött, hogy „visszatért az anyaországhoz” - s a háború befejezése után épp ez volt az egyik indítéka annak, hogy a csehszlovák politika keményen fellépett ez ellen a kisebbség ellen. Az átadott területek sok magyarja azonban nem volt elégedett a rosszabb szociális és gazdasági körülményekkel. A lakosság nem csekély része nem kardoskodott amellett, hogy egy más állam polgára legyen, és esélye sem volt a politikusok döntésének megváltoztatására. A megszállt területek nehezebb körülményei és a magyar szervek magyarosító akciói súlyosan korlátozták az emberi jogokat, elsősorban a nem magyar nemzetiségű lakosságét. Az első hónapokban szlovák és cseh családok százai kényszerültek kivándorlásra, az erőszak és a vagyon elleni kihágások napirenden voltak. Ezen az állapoton csak a szlovák kormány ellenintézkedései enyhítettek. A reciprocitás elve segített abban, hogy javuljanak a magyarországi szlovákok életkörülményei, másrészt féken tartotta a Szlovákiában élő magyarok igényeit. Szlovákia elveszítette legtermékenyebb vidékeit, szerteszakadtak közlekedési vonalai, gazdasági és emberi kapcsolatai. A szlovák hatalmi rendszernek számot kellett vetnie az új gondokkal, melyek az új határok biztosításából adódtak, valamint a szökevények és a határt illegálisan átlépő fegyveresek miatt. A bécsi döntés eredményeit azonnal kihasználta a szlovák kormány is: 1938. november 4-ről 5-re virradóan erőszakkal a déli területekre hurcolták azt a kényelmetlenné vált több száz zsidót, akiket a népnemzeti propaganda a bécsi kudarc felelőseinek njdlvánított. A bécsi döntés garanciái ellenére a magyar kormány nem elégedett meg az elért sikerrel. Budapest (és eszköze, a szlovákiai magyar kisebbség) igényeit további települések Magyarországhoz való csatolásának petíciói támogat-, ták, továbbá a nem szűnő a határ- konfliktusok és -sértések, melyek a nyilvánosság előtt azt a látszatot voltak hivatottak kelteni, hogy a határok nem egyértelműek. A magyar és a szlovák propaganda- kampány célelvű és eltúlzott állításai nagyban befolyásolták a közhangulatot. Az 1939. márciusi, ún. kis háború után a magyar igyekezet vagy inkább a nemzetközi politikai helyzet további területi nyereséget hozott. Elsősorban német kalkulációknak köszönhetően a háború első éveiben Budapest romániai és jugoszláviai területekhez is hozzájutott. A Hitler-ellenes nagyhatalmi koalíció a bécsi döntést a müncheni szerződéssel együtt semmisnek nyilvánította. Az arbitrázs nem volt igazságos semjogi, sem emberi szempontból. A történettudományban kezdenek megjelenni olyan munkák és jelentős sorozatok, melyek segítenek a bécsi döntést összefüggéseiben értelmezni. Kiemelkedő szlovák szakértők már képesek alaposan és tárgyilagosan kimutatni a magyar és a szlovák állami apparátus terrorját, bár olykor még hiányolható a két ország kisebbségpolitikájának átfogó értékelése, vagyis az összes kisebbség helyzetének nemzetközi hátterű megítélése. Különbségek mutatkoznak a Magyarországnak a bécsi döntés által ítélt terület megnevezésében is (ezek hol átadott, hol megszállt területként jelennek meg). A történészekre vár még a levéltári dokumentumok időigényes elemzése is - ezektől remélhető az eddig kevéssé feldolgozott jelenségek megértése is, például az egyszerű emberek valódi életének felmutatása. (A szerző történész, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem oktatója)
