Új Szó, 2008. február (61. évfolyam, 27-51. szám)
2008-02-02 / 28. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2008. FEBRUÁR 2. www.ujszo.com JEGYZET Szegény Zsuzsi... CSANDAGÁBOR Először természetesen nem a könyvekbe szerettem bele az iskolában. Hanem Sasvári tanító nénibe. Igaz, nem egyedül. Amikor az első órán bejelentette, hogy mostantól ő lesz a mi második anyukánk, már szerettük is. (Szerintem én csak azért tanultam meg olvasni, hogy ezzel is a kedvében járhassak.) Egyedül Frida Robi pityeregte el magát, hogy neki nem kell másik anyuka. Az ő igazát akkor még nem láttam be, de akkor még nem tudhattuk, hogy ez a tündéri teremtmény eleve csak az elsősöknek jár, vagyis hogy új szerelmi állapotunkba már a kezdet kezdetén bele volt kalkulálva a vége is. Ha tudtam volna, hogy a harmadikban Mikus tanító néni lesz a második anyukám, ráadásul zsinórban az ötödikig, versenyt sírok Robival. (KosíkJózsefnéba a hatodikban szerettem bele, végleg és utoljára; neki köszönhetem minden történelemtudásom. Az ő óráin rosszalkodni is jó volt, úgy túrt bele az ember hajába gyönyörű kezével, ahogy soha senki, és ha arról lett volna szó, mondjuk, hogy valakikbe akarják venni az iskolát, az ember menten Leonidasz királlyá változott volna, és az utolsó csepp vérét is hagyja kiontani Kosík Józsefnéért.) Aztán természetesen az osztálytársnőimbe szerettem bele, élükön Csizmár Ildivel, mert még ugyancsak az elsőben rájöttem, hogy ő a világ legszebb és legműveltebb embere. Volt egy képzeletbeli pontozásos rendszerem, a tízes jelentette az elérhető legmagasabb esztétikai élményt. Ha tíz volt Sasvári tanító néni, Csizmár Ildi minimum kilenc. Aztán Csizmár Ildi az ötödikben felel- tetéskor a Föltámadott a tenger... című Petőfi-verset előbb elmondta, utána meg el is furulyába. Arról, hogy ez nemcsak vers, hanem zene is, még a Mikus tanító néni se tudott. Mese nincs: tíz pont Csizmár Ildinek. (Tízet aztán már csak egy osztálytársam kapott, Földes Piri a hetedikben, amikor az ó fogalmazása lett a legjobb. Mint a legjobbnak mindig, ki kellett mennie és felolvasnia: a családjáról és az otthonáról szólt, szép volt, ésFöldesPiri is nagyon szép volt. A tévéjiikképemyőjéről például azt írta, hogy opálos fényű, én ezt akkor hallottam először, és el is tudtam képzelni, hogy az milyen; és már opálos fényű volt a Piri hosszú barna haja is.) És persze nem csak a szép és okos lányoktól meg az aranyos tanító néniktől lehetett tanulni. Amikor a Mikus tanító néni miatt végül is először nem haza, hanem világgá mentem, anyukám, az első és az igazi, bement az iskolába. Érveit meghallgatva az igazgató úr azt válaszolta: igen, tud arról, hogy Mikus Anna csaknem minden évfolyamban kiválaszt magá- nakegy-egy tanulót, akit, úgy érzi, átkeli faragnia, mintegy rendes, alapos és megbízható emberré gyúrnia, de ez ellen tenni nem lehet semmit, ezt ki kell bírni, vagy még inkább pozitívumként fölfogni, mert Mikus Anna kiváló tanerő és pedagógus. Anyukám ezt megértette és elfogadta, annál is inkább, mert Janda Iván igazgató úr nagy tekintélynek örvendett. Otthon közölte velem, mit intézett, s megbeszéltük, hogy akkor tényleg kibírjuk. Nem kell mindenkit szeretni, és az sem kell, hogy viszonozzák az ember érzelmeit. (A Csizmár Ildi se szeretett, például.) Kibírtuk. S utólag persze már jó arra gondolni, hogy egyszer, hajdanában, még egészen kisgyerekként kiválasztott voltam - három teljes éven át. Pető- finekA puszta, felen című verséből ötöst kaptam, noha tudtam a verset, de a címét Puszta té- lennek mondtam, A nélkül és a vesszővel jelezett szünet nélkül - de akkor utoljára. Igaza volt Mikus Annának: Petőfi anagyA betűt és a vesszőt is megírta. Egyik gyakori büntetési módja az órák alatt az volt, hogy az osztály háta mögött kellett térdelni, háttal az egész társaságnak, a katedrának és neki. Szemben egy használaton kívüli kályhával, melynek zománc fedőlapján tizenhárom sorban tizenhárom kis nyílás volt, ezt a száz- hatvankiienc lyukat számolgattam és tisztogattam az ujjammal. Mellette alacsony, lakattal zárt könyves kisszekrény állt, finom fejmozdulattal lehetett a könyvek gerincét olvasgatni az üvegen át. Ilyeneket, hogy Bodó Béla: Brumiaziskolábanmeg Bodó Béla: BrumiaBalatonon. Elképzeltem, hogy milyen jó is lehet Bruminak az iskolában meg a Balatonon, meg hogy nekem is milyen jó lehetne - a Balatonon. Aztán a kedvencem, egy olyan, hogy Csokonai Vitéz Mihály: Szegény Zsuzsi, atábo- rozáskor. És ez még szívhez szó- lóbb volt, mert ezzel a szegény Zsuzsival könnyebben vállalhattam sorsközösséget. Elment ugye, táborozni, a szülei becsomagoltak neki mindent a kis há- tizsákjába, mondták neki, hogy fogadjon szót és érezze jól magát, de a tanító néni büntetésből nem engedte a többiekkel játszani meg fogócskázni, hanem csak rendre kiállította egy gesztenyefához, azt kellett néznie, annak a törzséről feszegette kis körmeivel a repedt kérget, nem fordulhatott hátra se, és amikor busszal kirándultak a Balatonhoz, a szegény kis Zsuzsikát bízták meg a tábor őrzésével. Mikus tanító néni másik büntetési módja az volt, hogy tanítás után nem lehetett hazamenni, hanem vele kellett maradni. Ó tettvett, az ember meg vagy a ház; feladatát írta, vagy más csöndes foglalatosság után nézett arra az órácskára. Egy ilyen alkalommal engedte meg, hogy könyvetválasszak a kisszek- rényból. Hát persze hogy a Zsuzsit választottam, végre egymásra lelhetünk. Lakat le, könyv ki, lakat vissza. Egy órára kettesben maradtam a szegény Zsuzsi történetével. S akkor tapasztaltam meg, hogy a könyv távolról sem arról szólt, aminek gondoltam. („Estve jött a parancsolat / Viola-szín pecsét alatt...”) Vers volt, hogy mást ne mondjak. Szegény Zsuzsiról egy árva kukk se, a táborozás meg valami katonadolog volt, készülődés a törökre. Igaz, szomorúnak szomorú volt: „Alelkem is sírt belőlem, / Mikor búcsút vévé tőlem: »Isten hozzád! «többet nem szólt, / Nyakamba borúit s megcsókolt.” Legközelebb aztán, mikor megint választani lehetett, már körültekintőbb voltam, s előbb mindegyikbe belelapoztam. Erich Kästner könyve, az Emilésadetektívekvaló- ban Emilről szól, mega detektí- vekről. Tíz pont. Ott olvastam el, szakaszosan, alig várva a soros büntetést. Ekkor már felváltva Csáder Líviába és Cséplő Juliba voltam szerelmes. A sokat és igényesen olvasó fiatalnak kevesebb gondja lesz a szóbeli és írásbeli önkifejezéssel, sőt... Olvasni is engedd Baj van az olvasással manapság - méltatlankodik a szülő, elégedetlenkedik a tanár, kesereg a könyvtáros, kongatják a vészharangot a szakértők hazai és nemzetközi felmérések eredményeit elemezve. Keveset, kevéssé értékeset olvasnak a fiatalok, s ami még rosszabb: egyre kevésbé értik, amit olvasnak. N. TÓTH ANIKÓ Az önálló ismeretszerzés vagy éppen a szórakozás“ eszközéül pedig a könyv helyett inkább a televíziós csatornákat vagy a világhálót választják. A felelősség a felnőtteket terheli. Valószínűleg mégsem tesznek meg mindent azért, hogy saját megelégedésükre - és az ifjúság szellemi fejlődése érdekében - megállítsák a romlást. A család felelőssége A könyv iránti érdeklődést egészen kisgyermekkorban kel- l(ene) felkelteni. A család szociális és anyagi helyzete, a szülő műveltsége természetesen meghatározó tényezője ennek a folyamatnak. Ideális esetben a gyermek a szülővel együtt lapozgat, amíg nem tud önállóan olvasni. Ez persze idő- és energia- igényes tevékenység. Szívesebben ülteti hát gyermekét a televízió vagy a számítógép képernyője elé naponta több órára akár, mert addig is nyugta van tőle. (Szakemberek ugyan felhívják a figyelmet arra, hogy a hirtelen váltó képsorokat rövid idő elteltével a kisgyermek már nem tudja értelmezni, tehát ezen a téren is szükség volna a szülői együttműködésre, magyarázatra. Meg hát - miután a gyermek már elsajátította az olvasás technikáját - a könyv fölé hajolva sem túlzottan zaklatja/ná a szülőt...) A szülő minta is: ha a gyermek látja, hogy gyakran múlatja az időt könyvek, folyóiratok társaságában, előbb- utóbb maga is követi példáját. Ha a könyv a szülő értékrendjében fontos tárgy, nem fog fanyalogni a gyermek sem, ha rendszeresen könyvet (is) kap ajándékba szüli- napra, karácsonyra, jó bizonyítványért stb. A képemyőbámulást pedig szabályozni is lehet: egyrészt kordában tartható a rá fordított idő, másrészt szelíden cenzúrázhatok a műsorok vagy a játékok, valamint a honlapok - természetesen a gyermekkel kötött tisztességes megállapodás alapján. Az iskola felelőssége Az olvasástanítás az alsó tagozaton kísérletezés terepe már jó ideje, ami természetesen nem baj, ha javító szándékkal történik. A különféle módszerek célkitűzése nyilván ugyanaz: a nebulók minél gyorsabban és hatékonyabban tanuljanak meg olvasni. A pedagógus kénytelen megtartani a tantervi előírásokat, melyek gyakran nem veszik figyelembe, hogy a gyermekek nem azonos tempóval tanulnak. így a túlzott siet(tet)és és a gyakorlásra fordítható idő rövidsége következtében sokan nem tudnak lépést tartani, hiányosságaikat pedig megfelelő pedagógusi és szülői segítség nélkül nincs esélyük leküzdeni. Problémájuk nem oldódik meg, hanem egyre halmozva görgetik maguk előtt. Többet kellene tehát foglalkozni az olvasás technikájának minél tökéletesebb megtanításával-elsajá- tításával, mert ha az alapvető készségek hiányoznak vagy hiányosak, a gyermek sorozatos kudarcra van ítélve - nemcsak anyanyelvi órán, hanem a többi tantárgyban is. Ehhez azonban megfelelő feltételek kellenek (órakeret-bővítés, tantervi módosítások, speciális egyéni vagy kiscsoportos foglalkozások, felzárkóztató prog- ramokstb.). A felső tagozaton és a középiskolában az olvasási technika fejlesztésének és az olvasási kedv ébrentartásának felelősségét általában szívesen hárítják a magyar szakosra. Természetesen feladata ez is, csakúgy, mint egyéb szakos kollégáinak, hiszen az ismeret- szerzéshez más tantárgyak esetében is szükség van az olvasásra. A magyar szakosnak többek között azonban az a feladata, hogy feltárja az értelmező olvasás stratégiáit, felkeltse diákjai kíváncsiságát az esztétikai élményt nyújtó művek iránt, megtanítsa tájékozódni őket a szépirodalom világában, illetve elérje, hogy olvasási igényük ne múljon el az iskola elvégzése után sem. Vagyis olvasóvá nevelje őket, amint ezt a tantervek nemes célkitűzéseikben intézményesen hangsúlyozzák és sürgetik. A tantervi követelmények azonban rendkívül nagy mennyiségű tényanyagot írnak elő minimális órakeretben, amit csak rohamléptekkel lehet leadni. Átvenni pedig muszáj, mert szigorúan mérnek, mo- nitoroznak mind az alapiskola, mind az érettségivel végződő középiskola végén diákot és tanárt egyaránt, a feladatlapos számonkérések pedig nagyrészt adatorientáltak. Ez a rendszer viszont éppen a leglényegesebbtől fosztja meg a diákot: az olvasási kedvtől és élménytől. Nincs idő ugyanis arra, hogy az otthon vagy az iskolában (esetleg) elolvasott művet a diák megbeszélje tanárával vagy diáktársaival, az olvasmánnyal kapcsolatos véleményét, problémáját kimondja, megméresse. így a magyar (irodalom) mint tantárgy a szükséges rossz kategóriájába süllyed, amin mihamarább túl kell esni, a száraz és unalmas adathalmazt meg lehetőleg gyorsan elfelejteni. Szerencsére azért mindig akad tanár, aki a szűkös kereteket megpróbálja némiképp tágítani. Aki bátran vállalja a lemaradást, az időbeli csúszást, netán- a Monitor(ok) fenyegető árnyékában - a szelektálást. Aki nem névsorolvasásnak vagy definíciókán- tálásnak tekinti az irodalomórát. Aki kíváncsi tanítványai véleményére, benyomásaira, aki megfelelő motivációval eléri, hogy a kötelező olvasmányokat szívesen elolvassák, s olvasónaplójukba nem a már szüleik, sót nagyszüleik korában is másolt tartalmi kivonatokat jegyzik be, hanem akár saját reflexióikat. A sokat és igényesen olvasó fiatalnak valószínűleg kevesebb gondja lesz a szóbeli és írásbeli önkifejezéssel, sőt helyesírása is biztosabbá válik - szabályok biflázása nélkül. A tananyag zsúfoltságára, az időhiányra és a mérések szigorára való hivatkozás persze akár alibizmus is lehet. Ahhoz, hogy képes legyen olvasási vágyat ébreszteni a gondjaira bízott diákban, magának a tanárnak is olvasnia kell, mégpedig rendszeresen. Szépirodalmat, sót szakirodalmat is! A személyes és friss élmény átadása sokkal hitelesebb, mint a kopott emlékképekből visszamaradt vagy elavult irodalomtörténetekből, felületes ismertetőkből szerzett tudásanyag. A többletmunkára viszont nem mindenki kapható. (Mert munkának, fáradságnak tekinti, nem pedig örömforrásnak, szabadidős tevékenységnek pl.) Az olvasási kedvet fellendíthetik a tanításon kívüli foglalkozások: az olvasó- vagy önképzőköri tevékenység, az irodalmi (és műveltségi) vetélkedők, pályázatok, a rendhagyó irodalomórák is. Az utóbbi a szerző jelenlétével is elképzelhető. A személyes találkozás akár olyan kérdések felvetését is eredményezheti, melyek egy hagyományos órán nem merülnének fel. Némiképp mérsékelhető vagy leküzdhető lenne ezáltal a kortárs irodalom iránti idegenkedés vagy éppen fanyal- gás (gyakori krónikus betegsége az irodalomtanításnak) is. (A Szlovákiai Magyar írók Társasága tálcán kínálja a rendhagyó irodalomórákat az anyagi háttér biztosításával együtt; az iskolának csak annyi dolga volna, hogy megrendelje a szolgáltatást és összecsődítse az érdeklődő diákokat. Mily kár, hogy nemigen élnek vele!) A könyvtár felelőssége A könyvtárosok főként abban érzékelik az olvasói szokások változását, hogy az olvasók és a könyvtárba látogatások száma jelentősen csökkent az utóbbi években. Ezt a folyamatot csak úgy lehet megállítani, ha sikerül visszacsalogatni az olvasót. A könyvtár vonzóvá tételéhez elengedhetetlen a megfelelő anyagi háttér biztosítása. A könyvtáros manapság nem várhatja ölbe tett kézzel az önkormányzat vagy az állam kizárólagos és nagyvonalú támogatását, ezért pályázati úton kell megszereznie az állománybővítéshez szükséges pénzt. Ez nagy rátermettséget és sok munkát vesz igénybe. A következő fontos feladata, hogy tájékozódjon a kiadói kínálatokban, majd - feltérképezve az olvasói igényeket is - felelősen döntsön a könyvrendelés ügyében. A bestsellerek, a divatos könyvek beszerzése, a tömegízlés kielégítése mellett fel kell hívnia egyéb értékekre is a figyelmet. A könyvtárosnak ismernie kell az állományban található dokumentumokat, könyveket, folyóiratokat, hogy ajánlani tudjon a tanácstalan vagy tapasztalatlan olvasónak. Ehhez természetesen nagy empátiával is kell rendelkeznie. A vérbeli és lelkiismeretes könyvtáros nem zárkózik el attól sem, hogy az olvasóval elbeszélgessen könyves élményéről. A könyvtár kedvelt hellyé válhat különböző rendezvények - beszélgetések, előadások, vetélkedők, kiállítások, könyvbemutatók, író-olvasó találkozók - megszervezésével is. Mindehhez persze az kell, hogy az olvasó betérjen egyáltalán a könyvtárba. Hogy valakiből rendszeres könyvtárhasználó lesz, már kisgyermek korban eldőlhet. Ehhez pedig a szülőre és a tanítóra is szükségvan. Sopánkodás helyett tehát cselekedni kell inkább, változtatni eddigi szokásain szülőnek, tanárnak, könyvtárosnak egyaránt. A felelősséget nem egymásra hárítani, hanem egyrészt olvasni belső igényességgel a szüntelen önnevelés végett, másrészt érzékeny odafigyeléssel, sok-sok (erőszakmentes) tanáccsal és főképp beszélgetéssel segíteni a fiatalokat olvasmányélményeikhez, hogy rájöjjenek a Márai-féle bölcsesség igazára: érdemes életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondoldmeg, hogycsakaz emberolvas. (AP Photo/Niejianjiang 38b. Tibeti kisdiákok olvasásórája egy tibeti tanítási nyelvű iskolában Kínában
