Új Szó, 2008. január (61. évfolyam, 1-26. szám)

2008-01-26 / 22. szám, szombat

10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. JANUÁR 26. www.ujszo.com Frenák Pál: „Annyi vagyok, amennyi. Semmiképpen nem akarok többnek látszani. A titkaimat pedig meg merem mutatni. Hazudni képtelen vagyok..." Tiszta úton jár, nem ismer tabukat, akadályokat Fiatal, izgalmas karakterű táncosokat toborzott maga köré, magyar táncosokat, akikkel aztán hónapokat töltött Franciaországban. Frenák Pál kétlaki élete ko­reográfiáit is nagyban ins­pirálta. SZABÓ G. LÁSZLÓ Minimális eszközökkel maxi­mális hatást elérni - ma is ez a cél­ja, túl a ciklusváltáson. Új társula­tában ugyanis csupa új táncosok­kal dolgozik. A Gördeszkák, a La­koma, a Káosz, a Blue Spring, a Tricks and Tracks, az Apokalipszis - Frisson, a Fiúk és a Csajok, ame­lyekkel a fél világot bejárta, és mindenütt komoly sikereket ara­tott, már a múlté. Mint ahogy az 1999-ben alapított magyar-francia együttes is. A Compagnie Pal Frenák friss darabja, az Instinct - Soha, vagy... már az új éra első koreográfiája. Minden előadását egy nagyon erős kép hívja elő, ez bizonyára az Instinct esetében is így volt. Bár a gondolati híd szerintem a Gördeszkákkal köti össze. Én is így érzem. A Gördesz­kák és a többi darab, már a pályám legelején is mélyről jött. Nagyon erős érzelmeken alapuló képekből, kivetíté­sekből alkottam már akkor is. Amikor az Instinctet hoztam létre, pontosan ezt a mélysé­get szerettem volna megte­remteni. Az önmagunkba va­ló belehallgatást. Azt keres­tem, mi fogja ezt megmutat­ni. És itt ez a kivetített tér, a kék szín. Amikor a srácok át­tekintenek a gördeszka felett, valószínűleg ezt az utat sze­retnék meglátni, amit most érzelmi és gondolati síkon, szcenográfiában létrehoz­tunk. Az első darabjaimban még csak elindultam és ha­ladtam errefelé, itt viszont már belementem. A Gördesz­kákban ott volt a létrák verti­kális rendszere, amelyből előbb egy ösvény lett, aztán egy út, amit később felhúz­tam, és megindult egy óriási lebegés. Ott több eszköz volt, amely a célhoz vezetett, ah­hoz, hogy megértsük, meg­fejtsük, miért élünk. Az Instinctben jóval kevesebb színpadi elem van, az út, ame­lyet a Gördeszkákban kerestem, itt már kikristályosodott, és már ben­ne vagyok egy megteremtett tér­ben. A kép, amely elindult, „olvas­ható”, és mindenkihez szól. Érzése­ket, gondolatokat ébreszt. Az em­ber egész élete önmaga körül fo­rog. Valamilyen formában én is körbejárom magam, így kerülök egyre közelebb az ős énemhez. Ah­hoz, aki műidig is voltam és leszek. És az ős énem most megengedte, hogy teret nyissak neki és konkré­tabban fejlődjek. Három évtizedes táncos és ko­reográfiái tapasztalatokkal a há­ta mögött, gondolom, már teljes mértékben színre tudja vinni mindazt, ami lelkileg és szellemi­leg is izgatja, érinti. Még nem. Még mindig nem. Bár ez a mostani darab tényleg nagyon közel hozott önmagamhoz. Ez nem sikerdarab, mégsem zavar. Egyéb­ként sosem törekedtem sikerre, nem az érdekel, hogy mi lesz, ha­nem, hogy megcsináltam, eladhat­tam valamit. Az Instinct különös szférát nyitott előttem. Valósággal pulzál a bőröm alatt. Mintha más szólna hozzám. Arctalan arcokkal beszél, tán­cosai fehér maszkot viselnek, két apró résen keresztül látják a világot. Csak a fontosat látják, a lélekre fókuszálnak. Termékeny erő su­gárzik belőlük. A lélek, a belső arc sokkal fontosabb, mint a külső. Nagy divat lett manapság a medi­táció. A ki vagyok, mi vagyok? Csak az a baj, hogy olyan elméleti síkon foglalkozik velem, nem a megélt dolgokon keresztül. Na­gyon kevés üzletembert tudok el­képzelni, aki hat-hét órákra képes visszavonulni a természetbe. Én igen. A táncosaim is. Vannak, akik túl sokat beszélnek erről, közben sem önmagukkal, sem a libidójuk­kal, az éltető energiájukkal nem foglalkoznak. Én a G-pontomat is dolgoztatom. Számomra ez sem tabu. Engem az ösztönök is érde­kelnek. Hogy mi van mögöttük, mi mozgatja őket. Ez átláthatatlan, végtelen, ugyanakkor produktív terület. Én erről is tudni akarok. Engem az apró elemek is izgatnak. Az energiagócok. A vágyak. Az ar­cot letakartam, de a két kis rés megadja a lehetőséget a testnek, hogy a másik legapróbb porcikájá- ba is belehallgathasson, és hogy a lelket is átlássa. Fantasztikus fel­készültségű táncosaim vannak. Az én koreográfiáimhoz ugyanis több kell, mint tánc. Mülióegy tehetség van a világon, de az én táncosaim egytől egyig kivételes egyénisé­gek. Várnagy Kristóffal a Mar­seiiles Nemzeti Balett nem tudott mit kezdeni. Ugyanis nem a sze­mélyisége érdekelte őket, hanem a technikai tudása. Baranyai Balázs is Marseille-ben táncolt. Akkor ta­lálkoztunk, amikor készült Franci­aországba. Aztán jelezte, hogy kész, befejezte. Egy évig várt, hogy jöhessen hozzám. Nelson Reguera Kubából jutott el Ausztrá­liába, de úgy, hogy közben bejárta a világot, és sehol sem érezte azt, hogy már a helyén van. „Te még akkor is mondasz valamit - je­gyezte meg tegnap -, amikor azt hisszük, hogy már minden rend­ben van. Te még ott is találsz egy rést, amelyen át lehet menni.” De ők is olyan dolgokat hoznak ki egymásból, úgy hatnak egymásra, hogy azon maguk is elcsodálkoz­nak néha. Én meg nézem az előt­tem megszülető mozdulatokat, s a szememmel fotózom le. Amit az­tán be is építek a koreográfiába. És tudom, hogy holnap megint meg­születik valami. Kristófnak és Nelsonnak naponta remek ötlete­ik vannak. Ahogy két kéz, két fej egymáshoz ér, ahogy hirtelen megáll a tekintetük... állandóan fejlődnek, önmagukat teremtik újjá. Valószínűleg azért vagyunk együtt, mert a táncosaim látják ezt a „belehallgatást”, érzik, hogy átmegyek a bőrükön, sejtem, hogy mit éreznek, és ők is ponto­san tudják, hogy bennem mi ját­szódik le. Én nem az a koreográ­fus vagyok, aki teoretikusan el­magyaráz, bár én is tudok órát adni, de ami sokkal fontosabb: képes vagyok szintézisbe kerülni, azonosulni velük. Érezni a lelki és szellemi energiájukat, eggyé vál­ni velük. Bizonyára ez is egy adottság. Egyébként Lisával, Lisa Kostur amerikai táncosnővel is úgy találkoztunk, hogy feljött hozzám Párizsban, akkor még egy másik együtteshez kötötte szerződés, és rögtön megérez- tem, hogy ő az, rá van szüksé­gem. Belépett az ajtón, ránéztem, és azonnal tudtam, hogy leszer­ződtetem. Olyan erő sugárzott belőle, hogy elfordultam, ne lás­sa, hogy nyert ügye van nálam. Két óra múlva már úgy táncolt, mint az Isten nyila. Kevés az ilyen nagy találkozás, ezért felelősség­gel tartozunk egymás iránt. En nem várom el a táncosaimtól, hogy házasságot kössenek velem, csak legyen pontos értékrend- szerük, felelősségérzetük. Régi táncosai, Gergely Attila, Juhász Kata és a többiek már a maguk útját járják. Ok már messze vannak tőlem. Lisa, Nelson, Kristóf és Balázs na­gyobb alázattal viszonyulnak a mű­vészethez, és engem is jobban tisz­telnek. Attiláék is nagyon erős szin­tet képviseltek, a mostani táncosa­im viszont nagyobb felelősséget éreznek a darab leikéért. Ez nem kritika a régiek felé, valószínűleg az én jelenlétem is megváltozott. Máshogy viszonyulok hozzájuk. Milyen instrukciókkal viszi előbbre a táncosait a próbák sű­rűjében? Ezek titkok. De mégsem! A szi­tuációtól függően fel kell mérni nagyon gyorsan, mire van szüksé­ge a táncosnak. Ehhez ismernem kell az egyéniségét. A kérdés csak az: hol a határ, hol a just, hogy csak ennyi kell, pontosan ennyi, se több, se kevesebb. Az is inst­rukció, hogy egymásba olvadja­nak, egymásból szülessenek meg. Ez nem frontális konfrontáció. Még annál is több. Mintha egyik testből a másikba „folyna át” az elektromos töltés. Én ezt egyesülésnek nevezem. Ágota Kristóf írja egyik könyvében, hogy a végén nem lehet tudni, hogy az a másik létezett-e vagy sem, önmaga vetítette ki, az egész csak az ő képzelete volt, vagy nem. Egy személy vagy két személy volt jelen? Vagy az a másik is én va­gyok? Egyébként gyakorlati inst­rukciókat adok a próbán. Érzelmi provokációkat? Sokszor elég, ha csak ott ülök, nézem őket és hagyom, aztán van egy pillanat, amikor azt mondom, hogy: „Stop! Itt fordulj át!” Ez fizi­kális lehetőség. Rá kell találni az útra a másik táncos testében. Ha felállók és kimegyek inni, azonnal megállnak. Kivárják, míg vissza­jövök. Egymásra ható erők vagyunk, olyan nagy az átjár­hatóság köztünk. Nem kell elmagyaráznunk, hogy mit miért teszünk. Ez nagyon nagy erő. Épp a minap mond­ta valaki, hogy bemegyek a színházba, még nem csináltam semmit, de a színház már életet kap tőlem. Én is érzem ezt mások­ban. Bemegy valahova, és nem mindegy, hova ül le, hogyan tartja a testét. Új darabja, az Instinct - Soha, vagy... egy költemény nyomán született, „egyszer biztosan, most menj el, és vissza ne, majd aztán gyere úgy, mintha nem is találkoztunk volna, mintha soha. vagy mintha nem mi. menj, mert az arcom nyers beton vagy kő. valami félbehagyott, még szinte karcol. - vissza se nézz, menj, mondom.” A pannonhalmi Varga Mátyás verse. Elolvastam és csak annyit mond­tam: „Ez fantasztikus!” Arról szók ugyanis, amit én szóban nem tudok megfogalmazni, de minden dara­bomban benne van. Varga Mátyás dedikálta is a versét. Azt mondta: „Neked írtam.” Fél élete most már vagy húsz éve Párizshoz köti, együttesével keresztül-kasul utazik a világ­ban, Budapesten kevés időt tölt. Ki hívta fel a figyelmét Varga Má­tyásra? Francia feleségem Párizsban ajándékba adta ezt a könyvet. Ő nem beszél magyarul, de sok min­denre kiteljed a figyelme. Építész- mérnök. Az Invalidusok Múzeuma belső felújításának az építésze volt, de dolgozott a Louvre-ban is. Varga Mátyás verseit francia fordításban fedezte fel. Lecsapott rá, elkezdte olvasni, majd elém tette. Én meg mentem tovább. Nem foglalkoz­tam vele. Odébb toltam, ahelyett, hogy legalább belelapoztam volna. Van ilyen. „Olvass, bele, érdekes személyiség” - mondta a felesé­gem. „Jó, majd elolvasom” - és megfeledkeztem róla. Aztán talál­koztam Mátyással, aki pannonhal­mi lelkész, az ottani iskola egyik ve­zetője. Interjút készített velem. Hívtam is rögtön a feleségemet, hogy megismerkedtem egy fan­tasztikus emberrel. Palikám, az ő könyvét ajándékoztam neked két éve, figyelmeztetett. Nem véletle­nül vagyok a feleségemmel. Mi fogta meg a versben? Hogy megtanít nem birtokolni. Arra, hogy nem kell olyan erősen kapaszkodni valakibe. Annak, akit talán a legjobban érzel, sze­retsz, a szellemisége ugyanis ott van veled. Vagy egy másik példa: néha elmegy melletted valaki, megérzel benne valamit, de nem szólsz utána, nem állítod meg. Ké­sőbb viszont gyötörni kezd, hogy miért nem tetted meg. Utazásaim során nem egyszer megtörtént már, hogy elment mellettem egy vonat, rám nézett valaki... két vo­nat, két ablak, két ember és meg­fogalmazódik az örök szerelem. A nagy találkozás legtöbbször ilyen. Erős pillanatokból születik. A negyven-ötvenéves kapcsolatokat is üyen momentumok éltetik. Egyetlen pillanat is elég ahhoz, ami miatt egy életen keresztül ké­pes vagyok valaki mellett lenni. Olyat is éreztem már, hogy rend­ben, ha meg kell halni, akkor leg­alább az ő közelében. Minden koreográfiájából azt érzem: igazából csak a titkaival tud szabad lenni. Annyi vagyok, amennyi. Nem akarok többnek iátszani. A titkai­mat pedig meg merem mutatni. Nem tudok másképpen funkcio­nálni. Hazudni képtelen vagyok. A feleségemmel is rögtön az első percben megmondtuk, mit gondo­lunk egymásról. Amikor közöltem vele, hogy el kell mennem, azt mondta, hogy: „Oké, mehetünk! Kiviszlek a repülőtérre.” És oda­adott a másiknak. Elkísért. Azt mondtam neki, most másra van szükségem. Egy másik emberre. Amikor felhívtam, hogy bocs’, té­vedtem, repülőjegyet küldött, hogy azonnal visszajöhessek, mert az enyém tíz nappal később­re szólt. Ehhez nagyon kell szeret­ni valakit. Engedte, hogy megél­jem, amit akarok. Csodálatos nő. Gyakran kérdezik tőlem, mi a leg­fontosabb dolog az életemben. A hűség. Abban minden benne van. A szeretet, a szerelem, minden. Az elhagyás is? Hát nem? Elhagytam, engem is elhagytak, volt, hogy azt hittem, meghalok. A hűség a tolerancia fölé emelkedik. Hű vagy önmagadhoz, egy érzéshez. Elfogadom a másikat olyannak, amilyen, az összes vá­gyával, érzelmeivel. A döntő pilla­natban természetesen a feleségem is azt mondta, hogy jobban örülne, ha maradnék, nem mennék el. De amikor látta, hogy nem tehet mást, jobb, ha elenged, nem állt az utam­ba. Volt olyan is, hogy azt mondta: „Menj, csak ne hagyjál el!” Nem kell gyűlölködni. Mindenki annyi, amennyi. Úgysem tud többet adni annál, mint amennyit adni akar. Mi lesz a következő darab? Leveszem a maszkokat, és újból megjelenek mint táncos. Lehet, hogy csak egy háromperces szóló­ban. Elindul a figura. Azt mondja: „Gyertek felém!”

Next

/
Thumbnails
Contents