Új Szó, 2008. január (61. évfolyam, 1-26. szám)

2008-01-22 / 18. szám, kedd

12 Tudomány ÚJ SZÓ 2008. JANUÁR 22. www.ujszo.com A Nobel-díjas Lev Davidovics Landau orosz tudós a legmodernebb matematikai apparátussal több kötetben dolgozta fel a fizika kétezer éves eredményeit Száz éve született a fizika „írástudatlan” zsenije A sztálini terror gépezete kis híján Lev Davidovics Landaut is bedarálta (Képarchívum) A tudománytörténet nagy szerencséjére a legtöbb tu­dósjó előadó és publicista is, gondolatait világosan, érdekesen tudja megfo­galmazni, emiatt oroszlán- részt vállalnak elméleteik elfogadtatásában. Viszont nem tartozik ebbe a kate­góriába a ma 100 éve szüle­tett Nobel-díjas orosz, Lev Davidovics Landau fizikus. OZOGÁNYERNŐ A világos fogalmazás, jó elő­adásmód egyaránt vonatkozik minden idők három legjelentő­sebbnek tartott fizikusára, az ókor zsenijére, szirakuzai Arkhimé­dészre, a klasszikus fizika megal­kotójára, Isaac Newtonra és a hu­szadik század páratlan zsenijére, Albert Einsteinre. Munkáikat - ha nem is mindig elméleti cikkeiket, hanem ismeretterjesztő könyvei­ket - már a kortársak is széles körben olvasták, tekintve, hogy nemcsak a vájt fülűeknek szánták mondandójukat. Az ő tökéletes el­lentétük Lev Davidovics Landau, aki soha nem tudta érthetően kö­zölni gondolatait, ennek ellenére minden idők legterjedelmesebb és legátfogóbb tudományos műnek, a tízkötetes Elméleti fizi­kának szerzőjeként tartjuk szá­mon, amely a mintegy tizenötezer gépelt oldalnyi terjedelmével minden bizonnyal a Guinness-féle Rekordok könyvében örökre biz­tosította számára az első helyet. Az elmondottak fényében aligha meglepő, hogy e grandiózus művet nem ő írta. A témát ismerő kortársak ehhez annyit tesznek hozzá, hogy nem is szerzőtársa fe­jében született. A Lev Davidovics Landau és Jevgenyij Lifsic által jegyzett hatalmas szellemi alko­tást a beavatottak már keletkezé­se idején úgy jellemezték: ezt a művet nem Landau írta és nem Lifsic találta ki. A fordított szerep- osztás mindkettejük javára vált: a huszadik századi elméleti fizika egyik egyetemes zsenijének fejé­ből kipattant gondolatokat a ke­vésbé mély elméleti tudással ren­delkező, briliáns publicista öntöt­te olyan formába, hogy a kettejük által jegyzett alkotást minden kul- túmyelvre lefordították. Nyugod­tan mondható, hogy a testes mű az elkövetkező évtizedekben is az elméleti fizikusok legfontosabb kútfője lesz Moszkvától Torontó­ig, Londontól New Yorkig, Syd- neytől Pekingig, vagyis minde­nütt, ahol e tudomány kétezer éves eredményeit a legmagasabb szinten kívánják megismerni a jö­vő tudósai. Ki volt valójában e nagyszerű elme, aki nemcsak közkinccsé tette a fizika eredmé­nyeit, hanem saját elméleti mun­kásságával oly mértékben járult hozzá a legfontosabb természet- tudomány eredményeihez, hogy maga is megkapta a Nobel-díjat? Bakuban, Azerbajdzsán főváro­sában látta meg a napvilágot 1908. január 22-én. Kivételes képességei már kora gyermekkorában meg- nyüvánultak, erről ő maga ekképp vallott: „Az integrálszámítást csak tizenhárom éves koromban sajátí­tottam el, de a deriválást azóta is­merem, amióta az eszemet tu­dom.“ Pontosításként érdemes megjegyezni, hogy mindkettő nap­jainkban is egyetemi tananyag. Tanulmányait szülővárosában vé­gezte, kezdetben a bakui műszaki főiskolát látogatta, majd átlépett a helyi egyetemre, ahol egyidejűleg két szakot: a matematika-fizikait és a vegyészetit is látogatta. 1924-ben átlépett a leningrádi egyetemre, ahol 1927-ben elméle­ti fizikusként végzett. Már ebben az időben feltűnést keltett eredeti gondolataival, amelyeket a szak­sajtóban publikált, ennek ered­ményeképpen másfél éves tanul­mányi ösztöndíjat nyert Dánia, Anglia és Svájc kutatóintézetei­ben. Az előbbi helyen a Nobel-díjas Niels Bohr munkatársa lett, aki olyan mély hatást gyakorolt rá, hogy egész életén keresztül egye­düli szellemi vezéreként tisztelte. Hazatérte után a Harkovi Fizikai- Műszaki Intézet munkatársa lett, amely hamarosan - nem kis mér­tékben az ő érdemeként - a szovjet elméleti fizikai kutatások legfon­tosabb központjává nőtte ki ma­gát. Itt találkozott az épp friss dip­lomás Jevgenyij Lifsiccel, aki elvá­laszthatatlan társa lett, annál is in­kább, mivel az ő kuszán megfo­galmazott, ám annál izgalmasabb felismeréseit könnyen emészthető formába öntötte. Nyűt titok volt, hogy még a Landau által egyedül jegyzett cik­keket, tanulmányokat, elméleti munkákat is Lifsic fésülte át. Ami­nek az ad különös jelentőséget, hogy ebben az időben vetődik fel Landauban egy egyetemes fizika­könyv megírásának az ötlete. Eh­hez tudni érdemes, hogy ebben az időben már teljesen új matemati­kai apparátussal dolgoztak a fizi­kusok, a mátrixok elfogadott ma­tematikai módszerré váltak, és épp Landau nevéhez fűződik a kvantummechanika sűrűségmát­rixának a meghatározása. A gran­diózus terv szerint több kötetben dolgozták volna fel a legmoder­nebb matematikai apparátussal a fizika kétezer éves eredményeit. A múlt század harmincas éveinek közepén indult sorozat végül is 10 részesre sikerült, amelynek szel­lemi vezére és irányítója Lev Lan­dau volt. Természetesen több munkatársa is részt vett e nagyszerű mű megírásában - amelyhez a tudománytörténetben csupán Newton legendás Princi- piája hasonlítható -, viszont „név­telenek“ is akadnak közöttük. A Statisztikus fizika rész szerzője­ként Pitajevszkij és Lifsic szerepel, holott az eredeti változatot Mat- vej Petrovics Bronstejn írta, akit a kézirat leadása után letartóztat­tak, majd hamarosan, 1938 nya­rán koholt vádak alapján kivégez­tek. Sajnálatos módon nemcsak a hazai, hanem a külföldi kiadások­ból is kifelejtették a nevét, ez a méltatlanság napjainkig kísérti e nagyszerű fizikust. A meglehetősen szabadgon­dolkodó Landau is gyorsan konf­liktusokba keveredett, ez először csak munkahelyi csetepatékban nyilvánult meg, hamarosan azonban az élete is veszélybe ke­rült. 1937-ben az egyetem rekto­rával akasztotta össze a tengelyt, ezért jó barátjához, Pjotr Kapicá- hoz fordult segítségért, aki állást ajánlott fel neki az épp megalakí­tott moszkvai fizikai kutatóinté­zetben, ahol Landau az elméleti fizika főosztályának vezetője lett. Az eredetileg radikálisan burzso­áziaellenes tudós a terror egyre nyilvánvalóbb térhódításának hatására szembefordul korábbi nézeteivel, egyre hangosabban szólal fel a sztálini fasizmus el­len, 1938-ban még egy röpirat megfogalmazásában is részt vesz. Letartóztatják, és minden bi­zonnyal csak Pjotr Kapica párat­lanul bátor kiállásának köszön­heti, hogy életben marad: már a letartóztatás napján levelet ír Sztálinnak, egyidejűleg megszer­vezi a külföldi szolidaritási moz­galmat is, amelynek élére maga Niels Bohr áll. Az elsöprő tiltako­zási hullám hatására - amelyben Nobel-díjas tudósok tucatszám nyilvánítják ki Landauval való szolidaritásukat - enyhítenek a tudós börtönviszonyain, majd amikor Kapica egy év múltán kemény hangú levelet ír a szovjet külügyminiszternek, Molotov- nak, jobbnak látja a hatalom Landaut szabadon bocsátani. Persze tipikusan szovjet feltéte­lekkel: Kapica személyesen felel a volt fogolyért, ami egyben azt is jelenti, hogy a legkisebb politikai megnyilvánulás esetén ő maga is a Gulagra kerül. Az elszenvedett atrocitások hatására Landau a továbbiakban csupán elméleti kutatásoknak szenteli életét. A tudomány nagy szerencséjére. Ugyanis jelentős mértékben járul hozzá a szuprafolyékonyság ma­gyarázatához, a szupravezetés elméletéhez (szerzőtársa a Ginzburg-Landau szupravezetési elméletnek), a plazmafizikához (Landau-féle csillapítás), az elektrodinamika kvantumelméle­téhez (Landau-pólus) és a neut­rínók kétfázisú elméletének ki­dolgozásához. Pjotr Kapica amellett, hogy Landau életét megmentette, sze­mélyes szabadságát kockáztatta miatta és közvetlen munkatársául fogadta, beavatta őt a szuperfo­lyékonyság rejtelmeibe is. A folyé­kony hidrogén különleges mecha­nikai tulajdonságait Kapica fedez­te fel, amikor megállapította, hogy bizonyos hőmérsékleten egyes fo­lyadékokban megszűnik a súrló­dás. Ezen a téren végzett munkás­ságáért 1978-ban fizikai Nobel-díj- jal tüntették ki. De tanítványát, Lev Davidovics Landaut a jelenség elméleti magyarázatáért tizenhat évvel korábban, 1962-ben részesí­tették ugyanebben az elismerés­ben. Csakhogy ez az év hajszál hí­ján végzetessé vált számára: sú­lyos autóbalesetet szenvedett, amelyből haláláig nem gyógyult fel. Hogy egyáltalán túlélte, az a vi­lág tudósai részéről megnyilvánu­ló szolidaritásnak köszönhető, akik anyagilag segítették rehabili­tációját. Talán mondani sem kell, hogy az önfeláldozó atyai jó barát, Pjotr Kapica állt ezúttal is az életé­ért küzdő tudós mellett. Balesetének következményeit soha sem heverte ki. Ennek hatá­sára, valamint a megfeszített munka következtében és a bör­tönbeli szenvedések következ­ményeként 60 éves korában, 1968. április 1-jén elhunyt. Kivé­teles tehetségéről nemcsak No- bel-díja és a fizika több területén végzett alapvető jelentőségű munkássága tanúskodik, hanem az a páratlan tízrészes munka is, amelyet a szó szoros értelmében nem ő írt, de nélküle soha sem lá­tott volna napvilágot, amelynek híján modem elméleti képzésről aligha beszélhetnénk szerte a vi­lág négy sarkán. Magyar kutatás szerint a számítógépek annyira értik a kutyák nyelvét, mint mi Pásztorkutyák ugatásán tesztelték a mesterséges intelligenciát A tűzhányó kétezer évvel ezelőtt tört ki, sziklás törmelékrobbanást okozva Ősi vulkánkitörés nyomaira leltek az Antarktisz jégtakarója alatt ÚJ SZÓ-ÖSSZEFOGLALÓ Egy magyar kutatás szerint a mesterséges intelligenciával ellá­tott számítógépek legalább annyi­ra értik a kutyák nyelvét, mint az emberek. A kutatók 14 magyar pásztorkutyától származó több mint 6 ezer ugatáson tesztelték a mesterséges intelligenciát lehető­vé tevő szoftvert. A kutatás során hatféle ugatást különböztettek meg és rögzítettek. Jelző ugatás: ezt olyankor vették fel, amikor a kutató akkor érkezett a kutyatulajdonos házához, amikor a gazdi éppen nem volt otthon. Harci ugatás: ezeket kutyaisko­lákban rögzítették, amikor az 9k- tató arra késztette a kutyát, hogy harapjon a kezén lévő kesztyűbe, és ugasson agresszíven. Sétára hívó ugatás: ezek akkor kerültek szalagra, amikor a kutya gazdája úgy tett, mintha sétára vinné négylábú kedvencét. Labdázós ugatás: ennek felvé­telére akkor került sor, amikor a gazda labdát tartott a kezében ku­tyája szemei előtt. Játékos ugatás: ez akkor hang­zott el, amikor a gazdi kötélhúzást játszott kutyusával. Panaszos ugatás: ezek akkor hangzottak el, amikor a kutyatu­lajdonos egy fához kötözte az ebet, és látótávolságon kívül ke­rült. A program az esetek nagyjából felében arra is választ tudott adni, hogy melyik ugatás melyik kutyá­tól származik. Kutatók korábban Az ebek azért ideálisak a kutatás elvégzésére, mert már évezredek óta élnek együtt az emberekkel. arra a következtetésre jutottak, hogy az emberi fül nem tud meg­bízhatóan különbséget tenni az egyes kutyák ugatása között. Mi­után kielemezték az ugatások di­gitális változatát, a számítógép 43 százalékos arány mellett találta el az ugatás fajtáját, nagyjából olyan mértékben, mint az átlagosan tíz­ből négyszer beletrafáló emberek - mondta Molnár Csaba, az Eöt­vös Loránd Tudományegyetem etológusa. A szoftver különösen a sétával és labdázással kapcsolatos ugatás terén teljesített jól: ezeket az embereknél is jobban felismer­te. Ajátékos és a panaszos ugatás felismerése kapcsán viszont már megmutatkozott az emberi érzé­kelés előnye a számítógéppel szemben. Molnár szerint a dolog egész biztosan más állati hangokkal is jól működne. A kutató mégis úgy véli, az ebek azért ideálisak a ku­tatás elvégzésére, mert már évez­redek óta élnek együtt az embe­rekkel. Ha csak két állat közötti kommunikációra kéne figyelni, akkor sokkal nehezebb lenne a je­lentés megértése - tette hozzá. Az elkövetkezőkben a kutatók kü­lönböző kutyafajták ugatásait fog­ják egymással összevetni. Mivel a különböző fajtákat más és más céűal tenyésztették, így elképzel­hető, hogy ez az ugatásukban is tükröződik. (PB, ú) ÚJ SZÓ-ÖSSZEFOGLALÓ Állításuk szerint az első bizo­nyítékát találták meg kutatók egy vulkánkitörésnek az antarktiszi jégtakaró alatt. Úgy hiszik, a tűzhányó mintegy kétezer évvel ezelőtt tört ki, valószínűleg áttör­te a jégtakarót, gőz- és sziklás törmelékrobbanást hozva létre. A Brit Antarktiszi Felmérés kutatói szerint, az eredmények segíthet­nek megismerni egy olyan jégtö­meget, mely valószínűleg kulcs- fontosságú szerepet játszik a klí­maváltozásban. A kutatók a kitörés nyomaira a terület 2004-2005-ös, légi felmé­rése során begyűjtött radaradatok elemzésével találtak rá. Az adatok egy réteg vulkáni hamut mutat­tak, mely igen reflektív a radar számára és amely a jég felszínére rakódott le, s azután temette el a több évnyi hó a mai Hudson Mountains területén. A régió kö­zepén, a jég alatt, a szikla hegy alakjában emelkedik mintegy 1 kilométer magasra. A rajta lévő jég vastagsága azt sugallja, hogy a kitörés 2200 évvel ezelőtt követ­kezett be. „A jég alatti vulkánkitö­rés felfedezése az antarktiszi jég­takaró alatt már magában egye­dülálló - mondja Hugh Corr veze­tő kutató. - Úgy hisszük, ez volt a legnagyobb kitörés az Antarkti­Műholdas bizonyítékok­kal kombinálva kiderült, hogy a nyugat-antarktiszi jégtakaró intenzíven ve­szít tömegéből. szón az elmúlt 10 ezer évben. Te­kintélyes lyukat ütött a jégtakaró­ba, és legalább 12 kilométer ma­gasra emelkedő, hamu- és gáz­csóvát hozott létre“. A kitörés korából származó egyéb bizonyítékokat jégmagok­ból nyerték ki, melyeket a fehér kontinens számos részéből gyűjtöttek be. Számos minta egy olyan vékony jégréteget mutat, mintegy 2200 évvel ezelőttről, mely szokatlanul jól vezeti az ára­mot. A csapat szerint ezért a vul­kán lehetett felelős, amikor sava­kat és egyéb vezető vegyületeket köpött a levegőbe, melyek aztán a talajra hullottak, és beépültek a jégbe. A Hudson Mountains a Pine Island gleccser közelében fekszik, mely egyike azon nyugat-antarkti­szi gleccsereknek, melyek folyása az utóbbi években felgyorsult. Műholdas bizonyítékokkal kombinálva kiderült, hogy a nyu­gat-antarktiszi jégtakaró veszít tömegéből, mely miatt néhány sarkkutató úgy hiszi, a melegebb óceáni víz gyorsítja fel ajég folyá­sát a tengerbe. Hosszabb távon ez hozzájárulhat a tengerszintek emelkedéséhez. Ám azok a vulká­nok, melyek jelenleg nem szembetűnően aktívak, ugyan­csak generálhatnak hőt ajég adatt. A kutatók szerint a megfigyelt tűzhányó valószínűleg ezt teszi. David Vaughan kutató szerint ez egészen a Pine Island gleccserig húzódhat és vékonyíthatja azt. A nyugat-antarktiszi gleccserek szé­lesebb körű vékonyodását azon­ban nem magyarázza meg. (m)

Next

/
Thumbnails
Contents