Új Szó, 2008. január (61. évfolyam, 1-26. szám)

2008-01-19 / 16. szám, szombat

14 Szalon ÚJ SZÓ 2008. JANUAR 19. www.ujszo.com „tigris, csóvafény Éjszakának erdején, Mily kéz adta teneked Szörnyű és szép termeted?' (R€UTERS/Rupak de Hovduri) SZALONkép Sárga láng ZALÁN TIBOR Pál kora gyermekkora óta szokat­lanul erős vonzódást érzett a tigri­sekhez. Akkoriban a tévé még rit­kán sugárzott természetfilmeket, azokat is fekete-fehérben követte el, s ha már állat, leginkább majom, elefánt vagy oroszlán volt látható ezeken a sercegő filmecskéken. Ál­latkertbe talán egyszer vitték el szü­lei, egy bizonytalan gyermeknapon. Nemigen törődtek vele, talán mert korán elváltak, anyja a munka és nevelés kettős szorításában nem kí­vánta őt még állatkertbe is hurco- lászni, apja pedig a vasárnapi látha­tásokkor inkább a délelőtti matinét részesítette előnyben a moziban, utána pedig rendszeresen a kocs­mában kötöttek ki, ahol az apa sört ivott, neki pedig mindig valamilyen rettenetesen rágós, állott és öreg pogácsát vett, és valahányszor a lel­kére kötötte, az anyjának otthon azt kell majd mondania, hogy cukrász­dában voltak, ő süteményt evett, az apja pedig bambit ivott. (A svindlire csak később derült fény, amikor az anyja pogácsáját ebédnél egyszer kapásból lesüteményezte, s a ma­gyarázkodás után már nem volt visszaút, meg kellett mutatnia a cukrászdát is, ahol az apja a bambit itta. Totál bukta - ami nem süte­mény, hanem kalács. Innentől kezdve az apja kezdett elmaradoz­ni, a végén egészen egyszerűen el­maradt, kimaradt az életükből, ma- tinéstól, söröstől, pogácsástól.) Pál, miután megtanult olvasni, éjjel-nappal a vadászkalandos könyveket bújta, és alig várta, hogy tigrishez érkezzen el bennük. Már maga a szó is izgalomba hozta, íz­lelgette előbb a tudatában, majd a szájába rakta át, t-i-g-r-i-s. Jólesett látni az írásképet, kimondani a han­gokat, látni a képen a hatalmas csí­kos állatot. Később, a kor moderni­zálódásával jöttek a színes albu­mok, természetfilmek, kazetták, cd-k majd dvd-k a tigrisekről, és Pál megvette mindet, külön faltól falig polcon tartotta a tigriseit. Egyre gyakrabban esett meg vele, hogy ál­mában tigrisre vadászott, később pedig a tigrisekkel kószált az indiai meg szibériai erdőkben - tigrisként. Egy alkalommal beosontak társai­val a falu szélső házába, ahol né­hány ember aludt, köztük gyere­kek, és megtámadták az alvókat. Neki egy ötéves forma kislány ju­tott, könnyedén harapta át a nyak- csigolyáját, és a fogai között rázva a testet, akár kis fehér rongyot, hö­rögve és diadalmasan csörtetett vissza vele a rengetegbe. Pál egy idő után azon vette észre magát, hogy nap mint nap az állat­kert tigrisketrece előtt áll, és farkas­szemet néz a hatalmas szibériai tig­rishímmel. Az állat ijesztő macska­szemei rezzenéstelenül meredtek rá, a férfi nem tudta eldönteni, gyű­lölet vagy barátság sugárzik-e a me­rev tekintetből feléje. Végigállta a napot, ha a tigris arrébb ment, ar­rébb ment ő is, ha elaludt, elaludt ő is a korláthoz támasztva a fejét, hogy a legapróbb tigrisneszre felri­adjon, és folytassa az állattal a szemkontaktust és a járkálást. Az állatkertiek lassan megszok­ták a különös alakot, előre köszön­tek neki, ő megemelte nyúlszőr ka­lapját, és tovább nézte a pompás ál­latot. Érezte, közeleg már az idő, az ő ideje. El kell jönnie, suttogta ma­gában, naponta többször is, el kell jönnie. Nem siettette az időt, várt, várta, hogy a természet szava meg­szólaljon benne. Reggel pontban nyitáskor érkezett, és este, zárás­kor, az utolsók között távozott. Az úton, mely a tigrisketrechez veze­tett, nem nézett se jobbra, se balra, nem érdekelték sem a kafferbivaly- ok, sem a medvék, sem a majmok, ment, maga előtt bámulva a kavi­csos ösvényt, és csak a tigrisketrec előtt emelte fel ismét a tekintetét. A tigris pedig, mintha már várta vol­na, ott állt a rácsnál, és nézte, csak nézte a nyúlszőr kalapos embert. Tigris! éjszakánk Erdejében sár­ga láng, Mely örök kéz szabta rád Rettentő szimmetriád, köszöntötte Blake versével az állatot Pál, han­gosan, sőt, olykor harsányan, hogy az arra haladók megdermed­tek a hallátán. Az állat azonban, mintha értené, elmosolyodni lát­szott ezen. Pál jól számított, és pontosan megérezte az idő elérkezését. Jó előre kitervelte, hová rejtőzik el a sziklák között majd azon a napon, hol nem veszi észre senki, és az álla­tok sem molesztálhatják - a sziklák egyik oldalán ugyanis az oroszlá­nok laktak, a másikon pedig a med­veketrecek ásítottak feléje. Már ko­ra délután behúzódott rejtekébe. A gondozók fél méterre tőle járkáltak, etették az állatokat, beszélgettek, belemarkolásztak a fiatal gyakor­noklányok kemény fenekébe vagy friss mellébe, Pál látott mindent, de őt nem látta meg senki. Végre éjsö­tét borult az állatkertre, éjszaka és csönd. Innen-onnan még mocorgás hallatszott, néha egy-egy méltat­lankodó majomnyifogás, de összes­ségében elnyugodott a mesterséges kis vadon. Az éjjeliőrök még két- szer-háromszor végigballagtak a ki­jelölt utakon, aztán behúzódtak a melegedőjükbe kártyázni. Ekkor jött el az ő ideje. Kipréselte magát a sziklarésből, ahol addig megbújt, elgémberedett lábait megtomáztatta, lábujjhegyen a tig­ris ketrecéhez ment, átmászott az első kerítésen, aztán a másodikon, és már bent is volt az állat kifutójá­ban. A tigrist nem látta sehol. Nyü- ván alszik, gondolta, és óvatosan a barlangjához lopakodott. A hold megvilágította a barlang bejáratát, benézett, a nagy üreg üresen ásított vissza rá. Hirtelen megérezte az ál­lat erős szagát. A tigris a háta mögé került. Hogy hogyan, arról fogalma sem volt. Lassan, óvatosan megfor­dult, ott álltak szemközt egymással, a nyúlszőr kalapos ember és a ha­talmas szibériai tigris. Egyikük sem mozdult. Pál nézte az állatot, ki­mondhatatlan szeretettel és biza­lommal, majd egy lépést tett feléje. A tigris felhúzta az ínyét, láthatóvá váltak hatalmas szemfogai. Pál nem ijedt meg. Még egy lépést tett feléje. Az állat támadóállásba helyezke­dett, szemében sárga láng villant. Pál újabb lépést tett feléje, aztán még egyet, majd még egyet. A tig­risnek, ba támadni akar, számításai szerint most kell támadnia. De az csak állt, meglepődve, tanácstala­nul. Pál egészen közel lépett hozzá, megveregette a pofáját, a tigris hagyta. A férfi letérdelt eléje, arcát a fenevad pofájához nyomta, és so­káig így maradtak. A tigris tűrte. Birkózzunk, kacagott fel Pál, és megpróbálta feldönteni az állatot. A tigris hagyta, birkózni kezdtek, Pál hangosan kacagott, a nagy macska fel-felmorrant, hol ő volt fölül, hol az ember, de olyan vigyáz­va bánt vele, mintha a kölykével ját­szana. Amikor elfáradtak, lefeküdtek a kifutó közepén, a tigris oldalt for­dult, Pál háttal a hasához fészkelő­dön, az állat pedig a mellső lábával átkarolta őt. A gondozó, aki hajnalban a tigris­ketrechez ért, ijedtében elejtette a villát, amikor megpillantotta a tigris ölelésében békésen hortyogó nyúl­szőr kalapos embert. Hanyatt-hom­lok rohant be az ügyeleteshez, aki hívatta az igazgatót, aki, miután meggyőződött arról, hogy a gondo­zó nem hazudik, azonnal hívta a rendőröket és a tűzoltókat, majd ki­adta a rendeletet, amíg a probléma megoldásra nem kerül, addig az ál­latkertet csukva kell tartani a nagy- közönség előtt. Ember, köszörülte meg a torkát egy idő után az igazgató, maga ott a ketrecben, valaki, ne ijedjen meg, nem tudom, hogy került a tigris mellé, talán részegen bemászott hozzá az éjjel, de most már ébred­jen fel, a világért se tegyen fölösle­ges vagy hirtelen mozdulatokat, a tűzoltók fentről leeresztenek magá­nak egy létrát, azon ki tud menekül­ni szorongatott helyzetéből. Pál ál­mosan kinyitotta a szemét, és meg­lepődve látta a sok rendőrt, tűzol­tót, gondozót és hivatalnokot a rács túlsó felén. Hagyjanak aludni, mondta, tűnjenek innen a fenébe - és tovább aludt. A tűzoltók azon ta­nakodtak, be kellene menni érte, de senki sem jelentkezett a feladatra. A rendőrök felajánlották, hogy lelövik a tigrist, az igazgató azonban mér­gesen csak annyit mondott, hogy legfeljebb azt a marhát lőhetik le, aki bemászott a ketrecbe. Mit tehet­tek, vártak. Nagy sokára felébredtek a ketrec lakói. Pál megráncigálta a tigris szakállát, az pedig hatalmas nyel­vével körbenyalta a férfi képét, mintegy a mosakodást megejtve számára aznap reggelre. A várako­zók felhördültek. Pál a rettegett ál­lat tarkóján nyugtatva a kezét csak annyit mondott szelíden a kint lé­vőknek, hagyjanak minket békén, ezentúl itt fogok lakni. Akinek nem tetszik, az jöjjön be, és intézzük el, mint férfi a férfival. Senkinek sem tetszett, de senki sem tolakodott befelé a tigrisketrecbe. Ember, ne játsszék a fenevaddal, bármelyik pillanatban felfalhatja. Nem fog, mondta nyugodtan Pál, azért nem árt, ha adnak neki enni végre. Na meg nekem is. Netán hozassak egy szendvicset valamelyik gyorsétte­remből, sziszegte felé az igazgató. Nem, köszönöm, azt fogom enni, amit a barátom. Nesze, vazze, ak­kor zabálj, bődült el gondozó, és hatalmas húscafatokat dobált át a kerítés fölött a kifutóba. A tigris feltápászkodott, és enni kezdet. Pál is fölragadott egy darab nyers húst, s amennyire fogai megen­gedték, tépni kezdte. Érezte, ahogy a meleg vér végigfolyik az állán, belecsorog az ingébe, tépte- szaggatta a nyers húst, egyre va- dabbul és egyre jobban felizgulva a zabálás barbárságától. Őrült, hallatszott, elmebeteg, vadember, egy állat, pszichopata. Nem hallot­tak még a lengyel farkasemberről, kérdezte tőlük utálkozva Pál, az emberről, akit befogadtak a farka­sok maguk közé? Én is megtanu­lok hamarosan négykézláb járni, bömbölni és morogni, hörrenni és hörögni. Ha szerencséje lesz, még a csíkjai is kinőnek, tépte a haját az igazgató. A tigris, amikor jóllakott, megkezdte napi sétáját körbe-kör- be a ketrecben. Pál ugyanezt tette, nyúlszőr sapkájában peckesen bal­lagott a nagyvad nyomában. Kint a tanácstalanság a tetőfokára há­gott. Az újságírókat és a tévéseket már rendőrkordonnal sem lehetett föltártam, valahonnan fülest kap­tak, és az állatkert kerítésének minden lehetséges pontján meg­próbáltak behatolni, hogy eljussa­nak a tigrisketrechez. A helyzet azonban váradanul magától megoldódott. A szomszéd ketrecben ugyanis megjelent az el­különített nőstény tigris, és a rács­hoz nyomva a fejét, érdeklődéssel szemlélte párja mellett a különös kalapos állatot. Pál a két kifutót el­választó vasakhoz ment, hogy üd­vözölje a tetszetős nőstényt. Letér­delt hozzá, és morogni kezdett felé­je. Tigris! éjszakánk Erdejében sárga láng Mely örök kéz szabta rád Ret­tentőszimmetriád... Alighanem ez­zel hibát követett el, mert ebben a pillanatban iszonyatos ütést érzett a tarkóján. Mielőtt elveszítette volna az eszméletét, boldogan arra gon­dolt, hogy ők ketten most megküz­dőitek a takaros nőstényért, és - mert óvatlan volt - ő maradt alul. Majd legközelebb, gondolta, és érezte, már száll, száll az őserdő fö­lött, India mocsarai fölött, Szibéria rettenetes erdői fölött száll, és biz­tos volt benne, hogy a repülés vé­gén megérkezik az övéi közé, akik majd szeretettel fogadják, és ha a sebe begyógyul, együtt indulnak vadászatra, vagy párt keresni ma­guknak. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
Thumbnails
Contents