Új Szó, 2008. január (61. évfolyam, 1-26. szám)

2008-01-11 / 9. szám, péntek

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JANUÁR 11. Kultúra 9 Dušan Hanák örökzöldje, az Egy régi világ képei című dokumentumfilm megérte a felújított bemutatót A dobozba zárt szellem új élete Dušan Hanák szlovák ren­dező az elmúlt rendszer­ben „dobozolt” alkotó volt: két örökzöldjét hosszú idő­re elzárták a közönség elől, s amikor azok szabad utat kaptak, akkor is csendben, különösebb csinnadratta nélkül kerültek vászonra. TALLÓSl BÉLA Az Egy régi világ képei című fe­kete-fehér dokumentum-, vala­mint a Szeretlek, szeress! című nagyjátékfilmről van szó. Hanák 1972-ben forgatta egész estés do­kumentumfilmjét, az Egy régi világ képeit. Ugyanabban az évben, jú­niusra tervezték a bemutatót, s ez­zel együtt a forgalmazás megkez­dését is. Két napot szenteltek a film felfuttatását szolgáló előbemuta- tónak, ám ezzel le is pörgött a pro­dukció: két nap után levették a műsorról. A tiltólistára kerül opust 1988-ban „szabadították fel”, és 1989 júliusában kezdték meg for­galmazását. Bár nálunk egyebek közt 2002-ben a Pozsonyi Nemzet­közi Filmfesztivál is műsorra tűzte, felújított ünnepi bemutatóját teg­nap tartották meg Csehországban, Prágában. A projekt 100 - 2008 című filmes szemle csehországi ré­szét nyitották meg a Hanák- opusszal. Szlovákiai felújított be­mutatóját szeptember 11-én tart- jákmajd, a Projekt 100-2008 szlo­vákiai programjába besorolva. A bemutatókat követően az Egy régi világ képeit a csehországi és a hazai mozikban a filmes szemle teljes ide­je alatt láthatják majd a nézők az El­jött hozzánk Old Shatterhand című rövidfilmmel felvezetve. Az Egy régi vüág képei azért til­tották be annak idején, mert egy régi világból mutat be olyan embe­reket, akik a kommunizmusból ki­menekülve, saját világukban, a pe­riférián élnek. Ez a periféria azon­ban nem a lezüllött végeket jelenti, hanem olyan példaértékű „magán­szigeteket”, ahonnan a régi erköl­csöt nem űzte ki az új ideológia. Mozgóképével Hanák szívszoron­gató tiszta emberi portrékat fűzött egymás után, olyan emberek képét rajzolta meg kamerával, akik a ki­tartás, a meg nem alkuvás, a gerin­cesség, a tiszta morált mentették tovább egy régi világból. Dušan Hanák életművét a rendszerváltás után fedezték fel és értékel­ték kvalitásaihoz méltón. Klasszikusai nemcsak DVD-n kerültek újra­kiadásra, három forgatókönyve kötetben is megjelent. (ČTK-felvétel) SZÍNIAPSZÉLRE Égy lócsiszár megkoszorúzása LAKATOS KRISZTINA Megnézni a Lócsiszárt 2007/2008 táján körülbelül olyan élmény, mint elmenni egy jó kis nemzeti érzelmű koszorú­zásra, esetleg a tisztes korban el­hunyt harmadik szomszédunk temetésére. Leginkább kollektív kegyeleti gesztus. Bárki gondolhatja, hogy ott a helye, innentől azonban kétfelé válik a populáció. Az egyik felé­nek maga a részvétel, az ünnepé­lyes főhajtás ténye, a tartalmas, veretes szöveg jelenti a kielégü­lést. Az elvárása jól körülírható. Legyen rend, minden úgy men­jen, kiszámíthatóan, ahogy kell. Mindenki szépen mondja el, te­gye le a magáét a saját helyén és idején. És ha feltűnik egy-egy jó nevű vendég, produkciójával megörvendeztetendő a tisztelt gyülekezetét (körülményektől függően: ismert politikus, az el­hunyt távolban szerencsét csinált legkisebb gyermeke, avagy Po­gány Judit Jászai-díjas érdemes művész), az maga a nagy ese­mény. Ez a réteg nem helyeselné, ha Luther Márton lefinganá az ál­Holocsy Katalin és Fabó Tibor lamtanácsot, avagy a fekete pari­pák hímtagját emlegetnék a ko­máromi színpadon - egyebek kö­zött ezért Sütő András, és nem Tasnádi István Kolhaas-darabja megy a Jókai Színházban az ün­nepi, 55. évadban. Az úri közönség másik felének bonyolultabb a lelke: látszatra ugyanolyanok, mint az előbbiek, de amikor koszorúzásra, teme­tésre, színházba... mennek, a lel­kűk mélyén abban bíznak, hogy - történik valami. Ha nem is nagy valami, egy nagy történet lehető­sége, de legalább egy apró pilla­nat leesik, ami a személyes meg­szólítás érzetét kelti. Nos hát ők azok, akik vagy találnak egy-egy megragadni való szálat Lukáts Andor Lócsiszárjában, vagy nem. Olvasom a rendező monológ­ját a Kulisszák vonatkozó számá­ban - igazán találó kérdéseket vet fel. Hogy nehezen kezelhető szöveg, amely a maga idején másképpen hangzott. Bizony, bi­zony, egy év mint száz: néhány éve még köztünk is járt-kelt Kol- haas Mihályként egy pedagógus, aki a testére szabott igazságot ke­reste, és helyette a közösségi nyugalom megóvására hivatott rendet találta. De végül is - em­lékszik még valaki a nevére? Ma már nehezen érnek el hozzánk a 16. század első felének német­földi társadalmi-teológiai harcait háttérként használó tételek jog­ról, törvényről, igazságról. Ke­gyelem pedig nincs: a komáromi előadásban a Sütő-dráma min­den mondata elhangzik, pontos­vesszőstül. (Azt csak a kifejezett rosszindulat téteti hozzá, azt is zárójelben, hogy szövegcentri­kus daraboknál rendre megmu­tatkoznak a beszédtechnikai hiá­nyosságok, esetenként riasztó mértékben...) Önmagában ha nem is túl eredeti, de érdekes, valami felé tartó elképzelés lehetne az is, hogy a szereplők a teátrális gesz­tusok helyett saját személyes ta­pasztalataikból, az életből táp­lálkozva teremtsék meg a figu­rát. Fabó Tibornak (Kolhaas Mi­hály) és Holocsy Katalinnak (Lisbeth) kettőseikben sikerül előhívniuk a személyesség él­ményét; Pogány Judit (Mária) egy apró mozzanatból, a vásár­fia átvételéből képes apró öröm­(Dömötör Ede felvétele) játékot teremteni; Mokos Attila már játékon kívül, egy fotelben ülve magára irányítja a figyel­met, és megteremti Müller Fe­renc figurájának teljes emelkedő ívét. Az alakok nem is egyszerű körülmények között születnek meg, hiszen a színpad mindvé­gig teljesen nyitott, átlátható térként működik. A cselekmény a színpad közepén álló pódiu­mon sűrűsödik össze, eközben azonban a szereplők mind­annyian folyamatosan jelen vannak a háttérben, s néhány lé­pés alatt bújnak Lisbeth vagy Mária, Nagelschmidt vagy Herse bőrébe. A központi játéktéren kívül zajló hétköznapi cselekvé­seik Kolhaas Mihály kálváriáját közönyös keretbe foglalják, ez­zel együtt viszont nehezen ér­telmezhető a háttéralakok szitu­ációja. Civil nézők, akiket rendre kell utasítani, ha túl hangosan vigadoznak, miközben „oda­benn” tragédia történik? Színé­szek, akik a jelenésre készülnek, akár görkorcsolyán érkezve a nagy pillanat előtt? A darab sze­replői, akik valamiféle szimultán játékteret létesítenek a lócsiszár személyes története körül, hogy a megfelelő időben belépjenek a sorsába, és mondjuk szürreáli­sán elrajzolt Tronkai Vencelként és kompániájaként becstelenít- senek meg egy harisnyakötős apácát? Csak mozzanatokból próbálhatunk meg tájékozódni, amelyek nem szőnek következe­tesen hálót az Egy lócsiszár vi- rágvasámapja köré. Azért Kol­haas Mihály falovacskával, vas­villával és dárdával szegélyezett életpályája csak eljut a végső ál­lomásig, a hazafelé vezető leg­rövidebb útig, az akasztófa alá. Ergo: minden rendben. (Sütő András: Egy lócsiszár virágvasámapja. Rendező: Lu­káts Andor m.v. Díszlet: Nagy Viktória m.v. Jelmez: Gadus Erika m.v. Főbb szerepekben: Fabó Tibor, Holocsy Katalin, öllé Erik m.v., Pogány Judit m.v., Hajdú László Szabolcs, Mokos Attila, Boráros Imre, Olasz István és mások. A Komá­romi Jókai Színház előadása) PENGE Posztumusz május? Egyes költők életműve úgy építkezik, akár a korall: bár­mely része kiemelhető és bár­mely része hűen reprezentálja a nagy egészet, az életművet. Másoknál kulcsfontosságú a válogatás, a meghatározó szö­vegek szigorú szelekciója, egyébként ellankad az olvasói figyelem, és torzul az ítészi ér­tékítélet. Veres János költésze­te is ebbe az utolsó csoportba sorolandó. A Madách-Posonium posz­tumusz adta ki a költő 1947 és 1951 között írt verseit. A Ju­hász Gyula korai impresszio­nizmusát és Ady váteszi alap­hangnemét ötvöző szövegek közt, sajnos, meglehetősen ke­vés az igazán jól sikerült vers, Veres szövegei inkább kordo­kumentumként funkcionálnak, s legfeljebb olyan mélyebb eszmefuttatásokra adnak okot és alkalmat, mint amilyet a hátsó borítón olvashatunk: „az induló Veres Jánost a későbbi Ve­ressel összevetve láthatjuk, ho­gyan torzította el a későbbi kommunista-sematista iroda­lompolitika a tiszta és tehetséges fiatal költőt.” Aszövegek mély­sége szövegen kívül van, s ez nem éppen a legszerencsésebb irodalmi helyzet. Amúgy való­ban tiszta és tehetséges költé­szetről van itt szó, melynek szebb pillanataiban a versben cizellált „Debussy-dallam riog”, vagy épphogy a népi-mitikus őserő tör fel kérlelhetetlenül és lefegyverző őszinteséggel. A tisztaság azonban olykor bán­tóan naivvá válik vagy szen- tenciózussá lesz, illetve pózzá silányul, és eljátssza a költe­mény maradék hitelét, pl.: „Rakott asztalok felé kiáltom: / miért nem terem jóság e tájon ?”, vagy a Vak koldús c. versben levont tanulság: „Boldogember, be jó neked! / Barlang-odúból nem nézhetsz szét: / nem kell látnod a világ szennyét!” A Be­tegség c. versben a pátosz már egyenesen triviális ügyetlen­Csehy Zoltán kritikai rovata séggé változik: „Sokszor kér­dem: minek élek, /ha csak tétlen heverészek?” Efféle kevéssé si­keres megoldásokat hosszan idézhetnénk. Veres azonban képes egé­szen meglepően szép áttételes­séggel kifejezni közössége, a szlovákiai magyarság iszonyú létszorongatottságát, pl. a Fe­kete május című költemény­ben: „s most ismét úgy várjuk a szerencsénket, / mint becsapott lányok a levélhordót”, vagy a Különös zene című versben: „Nyelvünket valami megkötötte, /mozgó madárijesztők vagyunk. / S azok is maradunk mind­örökre. ” A kötet legsikerültebb versei az epigramma tömörsé­gét idéző Ids miniatűrök, me­lyek vagy egy-egy érzékeny kép köré szerveződnek, vagy épp­hogy több, látszatra távoli dol­got rántanak elegáns egységbe. A fiatal Veres János formakul­túrája is kétségkívül figyelemre méltó, bár a nyugatos hagyo­mány bélyege lemoshatatlan marad. „Van-e értelme egy début-t fél évszázados késéssel kiadni?” - kérdezi a szerkesztő, Tőzsér Árpád. Van. De sokkal szeren­csésebb lett volna a majdani Veres-összes függelékében, mint önállóan. Nyilvánvalóan egy üyen filológusi felvérte- zettséget igénylő munka idő­igényes: jelen pillanatban Ve­res János emlékével szemben a legtisztességesebb talán egy szigorúan esztétikai kritériu­mokat érvényesítő válogatás lett volna a meglehetősen hete­rogénnek tetsző életmű egé­széből, melynek radikális szín- vonalbeli ingadozása már az eddigi kötetekből is vüágosan látszik. (Veres János: Fekete május, Madách-Posonium, 2006.) Értékelés: ##«0000000 Európai díj a Roma Pavilon magyar kurátorának Új, stabil önkép körvonalai MTl-JELENTÉS Hamburg. A Velencei Biennále első roma kiállításának kurátora­ként végzett munkájáért Jung- haus Tímea művészettörténész kapja idén a hamburgi Alfred Toepfler Alapítvány 75 ezer euró- val dotált elismerését, a Kairos Európai Kulturális Díjat. A több mint százéves művészeti biennále történetében tavaly elő­ször kapott helyet a roma kultúra. Az Elveszett Paradicsom című tár­lattal debütáló Roma Pavilon alapgondolata, hogy a többségi kultúra legfontosabb terein is je­len kell lennie Európa legnépe­sebb etnikai kisebbségének. „A kiállítással bizonyítani akar­tuk, hogy a kortárs roma képző­művészek munkája világszínvo­nalú. Az alkotások azt is bemutat­ják, hogyan birkóznak meg az al­kotók a saját kulturális identi­tásukkal” - mondta Junghaus, a pavilon kurátora. A 32 éves szakember a féijével és három gyermeke közül a legki­sebbel érkezett a díjátadó ünnep­ségre Hamburgba. 2005 óta veze­ti a budapesti Nyílt Társadalom Intézet (OSI) Romák Kulturális Részvételét Támogató Projektjét, amely kidolgozta a Roma Pavilon tervét. „Sok alkotónk szenved még mindig a történelmi gyökerű ki­sebbségi komplexusokban mondta Junghaus Tímea. - De a művekből egy új, stabü önkép körvonalai is kibontakoznak.”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents