Új Szó, 2008. január (61. évfolyam, 1-26. szám)
2008-01-09 / 7. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JANUÁR 9.. Szülőföldünk 29 a történész, a Szlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézetének munkatársa a csehszlovákiai magyarság sorsát meghatározó eseményekről számos paradoxonnal állít szembe... ügy, hogy a nemzetközi egyezmények értelmében Magyarországra telepített magyarokat a magyar államnak kellett volna kárpótolnia, ám erre sem került sor. De a Csehszlovákiába települő szlovákok sem mindig azt kapták, amit ígértek nekik - így jelentős részük Csehországba költözött. Szlovákiában ma erről nem szívesen beszélnek, ez is egyike a számos végig nem mondott gondolatnak... Több ilyen is van...? Említhetném például a politikának a lakosságcsere évfordulójához való hozzáállását. Dél- Szlovákiában és Magyarországon megemlékezések sokasága zajlott, itthon mintha megfeledkeztünk volna arról a mintegy 59 ezer szlovákról, akik Magyarországról települtek át... Sem az állam, sem a civil társadalom nem hozza szóba, s ebből arra lehet következtetni, hogy az eseménynek akkora társadalmi hor- dereje sem volt, mint az 1950-60-as években végbement természetes migrációnak. Ez némely csehszlovákiai település életében valóban nagyobb változást hozott, mint a lakosságcsere vagy a magyarok deportálása, hiszen a deportáltak mintegy kilencven százaléka később visszatért szülőföldjére. Mit ért az alatt, hogy Beneš elnök egyik-másik dekrétumával visszaéltek? Konkrétan a 88. számúra gondoltam, mely egy szóval sem említi a magyarokat vagy az etnicitás elvét; arról rendelkezik, hogy a háború által tönkretett gazdaság talpra állítása érdekében mozgósítani kell az úgymond parlagon heverő munkaerőt. A gazdaságilag aktív lakosság egy része tehát ideiglenes munkavégzésre egy évre más országrészbe irányítható, ám a végrehajtás során ezzel szemben egész családokat deportáltak, tekintet nélkül a családtagok munkaképességére, korára. Tudni kell azt is, hogy miközben a deportált szlovákiai magyarok száma 40 ezer körül mozgott, közel négyszer, ötször ennyi szlovák is részt vett a cseh gazdaság talpra állításában. Ők azonban önként vállalták a munkát, bármikor hazatérhettek, s itthon maradt vagyonukat nem konfiskálták, nem foglalták le. A későbbiek során kétszer hosszabbították meg a magyarok számára a csehországi tartózkodás idejét; s érdekes, hogy ez ellen éppen a szlovák katolikus püspöki kar emelte fel a szavát. Beneš elnök dekrétumai, vagy a Szlovák Nemzeti Tanács rendeletéi voltak meghatározóak a magyarok sorsának alakulására? Amikor Beneš még nem tartózkodott Csehszlovákiában, az SZNT törvényhozó és végrehajtó testületként is fellépett, s néhány dolgot sürgősen rendeznie kellett. A nemzeti tanács és a Londonban működő kormány között megállapodás született a törvényhozás terén érvényes kompetenciákról; Beneš elnök dekrétumai tehát csakis abban az esetben voltak érvényesek Szlovákia területén, ha az első cikkelyében feltüntették, hogy az SZNT jóváhagyásával adja ki őket. Némelyik elnöki dekrétum - például a vagyon konfiskálásáról vagy a népbíróságokról szóló - Szlovákiában nem is volt érvényes, mert itt az SZNT rendeletéi érvényesültek, s ezek úgymond enyhébbek voltak a magyarokkal szemben. Például a németek, magyarok és hazaárulók földtulajdonának a konfiskálásáról az SZNT ide vágó rendelete úgy határozott, hogy az csak az 50 hektár fölötti földterületre érvényes, és csakis a konkrét vétkesség bebizonyítását követően foganatosítható. Beneš elnök Csehországban életbe lépett rendelete ugyanakkor már etnikai elven fogalmazódott meg, és a teljes vagyonelkobzásról szólt. Mikor történt meg e jogi normák összehangolása? 1946 májusában, amikor sor került a 64/1946-os számú rendelet elfogadására; ez már „kompatibilis” volt Beneš elnök dekrétumával, tehát a bűnösség elvét etnikai alapokra helyezte. Mindezt azért hangsúlyozom, mert különbséget kell tenni a szlovákok és a csehek hozzáállása, illetve a beneši dekrétumok és az SZNT rendeletéi között. Ugyanakkor fontos kiemelnem azt is, hogy a lakosságcsere sem- müyen összefüggésben nem volt ezekkel; ez nemzetközi egyezmény alapján valósult meg, csakúgy, mint az „anyások”, azaz a magyar államhatalom által a bécsi döntést követően hivatalhoz juttatott személyek egyoldalú kitelepítése is. Nem ellentmondásos, hogy a mai napig nem tisztázott: törvényes elnöke volt-e az országnak Eduard Beneš, vagy sem? A korszak egyik paradoxonja, hogy a nemzetközi közösség legálisnak fogadta el a londoni csehszlovák kormányt, holott Csehszlovákia már nem létezett, és területének egy részén létrejött egy új állam, melyet a nemzetközi közösség nem ismert el - a Szlovák Állam. Ráadásul a cseh és a szlovák jogtudomány időközben talált olyan támpontokat, melyek alapján ma már a jogászok többsége azt vallja, Beneš az idő tájt a törvényeknek megfelelően gyakorolta a hatalmat. A kulcsfontosságú mozzanat a Csehszlovák Köztársaság felbomlása, illetve a Cseh-Morva Protektorátus és Szlovák Állam létrejötte volt. Mivel a protektorátus elnöke Hitler akaratából vette át az ország irányítását, Beneš kijelentette, lemondása kierőszakolt volt, s így a demokratikus elvek értelmében érvényét veszítette. Ezek az elvek mondják ki azt is, hogy ha az adott körülmények között nem lehet megtartani a demokratikus választásokat, az előző időszakban megbízott elnök gyakorolja tovább a hatalmat. így maradhatott elnök 1942-t követően is, s hozhatott dekrétumokat. Hogy ezek érvényesek legyenek, 1946 márciusában sor került a ratihabícióra, azaz utólagos törvényesítésükre. Ma milyen súlya van a Beneš-dekrétumok politikai szinten történő érvénytelenítésének vagy megerősítésének? Abszolút semmilyen - a történelmet ugyanis nem lehet megmásítani. Vegyük például az állampolgárság elvesztéséről szóló dekrétumot - mit lehet ezen módosítani, amikor a magyarok a 245/1948-as számú törvény értelmében ismét megkapták a csehszlovák állampolgárságot, s később, 1953-ban a németek is...? Az SZK jelenleg is érvényben lévő, az állampolgárságról szóló törvénye európai mércével mérve is teljesen szolid jogi norma, melyet nem lehet társítani a Beneš elnök dekrétumaiban foglalt irányelvekkel. A Beneš- dekrétumok eltörlésére törekedni olyasmi, mintha mondjuk Mária Terézia úrbéri pátenseinek érvényességét akarnánk megszüntetni. Viszont egy sor dekrétum és rendelet éppen a vagyon elkobzásáról szólt. Ön szerint lehetne ezt orvosolni? Ami a mezőgazdasági földtulajdon konfiskálását illeti: a kommunista vezetés már 1948 decemberében elfogadta a Megbízotti Testület azon rendeletét, mely alapján a magyarok visszakapták a földjeiket, ám ekkor más, szocialista szellemiségű intézkedések léptek életbe - például akik beléptek a szövetkezetbe, több földet kaptak, mint ameny- nyijük eredetileg volt. Más kérdés, hogy mit érünk el azzal, ha eltöröljük az SZNT-neak a mező- gazdasági tulajdon konfiskálásáról szóló rendeletét? Olyan káosz keletkezik, melyet többé senki át nem lát. Ön tehát nem tartja reálisnak a jog- és vagyoni sérelmet szenvedett személyek kárpótlását? Többször hangsúlyoztam, hogy a második világháborút követően egyoldalú politikai döntések születtek, melyek ugyancsak politikai döntésekkel megmásíthatok. Mindez a politikai akaraton múlik... De felmérte valaki, hány ember tulajdonjogi viszonyát kellene rendezni, hány örökösödési eljárást kellene lefolytatni? Külön bizottságokra lenne szükség, melyek minderre fényt derítenének, s ez rengeteg bürokráciával járna - nem beszélve arról, hogy lehetetlenné válna a spekuláció kiszűrése. Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a kormánypolitika elhatárolódik ettől; lehetséges megoldásként az átalányosság elvén alapuló rendezést tudom elképzelni, ám ez is a politikai akaraton múlik. Kitoloncolás Megérkezés a túlsó partra (Képarchívum) Háborús bűnösök
