Új Szó, 2008. január (61. évfolyam, 1-26. szám)
2008-01-08 / 6. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JANUÁR 8. Vélemény És háttér 7 FIGYELŐ Ausztria elégedett Alapvetően elégedett a biztonsági helyzettel a schenge- ni határok kiterjesztése után az osztrák védelmi miniszter. „Az új csatlakozók elvégezték házi feladatukat” - vélekedett Norbert Darabos (SPÖ) az osztrák rádiónak adott nyilatkozatában. A menedékjogért folyamodók számának megugrására célozva hozzátette, „adódnak kevésbé örvendetes dolgok is az átmeneti időszakban”. Egyetértett azzal a javaslattal, hogy azokat a menedékkérőket, akiket már egy másik schengeni államban jegyzékbe vettek, visszaküldjék abba az országba, ahonnan jöttek. Az utóbbi napokban az osztrák sajtóban több beszámoló is megjelent arról, hogy a „me- nedékkéró turizmusnak” köszönhetően felduzzadt a tra- iskircheni menekülttáborban elhelyezettek száma, (mti)- Jegyezd meg jól, édes fiam, két hely van a világon, ahol nincs szükség a békepipára. Az egyik a lelátó, a másik a politikai színtér. (Peter Gossányi karikatúrája) Jimmy Carter a Szent Koronát nem az akkori rendszernek, hanem a magyar népnek adta vissza Kádár távol maradt Harminc éve, 1978. januárjában érkezett Magyarországra a Szent Korona. Az 1945 tavaszán Ausztriában amerikai kézre került nemzeti ereklyéket Cyrus Vance amerikai külügyminiszter adta át az Országházban „az amerikai nép képviseletében” a magyar népnek. MT1-HÁTTÉR A koronát és a koronázási ereklyéket a II. világháború idején, 1944 októberében a budai Várban elásták a koronaőrök. A balul sikerült kiugrási kísérlet után a hatalomra került nyilasok vezetője, Szálasi kiásatta és a koronára tette le esküjét. Az előrenyomuló szovjet csapatok elől a királyi ékszert Veszprémbe, Kőszegre, aztán Velembe szállították, majd 1945. március 27-én a koronaőrök Ausztriába menekítették. A Szent Koronát, a jogart és az országalmát végül május elején a Salzburg melletti Mattsee közelében, egy hordóban, a kardot egy ládában rejtették el. Az őrök miután amerikai fogságba estek, elárulták a rejtekhelyét, ahonnan a tárgyak épségben kerültek elő. Az Egyesült Államokba szállított kincseket 1945 és 1953 között nyolc különböző helyen őrizte az amerikai hadsereg (a szóbeszéd szerint többen fel is próbálták azokat), ezután a Kentucky állambeli Fort Knox egyik páncéltermében pihentek. Az amerikai vezetés már a hetvenes évek elejétől latolgatta, hogy visszaadja Magyarországnak Szent István koronáját, de ennek feltételei csak az évtized második felére, a Carter-adminisztráció idejére értek meg. 1977-re Magyarország és az Egyesült Államok viszonya jelentősen javult, rendeződtek a kapcsolatokat terhelő problémák, és a washingtoni vezetés úgy ítélte meg, Magyarország végrehajtja a helsinki egyezmény emberi jogokra vonatkozó előírásait is. Jimmy Carter elnök 1977 végén megszületett döntése nagy vitát váltott ki, ellenezték a kongresszusban és tiltakozott a magyar emigráció egy része is. Végül a Szent Koronát nem .az akkori rendszernek, hanem a magyar népnek adta vissza „az amerikai népet” képviselő Cyrus Vance külügyminiszter és azt is kikötötték, hogy a koronaékszereket nyilvánosan állítsák ki. Az MSZMP főtitkára, Kádár János amerikai kérésre távol maradt az eseménytől. Kádár távolmaradása (távol tartása) a jeles eseménytől találgatásokra alkalmat adó s jelzésértékű volt - írta az eset kapcsán Murányi Gábor a HVG- ben. A korona visszaadásának történetével foglalkozók nem kérdőjelezik meg azt, amit az Egyesült Államok akkori budapesti nagykövete, Philip M. Kaiser 10 évvel ezelőtti nyilatkozataiban meglehetős határozottsággal állított (bár ugyanaz idő tájt publikált memoárjában ennél óvatosabban, inkább csak utalásszerűén rögzített). E szerint neki jutott az a hálátlan feladat, hogy közvetítse a magyar kormánynak az amerikai igényt: Kádár ne nehezítse meg jelenlétével Carter helyzetét. E kívánság teljesülését Kaiser szerint diplomáciai sikernek könyvelték el az USA-ban. Hogy pontosan mi és hogyan történt, s maga Kádár milyen megfontolások alapján döntött úgy, hogy az adott napon neki más, halaszthatatlan elfoglaltsága lesz, a tekintetben egyelőre a Magyar Országos Levéltárban őrzött pártiratok sem igazítanak el. Egy igencsak érdekes hangulatjelentésen kívül ugyanis nem került elő olyan dokumentum, amely ezzel a momentummal foglalkozna. A Szent Koronát a Magyar Nemzeti Múzeumban helyezték el. Az Országgyűlés által 1999. december 21-én elfogadott törvény értelmében 2000. január 1-jén ünnepélyes keretek között (a jogarral és az országalmával együtt) a Parlament kupolacsarnokába került, a nagyközönség itt is folyamatosan megtekintheti. A koronázási palást továbbra is a Nemzeti Múzeumban látható. Évekkel korábban már Henry Kissinger külügyminiszter felavatta a híres „kis lépések diplomáciáját" Amerikai erőfeszítések a közel-keleti békéért MTI-ÖSSZEFOGLALÓ George Bush amerikai elnök ma kezdődő közel-keleti látogatása a térség megbékéltetésére tett amerikai erőfeszítések sorába illeszkedik. A Camp David és Annapolis között eltelt 30 évet számos dátum és szimbolikus név, több tucatnyi amerikai külügyminiszteri és különleges megbízotti látogatás szegélyezte. Az első izraeli-arab békemegállapodást a Maryland állambeli Camp David-i amerikai elnöki rezidencián tárgyalta meg 1978-ban Anvar el-Szadat egyiptomi elnök és Menáhem Begin izraeli kormányfő. A megállapodás, amely elvezetett az 1979 márciusában Washingtonban megkötött izraeli-egyiptomi békeszerződéshez, annak a Jimmy Carter elnöknek volt a nagy külpolitikai sikere, akit az amerikaiak mintegy 20 hónappal később eltávolítottak a Fehér Házból. Igaz, évekkel korábban már Henry Kissinger külügyminiszter felavatta a híres „kis lépések diplomáciáját” az 1973-as izraeli-arab konfliktus idején megvalósított ingadiplomáciával. Ronald Reagan elnök 1988 decemberében szánta rá magát arra, hogy párbeszédet kezdjen a Palesztin Felszabadítási Szervezettel (PFSZ), miután annak vezetője, Jasszer Arafat elfogadta az amerikai követeléseket: elismerte Izraelnek a létezéshez való jogát, és lemondott a terrorizmusról. Az idősebb George Bush, aki 1989 elején lépett hivatalba, külügyminiszterének, James Bakernek a segítségével közvetlen kommunikációs csatornákat épített ki Izraellel és az arab országokkal, és ez a folyamat elvezetett az első nemzetközi Közel-Kelet-konferenciához, amelyet 1991-ben Madridban tartottak. Ez a tanácskozás megnyitotta a kaput a PFSZ-szel való tárgyalásokhoz, amelyet akkoriban még terrorista szervezetnek tartottak. 1993 szeptemberében az új elnök, Bili Clinton „nagyot dobott” a Jichák Rabin izraeli kormányfő és Jasszer Arafat közötti, fehér házi történelmi kézfogással, amely a palesztin autonómia ki- nyilvánítását jelentette. Ugyanezzel a lendülettel az amerikaiaknak sikerült tető alá hozni Husszein jordániai király és a zsidó állam közötti békét 1994 októberében. Ez a lendület azonban nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy Izrael és Szíria között is megállapodás szülessen. Clinton, aki nyolc izraeli-palesztin csúcsot szervezett, köztük a Camp David II-t, 2000 végén egy béketervet javasolt, amely az egyiptomi Tabában folytatott tárgyalások alapja lett. A tárgyalások, amelyekben az ifjabb George Bush vezette új amerikai kormányzat nem vett közvetlenül részt, nem hoztak semmilyen megállapodást. 2002-ben ifjabb George Bush felvetette a két, egymás mellett békében élő állam gondolatát, de Jasszer Arafat nélkül. Egy év múlva a jordániai Akabában meghirdette a közel-keleti közvetítő „kvartett” (az Egyesült Államok, az Európai Unió, Oroszország és az ENSZ) által kidolgozott „útitervet”. Bush elnök másodszor tesz körutat a Közel-Keleten az izraeli-palesztin konfliktus rendezésének szándékával. A látogatás az izraeli-palesztin tárgyalásokat újra elindító annapolisi békekonferencia eredménye. Célja, hogy Izrael és a palesztinok még 2008 vége előtt eljussanak egy béke-megállapodásig. KOMMENTÁR Következmények CZAJL1K KATALIN Ivan Gašparovič a napokban ismét bebizonyította, ő mindenekelőtt a Smer, de még inkább Robert Fico köztársasági elnöke. A Szlovák Rádió hullámhosszain értetlenségét fejezte ki a fölött, miért váltott ki olyan nagy visszhangot a kormányfő kijelentése, mely szerint a kormánynak és a parlamentnek saját médiával kell rendelkeznie, amely ismerteti álláspontjait, és amelyen keresztül reagálni tud a „féligazságokra”. Gašparovič az utóbbi hónapokban mást sem tesz, mint hogy keresi a legnagyobb kormánypárt kedvét, amelynek támogatása kulcsfontosságú számára az elnöki poszt megtartásához. Az alkotmánysértő „sztrádaépítési” törvényt, amely az államnak lehetővé teszi, hogy magánszemélyek telkein építkezzen, szemrebbenés nélkül írta alá, azzal a magyarázattal, hogy a jogszabály szerinte nem az egész alkotmánnyal, hanem csak két cikkelyével ellentétes. A kormányzati média kialakítására vonatkozó támogató kijelentése pedig amolyan szorgalmi feladat, melynek gyakorlati haszna ugyan nincs, de annáljobban eshet a médiával gerillaháborút folytató miniszterelnöknek. Jó okunk van feltételezni, hogy Ivan Gašparovičnak még csak nehezére sem esik így kedveskedni a legnagyobb kormánypártnak, hiszen eddigi politikusi karrierje során bebizonyította, az alkotmányosság és a sajtó szerepének értelmezésében Robert Ficóéhoz igen közel álló nézeteket vall. A parlament elnökeként 1996-ban főszerepet játszott František Gaulieder képviselő mandátumától való megfosztásában, amelyről később az alkotmánybíróság kimondta, ellentétes volt az ország alapszabályával. S arra is emlékszünk, mit tett a Mečiar-kormány a közszolgálati STV-vel - Gašparovič nyilván erre a korszakra tekint vissza nosztalgiával, amikor Fico kijelentését méltatja. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nem csak a mai kormánypártok vágynak szervilis médiára. Mivel a sajtó a kormányzati (és ellenzéki) kritika mindenkori szócsöve, a politikusok permanens késztetést éreznek igába vonására. A második Dzurinda-kabi- netet megrengető csoportocskabotrány szereplői közt is voltak újságírók, akik a kormányfő szerint szervezett lej árató kampányt folytattak ellene, és állítólagosán veszélyeztették az állambiztonságot. De hogy saját berkeinkben is körülnézzünk, az MKP képviselői is gyakran reagálnak az őket ért kritikára azzal, hogy ellenük irányuló lejárató kampánynak nevezik a bírálatot. A különbség csak abban van, hogy míg az előző kormányzati garnitúra többé-kevésbé megmaradt a deklarációk szintjén, Fico és csapata ennél sokkal el- szántabbnak tűnik (lásd STV az utóbbi évben). Három Mečiar-kormánnyal a hátunk mögött azonban azt is tudjuk, hogy az efféle próbálkozások hosszú távon a kívánthoz képest éppen az ellenkező hatást váltják ki. A politikailag manipulált médiumok ugyanis azáltal, hogy cenzúrát alkalmaznak, először a tehetséges újságírókat űzik el, amiből egyenesen következik a színvonal csökkenése. Ehhez párosul az átlátszó, szájbarágós politikai propaganda, s nem kell sokáig várni a sajtótermék teljes hitelvesztésére, és anézők/olvasók elpártolására. Szinte közhelynek számít a mondás, hogy aki nem ismeri a történelmet, arra ítéltetett, hogy újra átélje azt. Robert Fico minden bizonnyal nem ismeri a szállóigét, mert kormánya egyre inkább átveszi mečiari elődje módszereit, megismételve hibáit is. Valószínű, hogy a következmények is hasonlók lesznek. Mi(sa) a manó JARÁB1K BALÁZS Bár jó pár ezer grúz tüntetésbe kezdett a vasárnapi elnökválasztások előzetes eredményeitlátva, Misa Szaakasvüi nagy valószínűséggel tovább vezetheti Grúziát. A kérdés, milyen úton. Minden nemzetközi megfigyelő misszió pozitív visszajelzést adott a grúz választásokkal kapcsolatban, bár az EBESZ szakemberei prüszköltek, elsősorban a szavazásrajogosultakszámánakpéldátlanul magas, csaknem harmincszázalékos megugrása miatt. Aholt lelkek azonban nem jutottak nagyobb szerephez vasárnap, és ahol probléma merült fel, ott megsemmisítették az egész körzet eredményét. Az sem volt túl elegáns megoldás a politikai nyomás alatt levő Misától és csapatától, hogy az ortodox karácsony napjára tették a voksolást. De teljesen egyértelmű volt, hogy a grúzok többsége inkább ad Misának még egy esélyt, mintsem a választásokra már több részre szakadt ellenzékjelöltjének, Levan Gacsecsiladzének. Misa csapatajó érzékkel „pacifizálta” az egyébként a grúz politikai körökben meglehetősen „őrültnek” számító volt védelmi minisztert, Irakli Okruasvilit, aki miatt tulajdnoképpen a kora téli tüntetéssorozat kitört. Az ellenzéki televízió tulajdonosa és az Oroszországban vagyont szerzett Badri Patarkacsisvili eleve szóba sem jöhetett mint jelölt, ráadásul sikerült az ellenzéket is diszkreditálni azzal, hogy százmillió dollárral próbálta megvenni az ország legfontosabb katonai-biztonsági pozíciókban levőket. Persze, orosz pénzből... Mindehhez hozzájárult az időjárás is - napokkal korábban az egész országot belepte a hó, országszerte fennakadásokat okozva a közlekedésben. Summa summarum, Misának sikerült saját választóit mobilizálni és valószínűleg az országot ispacifizálni. De hogyan tovább? Grúzia továbbra is az éleződő orosz-amerikai stratégiai ellentét egyik központja lesz és a Nyugat létérdeke, hogy a kis kaukázusi országbanjól menjen az emberek sorsa, és megszilárduljon a demokratikus intézményrendszer. Pontosabban: Grúziabi- zonyíthatja, hogy a demokrácia és a prosperitás együtt jár. Nem pe- digkülön, ahogy azt egyfajta (ellen)ideológiakéntMoszkva szeretné a fejekbe sulykolni. Ehhez azonban Misának és egész csapatának tiszteletben kell tartani a demokratikus j átékszabályokat, komolyan venni az ellenzéket és levenni abból a nagy arcból. Misa egyelőre manó a demokrácia tündérkertjében, de még sokminden lehet belőle. De ahhoz be kell tartani a demokráciajátékszabályait.
