Új Szó, 2007. december (60. évfolyam, 277-298. szám)

2007-12-29 / 297. szám, szombat

10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2007. DECEMBER 29. www.ujszo.com Renée Zellweger: „Aki megfordult utánam, csak azért tette, mert hátulról is látni akart. Hogy is mondjam? ... nagyon erős hatást gyakoroltam a férfiakra." Jó szerephez hamarabb jut, mint szerető társhoz Nem annyi, mint amennyi­nek gondolnánk. Százhat- vankét centijével Renée Zellweger a valóságban sokkal alacsonyabb és jóval vékonyabb, mint Miss Pot- terkét vagy Bridget Jones- ként a mozivásznon. SZABÓ G. LÁSZLÓ A látszat az ő esetében is jókorát csal. Magasabb csak tűsarkakon lehet, kilói számával viszont sza­badon manipulál. Híressé is ezál­tal vált. Amerika szereti, ha egy színész bátran változtat a külse­jén. Ha luftballonként kezeli a tes­tét. Arra reklámot lehet építeni, s az pénzt hoz az iparnak. Renée Zellweger pedig aranyat tojó tyúk­ként tündököl a hollywoodi ket­recben. 2001-ben, a Bridget Jones naplójával ő volt az álomgyár leg­nagyobb fogása. Oscarra és Gol­den Globe-ra jelölték, az MTV Movie Awards gáláján még A leg­jobb csók kategóriában is esélyes volt, aztán mégis minden díjat más kapott. De akkor már tudta a világ: Zellweger a legnagyobb szí­nésznők közé verekedte be magát. Tehát mellékessé vált, hogy a duci szingli szerepében tizenhárom ki­lót szedett fel, majd dobott le, ilyen-olyan gyötrelmek közepette. Ez csak a forgatás körüli hírverést segítette. És ugyanez történt há­rom évvel később, amikor a folyta­tás, a Bridget Jones: Mindjárt megőrülök kedvéért ismét hízásra adta a fejét. 2004-ben valódi sú­lyánál csekély húsz kilóval nyo­mott többet, de akkor már Golden Globe-díjas volt a Chicagóval és a Hidegheggyel, s ez utóbbiért a legjobb női mellékszereplő kate­góriában az Oscart is elnyerte. S ahogy az ilyenkor lenni szokott: az ára is nőtt, nemcsak a szakmai te­kintélye. Ma már ott tart, hogy minden egyes főszerepért 20 mil­lió dollárt inkasszál, de ahogy Karlovy Vary idei fesztiválján arc­rezzenés nélkül beismerte: a gaz­dagság az ő esetében sem jelent maradéktalan boldogságot. Szak­mailag ugyanis ugyanazokon a csúcsokon sütkérezhet, mint ahol Nicole Kidman, Gwyneth Paltrow vagy Cameron Diaz, magánélete azonban kísértetiesen emlékeztet Bridget Jones sorozatos szerelmi kudarcaira. Szép ez a ruha... tetszik a szí­ne, a szabása, szinte eggyé válik a testével. Köszönöm, én is szeretem. Nem először viselem, és biztos, hogy nem utoljára. Valahogy nem tu­dok megválni tőle. Mintha ő is ra­gaszkodna hozzám. Valósággal átöleli. Látom. Szerintem az is szép benne, hogy a vállát teljesen szabadon hagyja. Hogy megmutatja: a bőrével is minden rendben. A bőrömmel? Ezt hogy érti? Úgy, hogy nem hagyott nyo­mot rajta a „felszedtem-ledob- tam”, a „szétmentem-lefarag- tam”. De ha lehet, még egyszer nem csinálnám végig. Elég volt. Úris­ten, ha belegondolok...! A mel­lem, a derekam, a hátsóm, a combjaim! Mintha felfújtak volna. Tényleg, mit kell enni ahhoz, hogy az ember a lehető legrövi­debb idő alatt ekkora súlyokat aggasson magára? Szörnyűségeket. Chipseket, hamburgert és olajban sült krumplit. Utána pedig literszámra igya a kólát. A siker garantálva. Volt valami pozitívuma is en­nek a felturbózott hízókúrá­nak? Egyetlenegy. A felismerhetet- lenségig megváltoztam, és telje­sen szabadon közlekedhettem Los Angelesben. Nem bámultak az arcomba az emberek. Aki megfordult utánam, csak azért tette, mert hátulról is látni akart. A megduzzadt kebleimmel ugyanis... hogy is mondjam? ... nagyon erős hatást gyakoroltam a férfiakra. A hatás azóta sem változott, hogy visszanyerte eredeti for­máját. Köszönöm, a hatással valóban nincs baj, valamit mégis mindig elrontok. Ön már találkozott tökéletes emberrel? Nem, mert nem azt keresem. Nekem elég, ha kedves, megbíz­ható, őszinte és odaadó... ... jó a humorérzéke... ... és nagyon tud szeretni. S ez ugye, nem is olyan sok. A szüleim házassága minden­ben példamutató számomra. A sors akarta, hogy találkozzanak. Pedig mind a ketten messziről in­dultak. Anyám Norvégiából, apám Svájcból. Izgalmas történet lehet. Apám a szüleivel együtt, a há­borús években hagyta el hazáját. Féltek, hogy egy idő után Svájc sem tudja megőrizni semlegessé­gét, ezért aztán nagyobb nyuga­lomra, biztonságra vágyva Auszt­ráliába költöztek. Apámat, a zord hegyek után annyira lenyűgözte a tenger, hogy jó ideig vízi mentő­ként dolgozott, és csak később iratkozott be az egyetemre. így szerzett aztán gépészmérnöki diplomát. Anyám a németek által megszállt Norvégia északi részén született, ott ahol a lappok élnek. Hallhatnám a nevét? Kjelfrid. Irene Kjelfrid Andreas- sen. Jól hangzik. De anyámnak is mehetnéke volt. Norvégia hideg ország. Me­legre vágyott. Fényre, napsütésre. Kórházi nővérként dolgozott, és úgy gondolta, elmegy Amerikába. Ránézett a térképre, és rábökött Texasra. De az utazása előtt egy nappal még úgy döntött: a barát­nőjével áthajóznak Dániába. így akart elbúcsúzni tőle. Elég ro­mantikus, nem? És ezen a hajón, ott, a fedélzeten Irene Kjelfrid Andreassen meglátja Emil Zell- wegert, aki már nem is svájci, de már nem is ausztrál állampolgár, hanem amerikai útlevéllel utaz­gat Európában. Szabadságon van. Fent jár a skandináv államokban. És megakad a szemük egymáson. Anyám elmeséli neki, hogy pár nap múlva már a houstoni kór­házban dolgozik, apám pedig, hogy amint véget éra szabadsága, várják a texasi olajmezők. És hogy akkor majd Houstonban megláto­gatja őt. Anyám persze egy szavát sem hitte, úgy érezte, ott és akkor utoljára látja őt, az üyen „világ­fiak” csak teszik a szépet, aztán nyomtalanul eltűnnek. Csakhogy Emil Zellweger állta a szavát. Nem hogy felkutatta anyámat a houstoni kórházban, hanem meg is kérte a kezét, és 1963-ban ösz- szeházasodtak. Négy évvel ké­sőbb megszületett a bátyám, két évvel később pedig én. És maradtak Houstonban? Houston elővárosában, Katy­ben vettek házat. Nem volt az rossz hely, de olyan túl jó sem. Mozit például főiskolás koromban láttam először. Austinban. Elég későn tette meg akkor az első lépéseket a színészi pálya felé. A kettőnek semmi köze egy­máshoz. Nem a mozivászon előtt dönti el az ember, hogy akkor ő is színész lesz. Én már középiskolás­ként elkezdtem játszani, a balett- táncosi pálya mégis jobban von­zott. Egészen addig, míg meg nem untam. A balettrúd mellett ugyanis csak az volt fontos, hogy ki meddig búja spiccen, milyen magasra tudja emelni a lábát, mi­lyenek az „ollói”, a fiúk között, a tornateremben viszont teljesen szabad lehettem. Át is pártoltam egy idő után közéjük. Minden lab­dajáték érdekelt, még a rögbi és a foci is, aztán egy nap beálltam a tomászlányok közé. Akkor, ha azt mondom: Na­dia Comaneci... ... ő volt a példaképem! Hogyan lett akkor mégis Ben Affleck osztálytársa? Úgy, hogy megint meggondol­tam magam, és célt változtat­tam. Texasban a kilencvenes évek elején rengeteg filmet for­gattak, Austinban pedig nem volt nehéz színitanulmányokat folytatni. Elindulni a pályán, be­kerülni egy jó produkcióba, az volt művészet! Tévésorozatok, gondolom, Texasban is készültek. Én reklámfilmmel kezdtem. De már azután, hogy a bár­pult mögötti „zsonglőri” tevé­kenységét befejezte. Sztriptízbárban dolgoztam pin­cérnőként. Felajánlották a rudat is, hogy táncolhatok, ha akarok, de nem akartam. Onnan már ne­hezebb lett volna „visszajönni”. A pult mögül nem. És mit reklámozott a film­ben? Marhahúslevest. Finom volt legalább? Azt hiszi, megkóstoltam? En­gem csak az érdekelt, hogyan to­vább? Hogy mikor jön el A texasi láncfűrészes gyilkos. Az volt ugyanis az „indító­gomb” Hollywood felé. Addig Te­xasban filmeztem. 1994-ben azonban megismerkedtem Matt­hew McConaugheyvel, aki ugyan­arra vágyott, mint én. Bejutni egy komolyabb hollywoodi produkci­óba. Illetve legalább kettőbe, hogy a harmadik már nagyot dur­ranhasson. S ez lett a Jerry Maguire - A nagy hátraarc 1996-ban, amely­re olyan nevek pályáztak, mint Cameron Diaz, Bridget Fonda, Winona Rider és Marisa Tomei. A film rendezője aztán, látva a Nyakunkon az életet, amelyben igazán remek alakítást nyújtott, önt választotta. Tom Cruise-nak mennyi beleszólása volt a ren­dező döntésébe? Hozzám csak annyi jutott el eb­ből, hogy azt kérdezte Cameron Crowe-tól, hogy: „Az a kis duci?” És elfogadott. Forgatni milyen volt vele? Nekem az egész helyzet hihe­tetlen volt. Már az is, hogy ott ál­lok mellette. Én mindig önálló­ságra, teljes szabadságra töreked­tem, már bakfisként is mentem a saját fejem után. Los Angelesben is hosszú ideig azt éreztem, nem áll mellettem senki, mindent ma­gamnak kell kiharcolnom. A díjak ott sorakoznak az ágyammal szemben, reggel, ha kinyitom a szemem, mindig megszámolom őket, mert még ma sem hiszem el, hogy az Oscart, az Arany Gló­buszt meg a többit valóban annak az elismeréseként kaptam, hogy jól dolgoztam, és nem egy szuve­nírboltban vettem, valahol a Ho­llywood Boulevard-ofi. És azt is hasonlóképpen éltem meg, hogy Tom Cruise-zal forgatok. Annyira felfoghatatlannak, szinte ab­szurdnak tűnt a helyzet, hogy nem­egyszer nevetnem kellett. Képte­len voltam feldolgozni, hogy a vi­lág egyik legnépszerűbb színészé­vel dolgozom. Tom már a próba- felvételen is felvillantotta a humo­rát. Kíváncsi volt a reakciómra egy váratlan helyzetben. Anélkül, hogy észrevettem volna, odalé­pett mögém, és úgy ölelt át hátul­ról, hogy a tenyerét a mellemre tette. Más az én helyzetemben le­het, hogy elvörösödött vagy sértő­dötten elszaladt volna, én el­mondtam a szövegemet, és a leg­apróbb jelét sem adtam annak, hogy valami rendkívüli történt. Később aztán, már a forgatáson, amikor éreztem, hogy visszafizet­hetek neki a „nagy ölelésért”, éif léptem mögé, és hátulról lesmá­roltam. Egy olyan pillanatban, amikor csak magával volt elfog­lalva. Ha látta volna a stábtagok arcát... mindenki kővé dermedve figyelt, hogy most akkor mi lesz? Tom azonban, hiszen érti a tréfát, azonnal hangos kacagásba tört ki, mire a producer is felbátorodott, és úgy, hogy csak ketten halljuk, a fülébe súgta: „Renée majd segít neked, hogy mindig természetes legyél.” Ugyanez a producer azon­ban később önnek is mondott valamit. Hogy az új Shirley MacLaine-t látja bennem? Én ebben nem ta­láltam semmi sértőt, sőt, kimon­dottan jólesett. Pályája elején gyakran hasonlítgatják az embert valakihez, de miután jobban meg­ismerik, el is halványul a kép, amelyet mögé képzeltek. Tegnap, amikor a fotóit néze­gettem az interneten, rábuk­kantam egy fantasztikus ten­gerparti felvételre. Buja fák, dús bokrok előtt, földig érő fe­hér ruhában, fehér rózsacso­korral... ... tudom, he folytassa! Fekete kalapban, fehér ingben egy fiú... a kezemet csókolgatja. A volt fér­jem. Négy hónapig voltam a fele­sége. Az a kép nem sokkal a há­zasságkötésünk után készült. Té­vedtem. Nem kellett volna hozzá­mennem. Minden jel arra utal: azóta sokkal óvatosabb. Már ami a férfiakat, a választásait illeti. Hiába vagyok óvatos, párszor már így is megégettem magam. Egy jó szerephez sokkal rövidebb út vezet, mint egy tartós kapcso­lathoz. Pedig a fészek, mint sokszor nyilatkozza, már régen készen áll. Sokat töprengtem, mibe fektes­sem a pénzemet. Végül az ingatla­nok mellett döntöttem. Házakat vásárolok. Szép helyen, szép há- zákat. Már csak egy társ kellene, akivel kiválaszthatnánk azt az egyet, amelyikben mindketten jól éreznénk magunkat. Érdeklődő­ben nincs hiány, érdekesből azon­ban sokkal kevesebb van.

Next

/
Thumbnails
Contents